2005.08.26. SZIN 2005 I. "It's a perfect night" - mondta Robert Smith az első ráadás előtt, és ezzel tulajdonképpen mindent el is mondtam a szegedi Cure-koncertről. Az együttes csaknem három órát játszva szinte szó szerint elvarázsolta a mintegy tízezer főnyi rajongótáborát. Pedig kicsit aggódtunk, hiszen Robert nemrégen kirúgta a billenyűsét és az egyik gitárosát, és harmadszor is visszavette a csapatba Porl Thompson gitárost. A szintetizátoros nélkül maradt együttes elvállalt kilenc fellépést idén, ráadásul részt vettek a Live8-en is. A hűvös, borongós Cure-szintihangzás így idén száműzve lett az együttes hangzásából, és tamáskodva vártuk, hogy csupa gitárral hogy fognak szólni azok a számok, amelyekben a billentyűsöknek elévülhetetlen szerepe van. Folytatás... Hát úgy szóltak, hogy a fejünk szakadt le. A három évvel ezelőtti, Szigetes iszapbirkózáson egy megfásult, átlagosan 7-8 perces, jó esetben középtempójú számokat játszó együttest láttam, itt pedig egy tökös rock'n'roll bulin vettem részt, ügyesen egyensúlyozó setlisttel a Cure örökzöld, fülbemászó slágerei és a komor darkballadák között. Az együttes jókedvű volt, a zene friss, sőt a tavalyi, ijesztően gyenge albumukat sem erőltették túlzottan a darkzene empatikus ikonjai - mi kell még? Robert és együttese váratlanul pontosan kezd, sokan még a sörösbódéknál állnak sorba, amikor az felballagnak a színpadra (Robert magyarul köszönt minket: "szijjja!"), és belecsapnak a grunge-korszak ihlette Wish nyitódalába, az Open-be. A tömeg igazán a Fascination Streetnél indul be, megy ezerrel a pogó, a hullámzás, Robert pedig profin játssza az elfogódottat. A From The Edge Of The Deep Green Sea nyolcperces gitárnyúzásakor még felrémlik a 2002es koncert, de aztán az új album egyik friss száma után (alt.end) jön az akusztikus gitárral előadott spanyolos ihletésű The Blood, majd a tavalyi első kislemez felgyorsítva (The End Of The World), és máris meg vagyunk véve kilóra. A bájos Inbetween Days után jön az első komolyabb darkulás: a fesztiválok kihagyhatatlan dala, az 1984es Shake Dog Shake után az új album egyik mélypontja, az artikulátlanul elüvöltözött Us Or Them következik. Szerencsére innentől még ennyi pihenőnk sincs, mint eddig: a Night Like This-t fel sem ismerem, annyira harapósan szól, az ugyanebből a korszakból való Pusht most hallom először élőben és csodálkozom, hogy eddig miért nem szerettem, majd pedig egy négyes slágerblokkal (Friday I'm In Love, Just Like Heaven, A Letter To Elise, Lullaby) máris Pont A Mennyországban érzem magam. Az amúgy is nagyon harapós Never Enough most még harapósabb, majd lenyomnak két ritkaságot, egy 2002es B oldalast (Signal To Noise) és egy viszonylag ritkábban játszott 1985ös bájosságot (The Baby Screams). Az újabb kötelező beborulás következett: a kihagyhatatlan, lázálomszerű szöveggel bíró 100 Years közben gitárt cseréltek Robertnek, aki zavarában kicsit átköltötte a számot; majd a dühös Shiver And Shake után a sokáig a Cure hattyúdalának tűnő 1992es End-del zárult a koncert. Ekkorra elkezdett szemerkélni az eső, a Cure-koncertek elmaradhatatlan kelléke, de szerencsére ezúttal rövid idő múlva el is állt, így nem kellett kifacsarni az alsónadrágomat egy bokor mögött, mint 2002ben. Az első ráadás teljesen az 1980as lemezre koncentrált (Seventeen Seconds), ebben a korszakban a fiúk a minimálpunk és minimáldark között jártak félúton, és ebből a köztes állapotból egy ragyogó lemezt készítettek. A sötét tónusú At Night, a Robert Smithnének írt M, a közönség énekeltető Play For Today és a Cure-rajongók nagy kedvence, az atmoszférikus Forest mind-mind telitalálat eredetiben is és koncerteken is. A második ráadás az eggyel későbbi, temetői hangulatú Faith albumról csemegézett az idén még sosem játszott Drowning Man-nel, valamint a csaknem tízperces, gyászosan monoton, ám szívszorítóan atmoszférikus Faith-tel. Az utolsó, harmadik ráadás aztán már a felhőtlen bulié: az első albumról egymásutánban lenyomott 5 dalra (Three Imaginary Boys, Grinding Halt, Boys Don't Cry, 10:15 Saturday Night, Killing An Arab) hatalmasat tombol a hálás publikum. A Grinding Halt és a 10:15 különösen ragyogó verzióban szólt, a Camus által ihletett Killing An Arab-ot pedig természetesen a mostanában dúló toleranciakampány jegyében egyszer "Kissing An Arab"nak, egyszer pedig "Loving An Arab"nak énekelte Robert. Búcsúzóul az emblematikus hajat viselő énekes a legközelebbi turnét jövő nyárra ígérte, majd lesétált az együttes a színpadról - jó hír, hogy az együttes végre leszokott a kilencvenes évek "most már aztán tényleg feloszlunk" riogatásairól. Egy ilyen csapat, akikbe ennyi kreativitás szorul és ennyire könnyedén és zökkenőmentesen eljátszanak egy ilyen sokszínű dallistát, az amúgy sem oszolhat fel talán soha. "It's a perfect night" - mondta Robert Smith az első ráadás előtt. Az volt.