ZENE Zene kritikai rovatot indítunk.Kedvenc lemezeinket fogjuk ízekre szedni... Íme a lemezek: Az újabb kritikákhoz kattints ide!

2005.07.29. The Perfect Name : Belső Oldalakon Private Moon / EMI 2005 Hat év után új lemezzel jelentkezett a magyar alternatív rock egyik őskövülete, a The Perfect Name. Az 1989-ben alakult együttes a Mission legendás, 1990es, "taxisblokádos" koncertjén volt elő-zenekar, majd 1991-ben megjelent első lemezük, Könnyek és virágok címmel. A magyar alternatív körökben hamar nagy sláger lett az Édes élet, az Esőtánc, vagy éppen a Jó volt című alkotás, az együttes pedig a Pál Utcai Fiúkkal végigturnézta az országot. 1992-ben az Isis című lemezükről a Mi ez a csend?!? lett nagy siker, majd 1994-ben a pozitív hangvételű Ragyogás című lemez zárta a "trilógiát", amelyet 1995-ben egy válogatásalbum követett (Collection). Az aktív éveket aztán meglehetősen nagy csend követte, az elmúlt 10 évben mindössze egyetlen lemezzel jelentkeztek (Száz év magány, 1999), amelyről a Hello című dal lett a nagy sláger. Számomra mindig nagy öröm egy-egy Perfect Name lemez megjelenése. Nagy híve vagyok ugyanis annak borongós, borszagú, elgondolkodtató-elringató hangulatnak, amelyet a Perfect Name prezentál lemezről lemezre. Az együttes folyamatosan tökéletesítette a szövegeit és a hangzását, így tulajdonképpen a most elkészült lemezről sem vártam mást, csak a régi, jól bevált hangulat egy újabb darabját, professzionális zenével, remek szövegekkel és az énekes, Baradlay Richárd jellegzetes, "flegmán simogató" hangjával. A lemez aztán első néhány hallgatásra elég komoly csalódást okozott. Meg kellett szoknom, hogy a Perfect Name-nek ezúttal esze ágában sincs egy olyan albummal kijönni, mint amilyen az előzőek voltak. A hangzás is szokatlan, Richárd hangját feltűnően és bizonyára szándékosan "elkeverték", így a mindeddig a hangszerek "felett" megszólaló énekes most sokszor elveszik a gitárok és a szintetizátorok között. Első néhány hallásra az eddigi albumokhoz képest meglepően hosszú, 13 számos lemezen a vártnál jóval több "töltelékszám" van. Aztán persze rá kellett jönnöm, hogy csak attól, mert ez a lemez nem kínálja magát elsőre, mint az eddigiek, még egy ragyogó albumról van szó, amelynek minden percét szívesen fogom hallgatni a jövőben. Megszoktam, hogy Ricsi hangja elbújik sokszor és "befogadta a gyomrom" az elsőre kissé furcsának tűnő tempó-és akkordváltásokat is. Az örök lemezkritikus-igazság most is bebizonyosodott: ha egy lemez néhány hallgatás után nem igazán tetszik, de nem tudom kivenni a lejátszóból, akkor az a lemez igenis nagyon jó, vagy extrém esetben korszakalkotó (ez utóbbit nevezik Achtung Baby-szindrómának). Szót kell ejtenünk még Baradlay Ricsi szövegeiről: a 15 éve rendkívül figyelemreméltó dalszövegeket író úriember az elmúlt években egy egészen egyedi, hosszan tekergő szövegfűzésű dalszövegstruktúrát alkotott meg rengeteg, egymásra rímelő, játékos hatást fokozó szóval (ebből már hallhattunk ízelítőt a legutóbbi album címadó dalában, a Száz év magányban). Ezen a lemezen a legtöbb dal ilyen szövegfűzésű. Leginkább úgy lehet elképzelni ezt a technikát, mintha Lovasi szövegfűzését megfejelnénk Sziámi szójátékaival. Szándékosan nem idézek: ezt a struktúrát "hallani kell", hiszen a dal ritmusára ad egy megfelelően lüktető, könnyen énekelhető szöveget. A lemez ragyogóan kezdődik, főleg ha a Ma éjjel című nyitódalban túltesszük magunkat azon a már említett tényen, hogy Ricsi jóval "hátrébbről" énekel nekünk, mint eddig szokott. Remek, pörgős dal, a szerelmes órák dicsérete: nem kell több egy Perfect Name számtól. Hasonló alkotás a második dal, a lemez címadó felvétele, a Belső oldalakon. Itt a komoly szöveg pikáns ellentétben van a pörgős, "bulizós" hangzással és az első hallásra bugyutának tűnő refrénnel. A lemez leghódítóbb felvétele a Város című dal: az örök hazaérkezésről, az otthon megtalálható nyugalomról szól. "Hosszú fárasztó nap után a szürke, álmos városon át millió kéz húz haza hozzád" – ki ne érzett volna már hasonlót? A Csak azt, ami jó remek szövegét és hódító verzéjét agyoncsapja a gyengén sikerült refrén, és nagyon hasonlót mondhatunk a Mozi (Maya II) című dalról (a Maya egyébként egy 1992-es Perfect Name dal). A Soha ne félj egy jellegzetes, szeretnivaló Perfect Name dal, lassan hömpölygő zenével és fülbemászó refrénnel. A Csak ezért egy gyönyörű szövegű szerelmes szám, de a refrén itt sem sikerült túl jól. A Nyugatra el és a Beszél az együttes eddigi munkásságától elütő, újszerű alkotás: az előbbiben a szokatlan zenei megoldásokat újszerű szövegek színesítik ("szalad a kurzor"), az utóbbinak a kissé indokolatlanul gyors alapütemét kell megszoknunk. A Tudom, itt voltál Fenyő Mikis dallamvezetésével hódít, a Szép új világ pedig egy már évek óta "fiókban lévő", poroszkáló ritmusú szám ragyogó, újrahangszerelt verziója. A Közel az éghez egy ujjongó, szerelmes, életigenlő alkotás. A lemezzáró Appendix (Csak Te) pedig Ricsi zenei és szövegkvalitásait megcsillantó dal: elektronikus alapú, gitármentes, kissé "Café del Mar-os" zene, és olyan hangon és stílusban elmondott szöveg, amely akár egy kocsmai beszélgetés során elhangozhat, pedig az élet örök igazságairól esik benne szó ("Szeretni kell és szeretve lenni kell; és minden más csak ezután jöhet, és minden más csak okoskodás...") A Perfect Name tehát egy kifejezetten nehezen szokható, és nem könnyen megszerethető, ám hallgatásról hallgatásra jobban "beérő" lemezt készített. Nem csodálkoznék rajta, ha egyszer csak azon kapnám magamat, hogy a Belső oldalakon is ugyanúgy rabul ejtett, mint az együttes korábbi munkái. Mindenesetre ezt a "folyamatot" segíteni fogom azzal, hogy nagyon sokat fogom a lejátszómba betenni a lemezt. Az idei magyar termést figyelembe véve ennek a lemeznek úgyis ott van a legjobb helye. **********(8) szigi 2005.07.07. Oasis : Don't Believe The Truth EPIC/SONY 2005 Nem a legjobb jel egy "ikonná magasztosult, intézményszerű" együttes új albuma esetében, ha az első néhány meghallgatás után rongyolok az együttes tulajdonomban lévő korábbi lemezeihez, és napokig átszellemült arccal hallgatom a banda teljes életművét, kivéve természetesen az új albumot. Valami ehhez hasonló történt az új Oasis lemez meghallgatása után is. Mielőtt azonban azt gondolná valaki, hogy itt most egy fikázó kritika következik, azért azonnal védelmembe is venném a fiúkat, hogy ez bizony nem rossz lemez, sőt, jobb, mint az utolsó kettő. És valljuk be, hogy ez nem rossz teljesítmény annyi rosszízű dolog után, amin az együttes keresztülment az elmúlt években. Néhány szót azoknak, akik az elmúlt 10 évet nem zenehallgatással töltötték: az Oasis 1994ben alakult az összenőtt szemöldökű Gallagher fivérekkel (Noel és Liam), az együttes többi tagját pedig meg sem említem, mert viszonylag gyakran cserélődtek (leszámítva természetesen Paul Arthurst, az Oasis zenei agyközpontját). A bemutatkozó lemez, a Definitely Maybe azonnal a legnagyobb sztárok közé emelte őket (lásd. még "britpop" címszó), a Live Forever, a Shakermaker és a Whatever nagy siker lett szerte a világon. Az igazi nagy dobás azonban a következő, 1995-ös kiadású (What's The Story) Morning Glory? című