2005.07.02. Garbage @ Petőfi Csarnok Szabadtér - I. Pedig olyan semmitmondóan indult minden. Fél 7, békésen sétálok a Petőfi Csarnok körül, a parkban gyerekek viháncolnak, szülők cigarettáznak, szóval igazi békebeli szerda délutáni kép fogad. Néhány biztonsági őr sétál fel alá, a bejáratnál pedig öt fő álldogál: a menedzsertípus, a plázacica, a kékharisnya, az Avril Lavigne rajongó, rémisztően kifestett hetedikes, és a szúrós szemű ősrocker, akiről végre beazonosítom, hogy jó helyen járok, ugyanis "I'm a garbage" pólót visel. Hiába, nem sok együttes van, aki ennyire különböző embertípusokat mozgatna meg, mint a Garbage. Az már most látszik, hogy nézőcsúcs nem lesz: az együttes nálunk főleg 1998ban és 2001ben volt népszerű, ekkortájt a Push It, az Androgyny és a Cherry Lips kislemezeket meglepő rendszerességgel játszották a rádiók. Az új lemez jóval harapósabbra sikeredett, mint a korábbiak, ráadásul a legnagyobb slágernek szánt Why Do You Love Me a harapóssága mellett punkosan gyors is, és mint tudjuk, a magyar kereskedelmi rádiók a Valami Amerika kivételével nem hajlandóak gyors számot játszani. Emiatt az új album nem is fogy túl jól Magyarországon, és talán ennek köszönhető, hogy a kezdési időpontra, este 8 órára talán ha hétszázan gyűltünk össze. folytatás... Shirley is ennek a szellemében kezdi a koncertet mindössze negyed óra késéssel: minden hacacáré nélkül kisétál a színpadra az együttessel, és azzal kezdi, hogy mivel ilyen kevesen vagyunk, ezért lehet arról szó, hogy esetleg számot kérjen az együttestől a kedves közönség. Nem éppen világsztári, hanem nagyon is emberi gesztus ez, és Shirley hasonló szellemben vezényeli le az egész estét. Tartottunk tőle, hogy a hosszú turnézásba belefáradt Garbage ebben a számára idegen kelet-európai országban lelketlenül ledarál egy tucat-setlistet, aztán gyorsan menekül vissza a biztonságos Nyugatra, ám erről szó sem volt. Az együttes tagjai a nap folyamán bejárták Budapestet, a feltűnően cserfes Shirley ki is jelentette, hogy Budapest "fuckin' beautiful", és hogy nem érti, hogy az emberek miért Párizsba mennek, amikor jöhetnének ide is. Az énekesnőt szemmel láthatólag nem zavarta, hogy az első néhány szám alatt nincs akkora tombolás, és a koncert közepére a személyes varázsának és a közvetlenségének köszönhetően zenei örömünneppé varázsolta a jelenlévők estéjét. Shirley közlékenységének az oka egy üveg skót whisky volt (akkurátusan bemutatta az üveget a Push It előtt), de az együttes többi tagja is feltűnően jókedvű volt, látszott, hogy számukra ez az este egy jutalomjáték egy általuk nem ismert, ám gyorsan megkedvelt országban. A setlist bőségesen merített az elmúlt 4 lemezből, egészen pontosan a legutóbbi, elektronikus-kísérletezős-eklektikus BeautifulGarbage a háttérbe szorult, egyetlen számmal (Cherry Lips). A koncert Shirley monológja utána az első lemez egyik középtempójú slágerével, a Queer-rel kezdődött ("You can touch me if you want" - mosolygott kacéran Shirley az első sorra), majd az új lemez nyitószáma, a Bad Boyfriend következett. Hamar visszatértünk az első lemezhez két számmal: az ugrálós Not My Idea után az első lemez legnagyobb slágere, a remekül átdolgozott Stupid Girl következett, amelyre a közönség soraiban beindult az első komolyabb ugrálás. Az új kislemez, a Sex Is Not The Enemy után Shirley mondta, hogy most "boogie" következik, és következett is a Why Do You Love Me. Eddig csak az első és az utolsó albumról voltak dalok, ám innentől erősen ráálltak a 98as Version 2.0 album vonalára. Következett a Hammering In My Head, az egyik leggyorsabb Garbage szám. "A hammering in YOUR head don't stop in the bullet train from Tokyo to Budapest" ferdítette el Shirley a szám szövegének a végét, hatalmas üdvrivalgást kiváltva ezzel a közönség soraiból. Ezután Shirley megszólított egy terhes nőt a közönség soraiból, miszerint "you are beautiful" (sajnos a megszólított nem kapcsolt, hogy hirtelen főszereplővé vált), valamint két zenésszel beszélgetett el ("zenészek vagytok? Ahh, láttam rajtatok. Nektek küldöm a következő dalt!"). Megszólalt a Cherry Lips, az együttes egyik legbájosabb száma, és innentől nem volt megállás: a jó esetben 15 sornyi "kemény mag" hatalmas tombolással hálált meg minden számot. A When I Grow Up-ot szerdáig nem kedvelem, most már imádom: a koncert elmosott minden pici ellenszenvet az együttes dalai iránt. A Vow-nak egy extra extended verzióját hallhattuk, Butch hatalmasat dobolt a számban. Shirley ezután érdeklődött, hogy ki milyen zenét szeret, és a Nirvanánál Butch (a Nevermind producere) méltóságteljesen bólintott a dobok mögött. Következett az I Think I'm Paranoid, majd Shirley lemászott a közönség soraiba, és megkérdezett egy srácot, hogy mit játszanak. A srác azt kiabálta a mikrofonba, hogy "You Look So Fine!". Senki nem gondolta volna, hogy a Version 2.0 érzelmes, hosszú zárószámát hajlandó lenne eljátszani az együttes, de hajlandó volt! Nem nagyon emlékszem, hogy az elmúlt 7 évben ez a dal bármikor is előkerült volna a setlistben. Következett két rutinkör az új albumról (Run Baby Run, Metal Heart), majd Shirley ismét poénkodni kezdett: a már említett whiskybemutatás után az együttes egy jambe fogott; egy húzós groove-ra Shirley utánozhatatlan hanglejtéssel kezdett bohóckodni: "I don't give a fuck!. I don't give a fuck!". Még a következő számot is úgy vezette be: "And the next song is. I don't give a fuck!". Persze nem ez a nem létező dal következett, hanem az együttes talán legnagyobb slágere, a Push It. A dal, amelyben valószínűleg a zenetörténelem legsodróbb suttogós refrénje található, újra csak frenetikus tombolást hozott a közönség soraiban. Egy pár másodperces akusztikus gitározás után pedig az első album egyik nagy slágerével, az Only Happy When It Rains-szel búcsúztatták a közönséget egy kis időre. Nem kellett sok, hogy visszajöjjenek: az addig feltűnően jókedvű, fecsegős Shirley komoran tért vissza, és az egyik legszemélyesebb dalát konferálta fel: a Bleed Like Me, az új album címadó felvétele valóban Shirley legbensőbb, legmarcangolóbb gondolatait fogalmazza meg: "You should see my scars. and try to comprehend that which you'll never comprehend". A jókedv aztán hamar visszatért, a második album egyik nagy slágere, a Special következett. Azt hittük, hogy hamarosan véget ér a koncert, ám a Garbage ide is becsempészett egy meglepetést: Shirley ismét leereszkedett a közönség soraiba, és újra számot kéretett a közönségtől. Az első sorokban nem volt nagy konszenzus a kért számot illetően, ezért Shirley maga választott számot: elképesztő meglepetésre ez a #1 Crush lett! A Rómeó és Júlia filmzenéből ismert alkotás a Garbage egyik B oldalasa - egy dal, amit valószínűleg még sosem játszott az együttes (maximum esetleg kisebb klubkoncerteken). Egy újabb apró (?) gesztus, amelytől kivételezettnek érezhettük magunkat - lehet, hogy azok is voltunk, hiszen Butch a koncert után azt mondta, hogy a turné legjobb koncertjét itt nyomta az együttes. A meglepetésdal után az utolsó szám következett: Shirley előtte a jelenlévőknek azt kívánta, hogy minden álma váljon valóra mindenkinek és mindenki legyen nagyon boldog - egy újabb olyan gesztus, amit nem mindegyik világsztártól hallottunk eddig a magyarországi koncertjeik alkalmával. Utolsóként az új album programadó dala, a Right Between The Eyes csendült fel és a közönség még utoljára ropott egy önfeledt táncot. Hatalmasat csalódtam, mégpedig kellemesen. A Garbage bemutatta, hogy az "elmaradott" Kelet-Közép Európában, gyér közönség előtt is lehet csodát tenni. Nem kell ehhez más, mint egy karizmatikus, közvetlen énekesnő és egy ragyogó, örömzenét nyomó együttes. Ennyi a recept az Év Koncertjéhez. Mert ez a cím szerdán elkelt. szigi