"Mennyi? Kétezer? Csak?" - kérdeztem hitetlenkedve ismerősömtől, aki felajánlotta, hogy elővételben megveszi a jegyeket. "Persze, megyünk" - jelentettem ki, bár ennyi pénzért valami szörnyű, CD-ről szóló trance-hakni rémképe jelent meg előtem. Sajnos a Delerium kanyargós pályafutását figyelembe véve ez benne is volt a pakliban. Az industrial stílus sötét bugyraiból (Skinny Puppy, Front Line Assembly) érkező, Bill Leeb zenei agy által irányított kanadai együttes az évek során az egészen beteg, sötét ipari zenék után egyik napról a másikra Enigma-féle ringatózásra álltak át, majd az elmúlt időszakban egy hasonlóan váratlan fordulattal dallamos, enyhén álmoskás elektronikus popzenét kezdtek el játszani. Ez még rendben is lenne, viszont a kislemezeikhez gyanúsan sok trance-es átirat születik, elég csak a legnagyobb slágerük, a Silence sokadik, ebben a stílusban készült újrakiadására gondolni. Lényeg az, hogy egy közepesen gyenge haknit vártam, és csak azon imádkoztam, hogy a legújabb népszokás szerint nehogy éjfél után kezdődjön a kilencre meghirdetett koncert.

Ez utóbbi kérésem szerencsére meghallgattatott: tíz után pár perccel érkezünk, éppen az Angelicus kezdő dallamaira. A színpadon Bill Leeb jobb oldalon a szintik mögött, előtte egy gitáros, a másik oldalon egy furcsa, kitekert mozdulatokkal játszó dobos, előtte pedig Sean Ashby gitározott szórakozottan - mindenesetre az élőzenére berendezkedett színpad láttán a trance-hakniról szóló gonosz gondolataimat szélnek ereszthettem. Az énekesnő, Kristy Thirsk a második számnál (Love) lép színre, majd a dal végén lesütött szemmel gyorsan ledarálja a "Bjúdapesztizabjútifulsziti" mondatot, ami így sokkal inkább tűnik egy idejétmúlt popzenei gesztusnak, mint őszinte véleménynek. A következő dalok alatt - szigorúan csak az utolsó három lemezről: After All, Terra Firma, Innocente - nyilvánvalóvá válik, hogy mi lesz a fő probléma az estével: a Delerium jó együttes, de nem koncertszínpadra való. Az atmoszférikus, utazós Delerium-hangzásvilágot koncerten nehéz reprodukálni (bár becsülettel próbálkozott az együttes), és hát bizony a lemezen háttérben meghúzódó szférikus, "angyali" magas hangok idegesítő, modoros sikolyokként hagyják el Kristy torkát. A minden szám után jelentős mennyiségű ásványvizet magához vevő énekesnő amúgy sem volt nagy formában, igaz a koncert első kétharmadában a közönség sem volt vevő igazán az együttes kontaktus-próbálkozásaira. Régen az emberek táncoltak a koncerten, később ugráltak és csápoltak, manapság pedig videóznak; ezt színpadról látni nem biztos, hogy a legfelemelőbb élmény. A harmadik szám környékén Sean is videózta a tömeget (koncert DVD készül? Vagy csak egy új keletű popzenei gesztus?), és amikor felemelte vigyorogva a felvevőt, a közönség is ezt tette a saját fényképezőgépeikkel és telefonjaikkal - koncert a 21. században.

Az első ihletett pillanat az új lemez egyik szépséges lassú száma volt (The Way You Wanted To Be), aztán onnantól már slágerparádé: a már-már old-schoolnak számító nagy sikerű 97-es Karmáról jött a Twilight, majd két nagy slágerrel zárult a főprogram: a felemelő Flowers Become Screens-t sajnos tönkretette a már említett sikítozás, a Silence-ra viszont már valóban egyként hullámzott a tömeg. A szám végén az egyébként végig kifejezetten illedelmes közönség váratlanul akkora ovációval kísérte öltözőbe az együttest, hogy ezen még szemmel láthatóan ők is meglepődtek. A ráadás aztán megint kicsit lenyugtatta a kedélyeket: a megintcsak 2006-os Lost And Found nem a legjobb Delerium-szám, de aztán a záró, EBM-hatásokat még magán viselő 94-es Incantation-re újra megmozdult a közönség (bár Kristy Thirsk ugrálással próbált hasonlót kicsikarni a tömegből, eredménytelenül). Fél 12-re aztán szépen tisztelettudóan véget is ért a koncert, mi pedig különösebb érzelem-megmozdulás nélkül húzhatjuk be az "ezt is láttuk" pipát a Delerium neve mellé.
szigi