lemez lett, ahol már olyan stadiontöltő mega-slágereket írtak, mint a fülbemászó Roll With It, a csellóval megtámogatott Wonderwall, vagy a nagyívű Don't Look Back In Anger. Két év szünet után következett a folytatás, a Be Here Now, amellyel nem sikerült megismételni a Morning Glory sikerét, de még így is akkora slágerek szerepeltek rajta, mint a D'You Know What I Mean, a Stand By Me, vagy az All Around The World. Az igazi válság 2000-re érte el az együttest, a Standing Of The Shoulder Of Giants című aktuális lemezük ugyanis váratlanul gyengére sikeredett. Ennek hatása máig érezhető az együttesen, a lemez bukása kihúzta a szőnyeget a Gallagher fivérek alól, akik az új évezredben leginkább csak a bulvársajtónak szolgáltattak írnivalót. A két, egymással legendásan rosszban lévő testvér már a kilencvenes évek közepén is szeretett együtt kokainozni Robbie Williamsszel, az utóbbi években emellé még szétvert öltözők, exnejekkel való pereskedések, meg-megújuló alkoholproblémák és súlyos eladósodás sorakozott fel. Néhány együttesre inspirálóan hatnak a kulisszák mögötti feszültségek, az Oasis nem tartozik ezek közé: az elmúlt években nehezen közelítik meg kilencvenes évekbeli önmagukat. A Standing Of The Shoulder Of Giants után kiadott Familiar To Millions című koncertlemez nagyot bukott, majd a viszonylag hamar elkészülő, 2002es Heathen Chemistry is csak egy hajszállal volt jobb az ezredfordulós lemezbe foglalt bizonytalankodásnál. Az azóta eltelt 3 év az együttestől már megszokott módon igen kaotikusan telt, új producer, új dobos, viszont több, mint 60 új szám, amelyről persze csak 11et hallunk. Eleinte a Death In Vegas-szal is közösködtek, de aztán - akárcsak a Prodigy - kidobták a felvételeket és Liam vezetése alatt vadonatúj számokat készítettek. Az együttes lépten-nyomon hangoztatja, hogy az új korong a Definitely Maybe kisöccse lesz, azaz - a mai trendeknek megfelelően - egy nyers, dögös lemezre számítsunk. A lemez aztán mégsem Definitely Maybe 2, inkább az első két album stílusa vegyítve, nyakon öntve éveink izzadságszagával, "majd mi megmutatjuk a fiataloknak, mi a rock'n'roll" hozzáállással. Nagyon érződik, hogy precízen összerakott, pofábavágósnak szánt lemezről van szó; mindez azonban csak annyiban jó, hogy a lemezt a két utolsó próbálkozás fölé helyezzük. Nincs új Rock'n'Roll Star (a Definitely Maybe nyitószáma máig a legjobb Oasis-szám), de nincs új Don't Look Back In Anger sem. Ehelyett van néhány kifejezetten jól sikerült dal, és néhány töltelék - hatvanvalahány számból talán jobban is lehetett volna válogatni. A lemez legjobb pillanatai közé tartozik az első kislemez, a Lyla, amelynek a klipjét már sok helyen láthatjuk. Ez egy igazi, dallamos, slágeres, ugyanakkor dögös, odalépős, amolyan "menetelős" dal, a végén egyre erősödő zongorakísérettel. Nagyon tetszetős az albumnyitó Turn Up The Sun (az Oasis albumnyitó számai mindig nagyon ott vannak a szeren, még mostanában is), igaz a "mindenkire sütő Napról" már volt szó a 2000-es slágerben, Who Feels Love-ban. Nem a legharapósabb, viszont az egyik leghangulatosabb Oasis-albumkezdés ez, különösen a dal végén hallható, hetvenes éveket idéző gitárszólónak köszönhetően. Pozitív értelemben slágeres a keringőszerű Love Like A Bomb, amely countrys hangulatával és sodró, kellemes dallamával ragadhatja meg a figyelmünket (van még egy szinte ugyanilyen szám az albumon: a Part Of The Queue viszont jobban meg van támogatva dobokkal). Tetszetős a The Importance Of Being Idle, amely úgy indul, mintha a Süsü a sárkány betétdala lenne, hogy aztán a hetvenes éveket megidézően teljesedjen ki. Találunk még a lemezen egy alig több, mint másfél perces Rolling Stones-hangulatú jamet (The Meaning Of Soul), valamint a What's The Story album stílusában megírt nagyívű balladát (Keep The Dream Alive). Hasonló ballada a két testvér közös száma, az összeborulós Let There Be Love, amely néha kicsit Mark Owen Child-jára emlékeztet (emlékszik még erre a számra valaki?). A töltelékdalok közé tartozik a Mucky Fingers, amelynek a címe akár Shakermaker Light is lehetne (ha a fiúk arra gondoltak, hogy mindkét album második helyére egy idegesítő számot tesznek, akkor az új album valóban rokon a Definitely Maybe-vel), a törékeny, kissé unalmas Guess God Think I'm Abel, amelynek utolsó 3 másodpercében egy zajos dobszóló hoz némi izgalmat, valamint az A Bell Will Ring, amely egy amolyan szokásos késői Beatles-Guns'n'Roses keverék - ilyesmit már sokat hallottunk Gallagheréktől. Az album a kellemes pillanatok ellenére némi hiányérzetet hagy bennünk; az Oasis olyannyira hangsúlyozza a saját fontosságát, hogy ennek alátámasztására egy sokkal inkább kinyilatkoztató, "odatevősebb", letisztultabb, és legfőképpen emlékezetesebb lemezre lett volna szükség. Az Oasis tehát se nem olyan dögös, mint 1994-ben, se nem olyan slágeres és szívbemarkoló, mint 1995-ben, viszont ha nehezen is, de elmozdult az utóbbi évek holtpontjáról. Az új lemez nem rossz, tizenegy számból nyolc teljesen jó - nem rossz arány, de szőrösszívű vagyok, meg nem is tizenegyes a tetszési lista, úgyhogy hetest kap a lemez. **********(7) szigi 2005.07.07. VOLT 2000-2004 2005 Nagyon pöpec kis DVDvel lepett meg minket a VOLT Fesztivál szervezőcsapata az idei négynapos soproni vígasság előtt. 1500 Ft.-ért bármelyik nagyobb újságosnál kaphatunk egy ízléses kiállítású, informatív programfüzetet, hozzá pedig egy több, mint 3 órányi anyaggal bíró DVDt a VOLT utolsó 4 évének legjobb pillanataival, reklámspotokkal, videoklipekkel megpakolva. Jó újranézni ezeket a pillanatokat. Láthatjuk, ahogy egy teremnyi fesztivál, amelyet a hideg tavasz közepén szerveztek, hogy növi ki magát egy hatalmas szabadtéri partyvá, melyet a hideg nyár közepén szerveznek (a VOLT-ot eddig igen ritkán vette kegyeibe az időjárás). Végignézhetjük, hogy hogyan változtak meg a fesztiválra járó arcok akár néhány év alatt is (2001ben néhány arc kissé már viccesnek hat mai szemmel), hogy a technika fejlődéséről ne is beszéljünk (hogy csak egyet mondjak: 2001ben még öngyújtókkal világítottak a romantikus számok alatt, 2004ben már telefonokkal). Egyvalami nem változott: a fellépő együttesek 80%a ugyanaz, mint 4 éve. És ez így van jól. Ez jelent egyfajta állandóságot a vérzivataros magyar zenei életbe. A magyar mainstreamnek csúfolt nagy családban 4 éve a Bubble Gum és Zámbó Jimmy volt a király, manapság pedig már senki nem emlékszik ezekre - mint ahogy mérget vehetünk arra, hogy 4 év múlva sem volt senki emlékezni Mujahid Zolira. Ezzel együtt 4 éve is volt (és reméljük 4 év múlva is lesz) NEO, Kispál, Másfél, Anima, Heaven Street Seven, vagy akár Animal Cannibals. Ezeknek a csapatoknak az állandóságon kívül közös jellemzője még, hogy minden évben ott vannak a VOLT-on. Jó ez a hely. A DVDn található négy kisfilm közül az első a leginkább bő lére eresztett, a leglazább szerkezetű; ez még a VOLT Produkció felvétele. A manapság popba átcsúszó NEO itt még kőkemény elektro-zúzdát nyom; a Másfél még a legnagyobb sztárok között van; az Animában még Németh Juci ugrál a színpadon. Az Animal Cannibals profin, freestyle-lal hidal át egy kínos CD ugrást, Lovasira mindenki pogózik, kivéve mikor csendes-ül, a Quimby pedig éppen az Androidővel táncoltatja az embereket. A koncertek díjátadókkal, interjúkkal vannak színesítve. Az utolsó teremben tartott VOLT ez: 2002től a Lővérek Camping ad otthont hazánk második legnagyobb fesztiváljának. Ettől az évtől kezdve a Magyar Televízió által összeállított 25 perces szösszeneteket láthatjuk. 2002ben a tizedik VOLT Fesztivál Kistehene Berci volt, ez a szándékoltam lúzernek "megcsinált", emberke, akit különböző szituációkba tuszkoltak, és illett őt nagyon is édesnek találni (ő kapott egy 21 perces külön filmet is, Ember a Volton címmel). Az ő ténykedését leszámítva ragyogó a 2002es összeállítás. Feltűnik a Zanzibár, a HS7, Lovasival van egy hosszabb interjú és megnézhetjük, hogy hogyan tombol a tömeg az egyik zenés helyen az Induljon a Banzájra és milyen az, amikor Acél Rékának herpesze van. A hasonló színvonalú és felépítésű 2003as film (amelyben tévesen újra tizedik VOLT Fesztiválnak aposztrofálják a rendezvényt) főleg a rapperekre koncentrál: itt van Dopeman, Majka, Sub Bass Monster és a minden kisfilmben feltűnő Animal Cannibals. Ebben a részben több helyet kapnak a fesztivál vendégeinek nyilatkozatai és végignézhetünk egy Zanzibár koncerten történt esőben pogózást a Szólj már című klasszikusra. A 2004es rész lett talán a legsikerültebb: Kókai Nagy Viktor a fesztivál biztonsági vezetője elmondja nekünk a kultúrált beengedés alapszabályait (kőbe vésni és kifüggeszteni mindenhová!), majd Prekopa Vilmos misszionárius vall megdöbbentő őszinteséggel a Fesztivál keresztény segélyközpontjának a mindennapjairól. Feltűnik egy Mr. Waczakra emlékeztető, lila parókát viselő bácsi is (rímelve a 2001es filmben látható srácra, aki fürdősapiban bírt bemenni a moziba), majd a fesztivál főszervezőjének, a minden részben feltűnő Lobenwein Norbertnek hallgathatjuk meg a gondolatait. Egy interjú a Frank Popp Ensemble-lal, akik a tavalyi év egyik legjobb számát készítették nekünk (Hip Teens Don't Wear The Blue Jeans), majd következik az elmaradhatatlan Kispál koncertbevágás. Innen pedig egyből Ákos (egy Kispál-rajongó srác nehezményezi, hogy Ákos miatt a Kispál-koncert korán véget ért - nem rossz átkötés). Ákos, akit idén is vendégül lát Sopron, a tavalyi turnéjának talán legjobban sikerült koncertjét nyomta itt. Ennek lenyomatát láthatjuk itt az Indiántánc című slágerben. A koncertbejátszás utáni interjúban Ákos elmondta, hogy a kedvenc magyar együttese a Tankcsapda, és kifejtette, hogy miért tett kivételt a Volt Fesztivállal, hiszen ő eddig nem a fesztiválfellépéseiről volt híres. A reklámspotok közül a 2002es sikerült a legjobban, a videoklipek pedig igazán színes csokorból válogatnak. Van itt lazulós, finom felépítésű klip (Thievery Corporation, Saint Privat), elektro-retro (Client), igazi odalépős magyar rock (Moby Dick, Tankcsapda, Ákos), valamint Jucitlan Anima, akik éppen egy új énekesnővel és egy kissé Panjabi MCre emlékeztető számmal próbálnak a köztudatban maradni. Hogy mennyi sikerrel, azt meglátjuk pár nap múlva. Mint ahogy meglátjuk azt is, hogy Ákos turnéja idén is ugyanolyan jó-e, mint tavaly, hogy a Thievery Corporation koncerten ugyanolyan lazulós-kellemes-e, mint stúdiókörülmények között, hogy Stereo MC's meg tudja-e ugyanúgy mozgatni az embereket, mint a kilencvenes évek elején. Ott lehetünk a Tankcsapda zúzásán, a Kispál, a PUF vagy a Perfect Name elgondolkodtatásán, vagy éppen a Client és a NEO húzós elektro-buliján. Jó lesz nekünk. Irány Sopron! szigi 2005.06.27. Röyksopp - The Understanding EMI 2005 Mindannyian ismerünk olyan együtteseket, amelyek a semmiből törnek elő, csinálnak egy hatalmas slágerekkel teli lemezt, majd néhány év tökölés után elkészítenek egy amolyan tipikus "második", egy tutira menő albumot, amely úgy hangzik, mintha az első lemezzel egy időben készítették volna el, akár kiadhatták volna azzal együtt is, csak éppen a nagy durranások hiányoznak róla. Ezzel nagyjából el is mondtam mindent a Röyksopp új lemezéről. A norvég nyelven pöfeteggombát jelentő Röyksopp formáció 2001-ben robbant be olyan hatalmas slágerekkel, mint a Jean Michel Jarre utánérzésű Eple, az energikus Poor Leno, vagy a bájos Remind Me. A Torbjorn Brundtland és Svein Berge által fémjelzett duó számára a 2001-2002-es évad igazi diadalmenet lett: elő-zenekarok voltak Moby 18 címet viselő turnéján, az animációs Poor Leno-ért megkapták a legjobb videoklip díját az MTV Music Awardson, és a nagylemezük is sikeres lett. A Melody A.M. címet viselő korong azonban inkább csak megágyazott a mega-slágereknek, több közepes alkotás mellett főleg a három legsikeresebb kislemez "húzta" az albumot. Azért tegyük hozzá, hogy Angliában platinalemez lett a dologból, valamint a franciák kultikus popmagazinja, a Les Inrockuptibles a 2001es év legjobb lemezének választotta a Melody A.M.-et, olyan előadókat sorolva a norvég duó mögé, mint az Avalanches, Björk, Missy Elliot, New Order, Radiohead, Air, Gorillaz, Tricky, Macy Gray, Basement Jaxx, vagy éppen a Daft Punk Aztán jött 3 év csendes pihenő, és itt van ez a pihenős, "hallgatós", nagyon is kellemes lemez, amelyen van néhány kitűnő szám, de sláger az egy szem se. Pedig nincs itt gond, a nyitó számtól máris borsódzik a hátunk: a Triumphant úgy indul, mint egy romantikus ballada, keringőzni kezdünk a szobánkban, még akkor is, amikor jönnek a Röyksoppra annyira jellemző zörejek, amelyek önmagukban kifejezetten idegesítőek, ám itt csak teltebbé teszik a hangzást. Lassan építkező, magával ragadó alkotás. Általában igaz a lemezre, hogy az instrumentális dalok a csúcspontjai: a lemez legjobb száma egyértelműen a bő 8 perces hosszúságú Alpha Male. Ennek a kezdő hangszínei akár egy 90es évek közepéből származó német "happy-rave" számból is származhatnának, hogy aztán a hosszú felvezetésből egy elnyújtott, instrumentális, táncos kis csoda kerekedjék (bármelyik szórakozóhelyen megállná a helyét, de garantálhatjuk, hogy nem fogjuk hallani sehol sem, főleg nem Magyarországon). Friss, betörő effektek újra és újra, kiállás-újra beindulás; örömzenél a Röyksopp! A harmadik fénypont a lemezen az utolsó szám (Dead To The World), amely egy ködös, Brian Eno hatását magán viselő dal, amolyan tipikus másnapos, esős, magunk elé bámulós hangulattal. Ez is inkább instrumentális jellegű szám, rövid szöveggel bír csak. Kellemes pillanatokat ígér még a Björkös hangulatú, akár slágergyanúsnak is nevezhető What Else Is There, az album többi részéhez képest meglepően friss, vicces effektekkel tarkított Circuit Breaker, a bájos, fülbemászó, 70es évekbeli diszkó-hangzásvilággal operáló Beautiful Day Without You, ám itt sajnos be kell fejeznünk a dicséretet: az album többi száma sem rossz, de bizony nem is kiemelkedő. Az Only This Moment hatalmas slágernek van szánva, de csak amolyan Remind Me 2nek sikeredik (az elmaradhatatlan Jean Michel Jarre-os hatásokkal együtt), a 49 Percent száraz alapjai széttördelik a bájos éneket, a Boys pedig a lemez instrumentális felvételei között a kakukktojás, ugyanis kifejezetten unalmasra sikeredett. A Follow My Ruin érdekes, de egy kicsit túlzottan Daft Punk-tribute; nehéz kiverni a fejünkből a hasonlóságot a Robot Rock visszhangosított dobjaival és műanyag hangzásával (furcsa még ebben a dalban, hogy nagyon hirtelen lesz vége). A lemez két csúcspontja (Alpha Male, Dead To The World) között megbújó Someone Like Me pedig csak rossz helyen van: ha előrébb lenne a lemezen, talán jobban szeretném (egyébként egymás után a második olyan lemez akadt az utamba, amelyiknek a "B oldala" jóval erősebb, mint az "A" - ilyennel évek óta nem találkoztam már). Összességében a Röyksopp azt ígérte, hogy a második lemez dallamosabb lesz, mint az első, és ezt az ígéretet kipipálhatjuk; valóban így van. A kifejezetten kellemesre sikeredett lemezről viszont lehagyták a slágereket, így ennek a lemeznek szerintem közel sem lesz akkora sikere, mint az elsőnek. Pedig nem rosszabb annál; igaz jobb se. Ahogy az elején is mondtam: tipikus második lemez. **********(7) szigi 2005.06.24. Coldplay - X & Y EMI 2005 A Coldplay zenekar 2000-ben jelentette meg első lemezét, a Parachutes-t. Valódi ismertséget azonban csak a 2002-ben megjelent második album, a A Rush Of Blood To The Head megjelenése után sikerült szerezniük. Ez utóbbi lemez szinte az ismeretlenségből rántotta fel a csapatot a magasba – ráadásul nagyon magasba. Hogy ennek mi volt az oka, arra nem volt magyarázat, hiszen a zenekarnak nincs karizmatikus vezetője, akiért a tini lányok rajonganának, a zene nem túl egyedi és a szövegek sem mindig túlságosan sokatmondóak. Mégis (vagy éppen ezért?) a Coldplay az elmúlt években sikert sikerre halmozott, minden rangosabb fesztivál fő fellépői között találhattuk őket, és a lemezeladásokban is szép eredményeket értek el. Nem kis előítélettel vettem kezembe a zenekar új, X & Y című albumát, mert nem tartom a zenekart akkora jelentőségűnek, mint azok, akik szerint a Coldplay harmadik lemeze az év leginkább várt kiadványa. Nem szeretem, amikor egy átlagosnál kicsit jobb, de nem kiemelkedő zenekart túlértékelnek, és kimondottan feldühít, amikor a szervezés alatt álló Live 8 koncertsorozattal kapcsolatban olyanokat olvasok, hogy "A koncerten a Pink Floyd mellett olyan előadók lépnek majd fel, mint Madonna, az R.E.M., a U2, Paul McCartney, Elton John, a Coldplay és Robbie Williams". Véleményem szerint a Coldplay nem közelíti meg a az említett előadók egyediségét és nagyságát, de ez legyen az én egyedi problémám. No, de lássuk a lemezt. A borító tetszik, ez már jó jel, hiszen az előző lemez már itt rossz pontokat szerzett nálam, nagyon nem tetszett az a borító. Első meghallgatás után az volt a benyomásom, hogy a zenei anyag nagyságrendekkel jobban sikerült ezúttal, mint bármelyik korábbi lemezen. Nagyon nagy fejlődésen esett át a Coldplay, ezzel sok jó pontot szereztek nálam. Nem ragadtak meg azon a szinten, ahol voltak, hanem dacára a sikereknek, megtanultak végre igényesen zenélni. A lemez dalai között többön felfedeztem a U2 zenéjére hasonlító elemeket - ráadásul az ír zenekar legutóbbi lemezeinek hangzásvilágának a koppintása volt feltűnő. Ennek nem örültem ugyan, de semmi sem tökéletes, miért lenne hát az a Coldplay új lemeze. Ennek ellenére ez egy nagyon jó lemez lett. Egységes hangzásvilág - különböző hangulatú dalokkal: ez jellemzi a lemezt. Egy energikus kezdés, a Square One után egy teljesen más stílusú dal következik, egy szép ballada, a What If. Ez utóbbinak a szövege már elgondolkodtató, helyenként a késői Lennon melankolikusságát idézi. A lemezen több hasonló lassú dal is található, kiemelkedik közülük a Fix You című, amely a lemez egyik csúcspontja is lehetne, ha a hangszerelését jobban eltalálták volna. Sajnos ez az egyik dal, amely kimondottan U2-s lett. Kár érte, többet érdemelt volna. A lemez producerei egyébként kitettek magukért, egységest hangzást hoztak össze úgy, hogy a dalok hangszerelése nem séma szerint ment. Akusztikus gitárok is feltűnnek a klasszikus elektronikusok mellett, néha hegedűszóval találkozhatunk - viszont a vokál-hangokat mintha lefelejtették volna a lemezről, pedig helyenként jól jöttek volna, például az A Meassage című dalban nagyon hiányoznak. Nehéz összefoglalni röviden a lemezzel kapcsolatos benyomásaimat, hiszen van itt jó is, és rossz is. Sokat fejlődött a zenekar, ez jó, de az egyedi hangzás még mindig nincs meg, és ez sokszor akadályozza a Coldplayt az előmenetelben. Nem fogom túl gyakran hallgatni. Ez egy jó lemez, ami rossz. **********(6) josh 2005.06.19. Jazzékiel - Legenda EP Mama Records - CLS 2005 Van úgy az ember, hogy egy fárasztó nap után, amikor hazamegy, nincsen semmi különleges vágya, csak egy jó zuhany, egy kis kellemes zene, aztán pihenés ezerrel - na erre szokott következni az, hogy a főszerkesztő a nyakába sóz egy új lemezt, valami ismeretlen kis zenekartól, hogy akkor erről kéne írni. Ekkor nagyon boldog az ember, mert ugye az egészhez nincsen semmi kedve, legszívesebben hagyná a búsba a dolgot, de aztán minden jobb meggyőződése ellenére bekapcsolja a zajládát, és elkezdi meghallgatni az aktuális lemezt - mert ugye anélkül nem lehet kritikát írni. No, ilyen módon ismerkedtem meg a dunaújvárosi eredetű Jazzékiel zenekar bemutatkozó anyagával, a Legenda EP-vel. Már az is furcsa volt, hogy az első lemezük egy EP - ez nem túl gyakori a mai világban. A Jazzékiel egy 7 tagú zenekar, a mai világban ez sem túl gyakori. Folytatva a bevezetőben foglaltakat, miután elkezdtem meghallgatni a lemezt, kellemesen csalódtam, mert valami szörnyűségre számítottam a lemezborító alapján. Nagyon vegyes hangzással találkoztam, nehéz stílusokat meghatározni a lemezzel kapcsolatban, hiszen megtalálhatóak benne a blues-os elemektől kezdve a rockon és a popon keresztül egészen a hip-hop-os hangzásig mindenféle stílusok. Persze a legnagyobb arányban a jazz áll, erre a zenekar nevéből is lehet következtetni. Itt szerencsére nem a klasszikus jazzre kell gondolni, hanem a mai világban népszerű, könnyen fogyasztható stílusra, amelynek már nem sok köze van mondjuk John Coltrane zseniális, ám nehezen befogadható muzsikájához. A Legenda EP dalszövegei is igen furák - itt mintha az Emil Rulez! által meghonosított ironikus, szóvicceket sem mellőző szövegvilággal találkoznánk, noha annál helyenként gyatrábbra sikerültek a dalok szövegei. Mondanivalót ne nagyon keressünk bennük, nem akarnak megváltani minket, egyszerűen csak szórakoztatás a zenekar célja. A lemezről kiemelkedik a harmadik felvétel, amely Az utolsó lemezlovag címet viseli. Nagyon fülbemászó a zenei alap, és eszméletlenül jól sikerült megoldani a szövegek hozzáillesztését a zenéhez. Nehéz sokat írni egy négy dalból álló lemezről - de a Jazzékielről nem lehet csupán ezen felvételek alapján véleményt mondani. Az internetről letölthető hat korábbi demojuk - köztük a már említett Az utolsó lemezlovag korai változata. Így már egy sokkal teljesebb anyaggal állunk szemben. A korai anyagaikban jóval több jazz-es elemeket fedezhetünk fel - de a szövegek itt is érdekesek, helyenként érthetetlen, hogy miért az a bizonyos négy dal került fel az EP-re. Az Antinő és a Csotánykompatibilis dalok bármelyike ráférhetett volna a lemezre - de biztos megvolt a zenekar és/vagy a kiadó oka arra, hogy ez a lemez olyan lett, amilyen. És hogy milyen is lett ez a lemez? Nagyon jó. Egyedi, és ez nagyon fontos a mai világban. Van úgy, hogy az ember - bár nem számít rá - hirtelen találkozik egy csodával. Ettől még messze van ugyan a Jazzékiel lemeze, de ha rendesen összeszedik magukat, és nemcsak hobbiként tekintenének a zenélésre, akkor ebből sokkal többet is ki lehet hozni. Mindenesetre figyelni fogom őket, hogy miként is haladnak tovább. **********(8) josh 2005.06.05. Duran Duran - Astronaut EPIC 2004 Noha a Duran Duran legutóbbi lemeze már 2004. októberében megjelent, Magyarországon hivatalosan csak idén tavasszal kezdte forgalmazni a kiadó. A pár nap múlva, június 7-én esedékes budapesti koncert kapcsán elemezzük most a brit zenekar legújabb korongját. A nyolcvanas években több kultusz-zenekar is volt, amelyek - noha sosem oszlottak fel, a kilencvenes évektől kezdve sokat veszítettek jelentőségükből. Ilyen volt a Duran Duran is, amely leginkább energikus hangzásvilágával, és különleges képi világú videoklipjeivel lett stílusteremtő. A new-wave világából hamar áttértek egy leginkább fogyasztható rocknak nevezhető stílusra - valójában ők maguk alkották meg a stílust. Az erős karakterű énekes, Simon LeBon vezetésével jó húsz évvel ezelőtt sorra halmozták a sikereket, melyek csúcsaként az A View To Kill című Jamos Bond dal betétdalának az elkészítésére is felkérték őket. Ez addig, és azóta is csak a legnagyobbaknak sikerült. A Duran Duran klasszikus ötös felállása utoljára az 1985-ös Live Aid koncerten állt utoljára együtt színpadra, azóta a zenekar történetében hullámvölgyről beszélhetünk. 2001-ben állt végül össze a legendás felállás ismét, a Duran Duran nevet az elmúlt bő másfél évtizedben továbbvivő Simon LeBon-hoz és Nick Rhodes-hoz csatlakozott Andy Taylor, John Taylor és Roger Taylor (csak névrokonok). Az új anyagra szánt dalokat négy éven keresztül komponálták, majd 2004-ben stúdióba vonultak, és nekiláttak felvenni az anyagot. Az Astronaut lemez producerelési munkálatait közösen látta el a zenekar Don Gilmoure-ral. Még a lemez megjelenése előtt (!) több állomásos angliai turnéra indultak, ahol már az új album dalait is játszották. Érdekesség, hogy ezen turné során több rajongó előtt játszottak, mint a korább koncertjeiken együttvéve. Ez annak is köszönhető, hogy a mai fiatalok is felfedezték maguknak szép lassan azt a zenekart, amelynek munkásságára több mai zenekar, pl. a Franz Ferdinand is épített. A lemez egy energikus, belevaló rock felvétellel, a (Reach Up For The) Sunrise-zal indul, - ez volt az albumról kimásolt első kislemez is. És ez a felvétel meg is adja az egész lemezre jellemző hangulatot. Árad a lemez minden felvételéből, stílusba besorolhatatlan dalok szerepelnek a lemezen, de a hangzásvilág nagyon el lett találva. Megvan benne minden, ami jellemző a Duran Duran-ra. Sok gitár, de nem a primitív, kétakkordos kategóriából, összetett zenei alapok, megfelelő ének- és volkálhangok. A lemezen szereplő 12 felvétel egységes színvonalat képvisel - de ettől nem lesz egyhangú az anyag. Nekem személyes kedvencem lett a már említett nyitódalon kívül az ironikus Bedroom Toys, a fülbemászó Finest Hour, és a lemezt lezáró Still Breathing. Ez utóbbi felvétel a Duran Duran legjobb dalai között dobogós helyen van. Aki pedig a Duran Duran régebbi stílusára vágyik, annak ott a Taste The Summer című dal, amely hangulata a klasszikus időszakot idézi. Az Astronaut különleges kiadásához egy bónusz DVD-t is csatolt a kiadó. Mindenkinek javaslom ennek a változatnak a beszerzését, egyfelől különleges csomagolása, másfelől a DVD tartalma miatt. A korongon a tavalyi angliai turnén forgatott, hamarosan megjelenő koncertfilmből kaphatunk egy kis ízelítőt. A 45 perces anyag tartalmaz többek között 5 koncertfelvételt, amelyeket amolyan Behind The Scenes jelenetek kötnek össze. Persze arra is van lehetőség, hogy csak a dalokat nézze meg együtt a néző, ha nem érdekli a többi. Egy videóklipet is rátettek a lemezre, mégpedig a (Reach Up For The) Sunrise kislemezhez készített filmet. Az albumot hallgatva elgondolkodunk, hogy vajon igaz-e ez a lemez. Létezhet ilyen csoda? Mert ez a lemez tényleg egy csoda. A nyolcvanas évek kultusz-zenekarai közül az utóbbi években több próbálkozott visszatérni a köztudatba, néha több, általában kevesebb sikerrel. Ezzel szemben a Duran Duran-nak ez sikerült a mostani lemezzel, és ez nemcsak a megfelelő promóciónak köszönhető. Nagyon ráéreztek arra a hangzásra, ami a mai világban is eladhatóvá teszi a zenéjüket. Ehhez kellett jó pár év, amíg összeszedték a kompozíciókat, de én boldog lennék, ha a zenekarok inkább ritkábban adnának ki lemezeket, de akkor azok úgy szólnának, ahogy kell. A Duran Duran új albuma igazi meglepetés, az idei évad egyik legjobb lemeze. **********(8) josh 2005.05.30. Ágnes Vanilla - József Attila Private Moon Records / EMI 2005 Nehezen lehet elhelyezni Ágnes Vanillát a magyarországi zenei szcénán. Sokan hajlamosak rögtön a gagyi kategóriába sorolni, de ha alaposabban meghallgatjuk lemezeit, akkor könnyen felismerhetjük, hogy itt nem egy szokványos előadóról van szó. Őt nem "megcsinálta" egy kiadó vagy egy produceri team - ő önmagát építette fel. Az egykori Message zenekarban még polgári nevén, Frenyó Ágnesként szerezte a dalok szövegét, majd az egy albumot (Végtelen - 1997) megért zenekar felbomlása után szólóban, és immáron a ma is ismert művésznévvel folytatta a zenélést az 2000-ben megjelent Örök Nyár című lemezével, melyről több sikeres kislemez is megjelent. Az igazi áttörést a második albuma, a Déja Vu és a róla elsőként kimásolt kislemezes dal, a Valaki más hozta meg. Igényes elektronikus zenei alapok, mély értelmű dalszövegekkel, ehhez egy különleges hang, és a hanghoz tartozó személyiség - ha az ember ehhez még igazán jó marketinget is kap, akkor már borítékolható a siker. Ágnes Vanilla csak közepes marketinget kapott, de így is szép sikereket ért el. És azóta mindenféle rossz hírek terjengtek az énekesnőről. Magánéleti válságok, betegségek - semmi sem segítette elő egy új lemez készítését. Noha sokáig nem beszélt róla, egy idő után elismerte, hogy évek óta súlyos depresszióval küzd. Ilyen előzmények után jelent meg Ágnes Vanilla harmadik albuma, amely a József Attila címet viseli. Ebből már sejthető, hogy nem hagyományos pop lemezről van szó. Ezúttal József Attila verseinek megzenésített változatait vette lemezre az énekesnő és segítőtársai. A költő 100. születésnapjára időzített megjelenés napján természetesen sehol nem lehetett kapni az albumot, úgy kellett nyaggatni a lemezboltok illetékeseit, hogy rendeljenek a lemezből. (Ennyit arról, hogy az idei év a Költészet éve Magyarországon.) Veszélyes dolog ilyen lemezt készíteni. Nagyot lehet bukni, de Ágnes Vanilla magabiztos kézzel nyúlt a versekhez. Évek óta tervezte ezt a lemezt, így volt ideje alaposan kiválogatni az életműből azokat a verseket, amelyeket átdolgozott a lemezre. 10 dal szerepel az albumon, 8 József Attila vers (Talán eltűnök hirtelen, Szeretők lázadása, Óh szív! Nyugodj!, Férfiszóval, Nő a tükör előtt, Ősz, Uram, Miért hagytál el, hogyha kívánsz) feldolgozása (az egyik két változatban is rákerült a lemezre), ismertebbek és kevésbé ismertek. Bónuszként pedig egy Ágnes Vanilla vers megzenésítve. Igen, Ágnes Vanilla vers, mivel a lemezzáró Születésnapodra nem egyszerű dal, hanem egy megzenésített vers. Talán eltűnök hirtelen - ezzel a verssel kezdődik a lemez, és a hallgató már itt meghal egy kicsit, hiszen a dal félelmetesen szól, szép, lírai, de egyben energikus is, egy kis misztikus, latin nyelvű középrésszel, melyet utólag írtak hozzá József Attila verséhez. Vonósok, akusztikus hangszerek, elektronika, kórusrészlet - ez mind megtalálható a dalban. A többi dal hangszerelése sokkal egyszerűbb, líraibb, általában akusztikus gitárral kísért felvételek ezek. De ezzel együtt. A lemez hangulata végig egységes marad, magasztosak lettek ezek a dalok, de közben elmehetnének - rossz szót használva - slágernek. A nyitódal barokk változata után következik a lemez záródala, a már említett Születésnapodra. Méltó befejezése ez az albumnak. Akár József Attila versként is fel lehetne fogni, hangulatában és életérzésében beleillene az életművébe. Pedig ez a vers pont neki íródott. A dal visszatérő motívuma sokáig beleissza magát az ember gondolataiba. "Istenedhez, angyalodhoz, nem választott akarathoz, álmaidhoz, szerelmedhez, maradj mindig hű magadhoz." Nagyon bátor próbálkozás volt ezt a lemezt elkészíteni. Engem személy szerint boldogsággal tölt el, és örülök, hogy megszületett ez a lemez, és hogy így született meg ez a lemez. Az egyik általam nagyon kedvelt előadó a kedvenc költőm verseit bújtatta új köntösbe. Nem jutottam szavakhoz az első meghallgatás után, és mind a mai napig kiráz a hideg a lemez hallgatása közben. Mindenkinek szívből ajánlom. **********(10) josh 2005.05.24. Billy Idol - Devil's Playground Sanctuary Records 2005 Idén 50 éves az egykoron William Michael Albert Broad néven anykönyvezett Billy Idol. Ennek örömére 12 év után új albummal jelentkezett a második generációs punk fenegyereke, Billy Idol. Az 1993-as Cyberpunk lemez óta nem sokat hallhattunk a motorbalesetben lesántult, szőkére festett hajú, kigyúrt gitáros-énekesről. 2001-ben egy válogatáslemezzel jelentkezett, melyre egy új felvétel került - noha az is csak egy feldolgozás volt, ráadásul nem tett semmit hozzá az eredeti változathoz. Egy évvel később pedig a VH1 zenei csatorna felkérésére akusztikus, beszélgetős koncertet adott, az adáson felvett anyagból összeállított lemez nagy siker volt. A Devil's Playground lemez nagyon vegyesre sikeredett. Egyfelől pörgős, rockos, olyan, amilyet Billy-től elvárunk, de megtalálhatók rajta modern felfogású dalok is. A gyorsabb, punkosabb dalokban nincs semmi extra - mondhatni a Generation X óta nem sokat változott Billy előadásmódja. És mégis, ez a "Semmi újat ne vigyünk bele, egyszer már bejött" módszer működik. Hallgatja az ember ezeket a dalokat, odaképzeli magát a 80-as éveke elejének munkanélküliségtől tarkított Angliájába, amikor a kilátástalanságból kiemelkedett egy új hang, egy új stílus. Persze a zene megoldásokban, a részletekben finomodott a dolog, de a fő csapásirány megmaradt. A lemez erősen indul, két gyors dallal, a Super Overdrive és a World Comin' Down rögtön az elején megadják az alaphangulatot. Kicsit egyhangúnak tűnhet a lemez így az első két dal után, de szerencsére következik a szenzációs Rat Race, mely egy zenei csoda. Itt csak a refrén kimondottan zúzos, de nem a régi hangot halljuk vissza, hanem valami frisset. Kimondottan érdekes zenei ötletekkel tarkított ez a dal, a lemez egyik slágerfelvétele. A Sherri inkább minimál-hangzásával tűnik ki a lemezről - már amennyire minimál-hangzásról beszélhetünk a punk-rock esetében. A dal nagyobbik részében csak a ritmusgitár-basszus-dob felállást hallhatjuk, csak a középrésznél szólal csak meg a szólógitár. A lemez egyik meglepetésdala a Plastic Jesus, amely egy szép lassú dal lett - de azért megkapjuk a pofont Billytől egy ironikus dalszöveg képében. Noha vannak azért gitárok a dalban, új elemként belép az elektronika is. Nagyon fülbemászó lett ez a felvétel, annak ellenére, hogy teljesen megtöri a lemezen dalok ívét. A Scream és a Yellin' at the Xmas Tree két olyan dal, amelyek hangszerelésükben a mai, pontosabban a pár évvel ezelőtti legújabb kori punkhullámot meglovagoló tinizenekarok hangzásvilágát viselik magukon. És ez nem jó, mert nem áll jól Billynek. Az utóbbiban ráadásul egy karácsonyi nóta elemei is jól felfedezhetőek - de nem lesz ettől se jobb a dal. A Romeo's Waiting szokás szerint semmi újat nem tesz hozzá a lemezhez - akármelyik Billy Idol albumon szerepelhetne a dal. Bár leginkább a mai mű-punk előadók repertoárján lenne a dal helye - pl. Avril Lavigne-nek biztos jól állna a dolog. A Body Snatcher végre ismét egy olyan dal, aminek örülni lehet. Húzós zenei alapokkal megtámogatott igazi rockzenét hallhatunk, belevaló szólókkal, úgy ahogyan kell. Kiemelkedik a lemez zajosabb felvételei közül ez a dal. Az Evil Eye simét egy "halkabb dal" - de ettől még lehet jó. Itt van a Plastic Jesus után ismét egy kis kikacsintgatás az új hangzások felé a lemezem. Torzított ének- és gitárhangok, különleges zenei effektek teszik különlegessé ezt a dalt. A lemez zárása igazi meglepetés. Három dal - a lemezen a harmadik kísérletezés. A Lady Do Or Die, a Cherie és a Summer Running már szinte country-s elemet visz az album hangzásviágába. Ha nem tudnám, ki énekli ezt a két dalt, eszembe nem jutna, hogy esetleg Billy Idol lehetne az előadó. Sokkal inkább képzelném magam a szememet lehunyva valahova a prérire, ahol valami mindentől távol eső faluban épp itt az ökörsütés ideje, és a helyi zenekar a népünnepélyen előadná a környék dalait. Az utolsó dalban, a Summer Raining-ben megtalálható a lemez teljes vegyessége - lassú is és gyors is, csöndes is és zúzós is. Ez a lemez egy vén fószer által összerakott album lett, de az a vén fószer azért még tudja, hogy mi az a rock'n'roll. Nem fél használni a gitárokat, odatesz rendesen, és komolyan megdolgozott a hangzásért - de eközben végig ott süt belőle az elégedetlenség és a vágy, hogy jól odamondjon egyet a világnak, és a többségi társadalomnak. Mintha Billy Idol nem akarna felnőni, és talán ez a lemez igazi hátránya. Egy ráncos mukinak már nem biztos, hogy félmeztelenül kéne pózolnia, nem biztos, hogy egy két évtizede kitalált stílust és arculatot kellene követnie. A valódi megújulásra való vágy vagy igény hiánya teszi tönkre ezt a lemezt, és ezen nem segít az sem, hogy helyenként próbálkozik ugyan Billy. **********(5) josh 2005.05.17. Eleven Hold - Cserélnénk magunkkal 2005 Meglepő hírem van: jó az új Eleven Hold lemez. Be kell vallanom, bizony nem is számítottam rá, hogy ilyen korrekt anyagot kap össze az együttes, akik önmagukat iris-pop-grunge csapatnak definiálják. Az aggodalmam nem volt alaptalan, hiszen a békés, gondolkodós, tarisznyás-bölcsészes első lemez után az együttes egy váratlan fordulattal teljesen egzaltált irányba fordult. Ez még nem is lett volna akkora baj, csak ezt lemezre is vettek, és a talányos "Leszálltunk, hogy felférj" címet adták neki. A széteső, csapkodó, öncélú lemez némi meglepetésre kőkeményen beletalált a dark-revival kellős közepébe, így az együttes koncertjein a sikitozó "vérdark" tinilányok lassan kiszorították a szandálos öregdiákokat a közönség soraiból. Az Eleven Hold új lemeze (Cserélnénk magunkkal) szerintem viszont mindkét rajongói csoportnak tetszeni fog - és ez nem kevés egy magyar alter-rock lemeztől. Az együttest mostanában meglepően felkapták, a Cserélnénk magunkkal plakátokat talán mindenki látta is már a városban, a zenei tévén pedig már mindennapos vendég az első klipes dal, melynek címe Ha így állunk, arra (az Eleven Hold sosem arról volt hires, hogy túlzottan hétköznapi címeket adjon a számainak). Aki ezt a dalt ismeri, az ismeri már a lemez talán leggyengébb pontját, különösen annál a résznél szisszenhetünk fel, mikor Nap (az énekes) durcásan csücsörítve gügyögi nekünk, hogy "ingyen szajhád leszek, csak tömd be a szám". A dal tartalmaz még egy szállóigének szánt kétsorost ("Egyszer majd annyit iszom amennyit öregszem, de most még annyit öregszem, amennyit iszom"). Hát nem egy kőkemény, odavágós ars poetica ez; ilyet inkább a lemez további számaiban találhatunk. A lemez két legjobb dala egyértelműen a Fél százalék és a Törvénymentes hét. Az előbbi bájos, fülbemászó, dallamos, a szöveg pedig csodálatos: egy egyéjszakás kapcsolat utáni búcsúról szól, ahol a férfi tisztelete jeléül "magázza" a lányt, és korrektül búcsúzik: "Kiváltképp azzal vigyázok, akit nagyon megkedvelhetnék, elnézést, kiszállok!" A Törvénymentes hét azt adja, amiben az Eleven Hold a legjobb: a mindennapok bolondos miszticizmusát, az összebújás varázsát, a kötöttségek elvetését. A bájos hangú társ-énekesnő amolyan "Animás-Jucisan" pipiskedve énekel, ám kizárolag csak ezen a hangszínen tud ütni az a szöveg, hogy "Gyere a titkos kerted árnyas részébe - Ott a szellőrózsás ágyat, széltébe - Szétszerelmeskedjük ketten, Te és én - Benyalhat majd minden félős élőlény!" Megkockáztatom, hogy egy nagy sláger lehet még ebből a hippis beütésű, tündéri alkotásból. A lemez többi száma is korrekt, mindenképpen ki kell emelni még a Kapusnak is lenni kell című számot, amelynek a refrénje megintcsak egyfajta Eleven Holdas ars poetica: "de kell a zsé, hogy mindig tarthass magadnál óvszert, zöldet, pár konzumhölgyet, s valami tölgyfahordóból nyert indítót!" A punkos beütésű dal is szinte biztos, hogy a koncertek kedvelt résztvevője lesz, habár az az Axl Rose-os sikítás lehet, hogy nem a legjobb ötlet a dal végén. Az Indigó utca vallási témát feszeget, közérthetően, szívhezszólóan megírva, a Fekete Fehér "csak" egy egyszerű, kellemes, életigenlő szám, a végén emlékezetes dúdolással. A lemez közepén található Javallat és Mutass fel engem című dalok egymás kiegészítői: középtempó, kényelmes poroszkálás, kellemesen borzongató vonósok és szerelmes szövegek. Ehhez csatlakozhatna a Szeva Föld is, ám a laza cím egy közepesen sikerült, U2ra hajazó balladát takar. A Szülőtlenítőben újra feltűnik a hölgyhang, amely mindenképpen sokat dob a produkción, hiszen Nap hangja végig egy lemezen kissé tömény tud lenni. A lemez két gyenge pontja még a Ha így állunk, arra mellett két olyan dal, amely az előző album hangulatát ragadja meg: az Örökké nem eshet és a Szívrák beindulósabb dalok, előjön a Párna mélyén öncélú trágársága; az Eleven Hold nem ezekben a társadalomkritizálós, "valósítsd meg önmagad" számokban a legjobb (azért a Szívrákban a radios közvetítés ötletes). A lemezzáró háromperces szerelmes címe Provisorium; az Eleven Hold mindig eltalálta a lemezek lezárását és ez most sincs másképp: nagyívű, felemelő hangulattal búcsúzik a lemez. A hangzásról feltétlenül el kell mondani, hogy nem lett éppen harapósabb, de ez nem is baj: sőt, elektronikus zajok kerültek néhány számba, amely a NEOból ismert Milkovics Mátyás produceri munkájának köszönhető. Talán a koncertekhez hasonlóan egy hangsúlyosabb dob sokat segítene a lemezen, mert bizony néhányszor egy masszának hallunk mindent, Nap éles hangjával átszőve. Az öntörvényű énekes erénye, hogy kicsit keretbe foglalta a gondolatait (két éve ez nem sikerült), így "dalszerűbbek" a dalok, mint a 2003as lemezen. Összességében rosszabbat vártam, kellemeset csalódtam. Nincs kifejezetten gyenge szám, emlékezetes viszont kettő is akad. Az együttes nem lépett túl a saját árnyékán, de az elvárhatót teljesítette, még egy kicsit többet is. Megmaradnak a tinik és a bölcsészek is és megmaradok én is. **********(7) szigi 2005.05.17. Megjelenés előtt!!! Kraftwerk - Minimum-Maximum EMI Várható megjelenés : 2005.06.06. Mit is lehetne mondani a Kraftwerk-ről az újonnan megjelent lemezük kapcsán? Nem sok új információt. Az elektronikus zene úttörői, sőt mondhatni megalkotói, akik immáron már több mint három évtizede vannak a pályán (első lemezük 35 éve jelent meg) - és állandóan képesek valami újat letenni az asztalra, anélkül, hogy feladnának bármit is korábbi énjükből. Itt van például ez a dupla lemez, amely a Minimum Maximum címet kapta. Koncertlemez. Ami ezért elég... hmmmmm... mondjuk úgy, legalábbis furcsa, egy teljesen elektronikus zenekar esetében. A Kraftwerk karrierje során ez a legelső koncertlemez. Persze az évtizedek alatt hihetetlen mennyiségű kalóz koncertlemezük "jelent meg", mert az érdeklődés hatalmas volt, de az ember csodálkozik, hogy mi szükség egy ilyen zenekarnál élő felvételre. A válasz várat magára, a Kraftwerk egy olyan csoda, hogy a kérdés megválaszolatlan marad. 2003-ban hosszú idő után a zenekar új lemezt készített Tour De France Soundtracks címmel - az ekkor 100 éves francia kerékpáros körverseny a Tour De France aktuális változatát választotta hivatalos dalául. Szenzáció volt ez a lemez a maga nemében, hiszen azt megelőzően 1986-ban jelent meg utoljára stúdióalbuma a zenekarnak Electric Cafe címmel. 1991-ben ugyan megjelent egy remix album MIX címmel, aztán a nagy hallgatás korszaka következett. 2000-ben a hannoveri világkiállításra írtak ugyan egy dalt EXPO 2000 címmel, és néha koncerteztek is, de a zenekar körül nagy csend honolt. Ilyen előzményekkel indult a Kraftwerk 2004-ben az új album kapcsán turnéra, amelynek során 1981 és 1991 után ismét eljutottak Budapestre. A koncert hatalmas siker volt, nagyon látványos előadást kapott a hallgatóság. A tavalyi turné anyagából készült a koncertlemez, amely egyfajta best of-ként is felfogható - a Kraftwerk karrierje legsikeresebb dalit gyűjtötte egybe, természetesen az új album dalaival. Külön öröm, hogy a lemezt 11 koncerten felvett zenei anyagból állították össze, így - ha csak két dal erejéig is, de napvilágot látott a budapesti koncert felvétele is. (A lemez a zenekartól megszokott módon kétfajta módon jelenik meg, lesz egy angol és egy német nyelvű változat. A budapesti felvételek sajnos csak az angol nyelvű változaton kaptak helyet. Mi ezt a változat elemezzük.) Az eredeti tervek szerint a lemez dobozos kiadványként jelent volna meg, amely tartalmazza a dupla CD-t, a négy lemezes bakelitet, és a DVD-t. Végül a kiadó úgy döntött, hogy egyenként is megjelenteti a különböző formátumokat, először a CD-t és a bakelitet, majd pár héttel később a DVD-t. De hallgassunk csak bele a lemezbe! Tökéletes iparos munkával állunk szemben, nagyon tisztán, energikusan szólnak a dalok. Azok a dalok, amelyeket már jól ismerünk, meglepetésre ne számítson senki, nyoma sincs áthangszerelésnek vagy kísérletező hangzásnak. A Kraftwerk biztosra ment, nem próbálkozott semmivel, csak hozta a szokásos formáját. A dalok sorrendjén jól választották ki, a koncertnek volt egy koncepciója, megvolt a dalok által alkotott zenei ív, és ez természetesen hallatszik a lemezen is. A dalokról konkrétan nincs mit mondani, hiszen tényleg nem sokban különböznek a stúdióváltozatoktól - és mégis, valahogy mások. A lemez egyik csúcspontja a Trans Europe Express / Metal On Metal egyveleg, bár lehet, hogy csak azért, mert hazabeszélek, hiszen ezek a Budapesten felvett dalok. De az egész lemez vállalható, nagyon jó anyag. Ez a lemez nem más, mint egy, a Kraftwerk 35 évét összefoglaló válogatáslemez, amelyet közönség előtt vettek fel. Nincsenek benne különlegességek, se új dalok, és mégis, a lemez szenzációs. Nem sok zenekar képes arra, hogy a semmit is eladja különlegességként, a Kraftwerk-nek sikerült. Kötelező darab. **********(10) josh 2005.05.11. Unique - Mozaik Nagykoncert Warner - Magneoton 2005.04.08. Mindig is bajban voltam a Unique-kal kapcsolatban. Mondom ezt annak ellenére, hogy minden lemezük megvan, a legelső kislemeztől a legritkább promóciós bakeliten keresztül az aktuális koncertlemezig. De mindig voltak fenntartásaim, hiszen a Kovacsics Ádám (zene, hangszerelés), Ferbár Zsolt (szöveg) és Völgyesi Gabriella (ének) által alkotott zenekar vegyes képet mutat magáról. Zeneileg nagyon jók, könnyed, mégis minőségi elektronikus zenéjük üde színfoltja a magyarországi, valljuk be őszintén, elég sivár zenei felhozatalnak. Ugyanakkor ezt a pozitívumot gyorsan tönkrevágják a dalszövegek egy részében fellelhető kínrímek, valamint az a tény, hogy a zenekar leginkább haknikra jár, és csak nagyon kevés élő koncertet adnak. A legutóbbi ilyen élő fellépésen, a Petőfi Csarnokban novemberben tartott lemezbemutató koncerten készült lemez a rendezvény címét viseli magán: Mozaik Nagykoncert. Bevallom őszintén, amikor először hallottam, közvetlenül a koncert másnapján, hogy az előző este felvett anyagból koncertlemez készül, azt gondoltam magamban, hogy na, ehhez nagy bátorság kell. Mármint ahhoz, hogy egy alig pár éves zenekar, amely eddig mindössze két albumot jelentett meg (Úttalan utakon, Mozaik), élő albumot adjon ki. Nem szokás ilyenkor, hiszen a koncertlemezek általában válogatáslemezek is egyben, és a Unique esetében az azért elég korai lenne még. Mindegy, vártam a lemezt, hiszen a koncerten jól éreztem magam, és kíváncsi voltam, hogy mit sikerült ebből alkotni. Vajon visszajönnek-e az ott átélt pillanatok, ugyanúgy fel fog-e dobni a lemez, mint ahogyan a koncert után éreztem magam. Ilyen kérdések kavarogtak bennem, amikor először tettem be a lemezt a lejátszóba. A koncerten a Unique állandó tagjai mellet három közreműködő is szerepelt, a háttérvokálban Völgyesi Dórit hallhattuk (Igen, Gabi húgát), Dajka Krisztián gitározott és Jánky Zsolt dobolt. A lemez egy nagyon hangulatos Intro-val indul, ez az egyetlen új dal a lemezen. Egyből következik az Úton, a Unique második albumának egyik nagy slágere. Erről a felvételről elmondható az, amely a lemezen szereplő dalok kb. feléről, tudniillik hogy nem sokban különbözik a stúdióverziótól. Gabi ugyan próbálkozik helyenként másképp csavarni a hangokat, és általában ez jól is sikerül, és az élő dob is sokat tesz hozzá a hangzáshoz. A gitár főleg a koncert második felében kap nagyobb szerepet. A koncert menetét ügyesen építették fel, két-három dalonként egy-egy Unique sláger következett. Így egyenletesen el lettek osztva a zenekar kislemezes felvételei (Úton, Angyal, Végtelen álom, Csillagtenger, Képzeld el, Mi van a nevedben, Mozaik, Itt vagy). A koncert, és így egyben a lemez egyik csúcspontja a Bízz meg bennem / Végtelen álom egyveleg, amely az egyetlen olyan dala az albumnak, amelyet radikálisan újraértelmeztek - noha valódi áthangszerelésről itt sem beszélhetünk. Szép lassan indul a felvétel, egy szál zongora kíséri Gabit, majd beindul a nóta, és átcsap egy hatalmas zenei orgiába. Itt már lehet hallani azt, ami főleg a lemez második felére jellemző, amikor is a zenészek mindent beleadnak. Igazi élvezet hallani, amikor a két segítő, a gitáros és a dobos önfeledten rákezdi játszani a maga szerepét. Ez főleg a dalok második felében jellemző, de így is nagyon jó. A nagy slágerek mellett az olyan, kevésbé ismert dalokban is átcsapnak amolyan örömzenélésbe, mint például a Jótevő, vagy az Otthon. Ennyit a pozitívumokról. Negatívum nincs sok - talán csak annyi, hogy a lemez keverésénél valamit nagyon elszúrtak. A közönségzaj nagyon halk, és ez nem igazán veszi ki jól magát, főleg akkor nem, amikor Gabi a közönséget énekelteti a Csillagtengerben, és alig lehet hallani a tömeget. Ez hatalmas hiba, mert különben a lemez hangzásvilágát nagyon feldobta a gitár és a dob. Ez a lemez nagyon jól szól - pont úgy, ahogyan kb. a két stúdiólemeznek kellene szólnia. **********(8) josh 2005.05.03. Ákos : Andante Extra Warner 2005.04.06. Sokan talán nem értik, hogy mi ez a koncertlemez-mánia mostanában Ákosnál. A népszerű előadó 2 éve csak koncertlemezeket ad ki, ebből a 2003as Andante és a 2004es Utolsó hangos dal című album ráadásul dupla kiadvány is volt. A magyarázat nagyjából annyi, hogy a 2002es Új törvény című lemez megjelenése után Ákos nem lemezbemutató koncertet adott, hanem a pályafutása tizedik évfordulója alkalmából egy akusztikus, vonósokkal és elektronikával megtámogatott koncertturnéba kezdett. Az eredetileg csak mellékvágányként, néhány előadásos színházélménynek indított koncertsorozat aztán elsöprő sikert aratott, a többször meghosszabbított turné szinte minden előadásán - ahogy mondani szokás - a csilláron lógtak az emberek. Az Andante koncertlemez platinalemez lett, ami példa nélküli teljesítmény egy magyar dupla koncertlemeztől. Ákostól ezután sokan várták az akusztikus, letisztult irány folytatását. Ez egy ideig várat magára, ehelyett tavaly elindult az Új törvény lemez lemezbemutató turnéja, ami az Utolsó hangos dal címet kapta. Ebből az azóta is tartó turné anyagából is jelent már meg egy live album. Idén tavasszal azonban az "új" koncertlemeznek a címe Andante Extra, amely nem más, mint a már említett 2003as Andante Turné azon számai, amelyek az Andante koncertlemez megjelenése után csendültek fel a 2003as koncertsorozaton. Ez hét számot jelent, ezen a lemezen viszont 8 dal szerepel - Ákos egy eddig kiadatlan bónusz felvételt is rátett az albumra. Az Andante Extra hangulatáról nem sokat kell mesélnem azoknak, akik ismerik az Andantét: ez ugyanaz a turné, ugyanaz a hangzás, ugyanaz a hangulat. Hét teljesen átdolgozott dal - ebből hármat (Ölelj meg újra/Jóslat egyveleg, Gyönyörű madár, Táncolj a tűzön át) már hallhattunk nagyon hasonló formában az Utolsó hangos dal koncertjein is. Ez a három felvétel nyújtja tehát a legkevesebb újdonságot a rajongóknak, így legfeljebb az Utolsó hangos dal hasonló verzióival lehet összevetni azokat. Nos, az Ölelj meg újra/Jóslat egyveleg talán az egyetlen, amely egy kicsit elmarad a pörgős, kiváló effektekkel tarkított UHD verzió mögött, de már maga a két dal összegyúrása megérdemel egy mély főhajtást (a Bonanza Banzai verzióban talán kissé túl direkt Jóslat szövegei teljesen új dimenzióba kerültek az Ölelj meg újra sorai között). A Gyönyörű madár is méltóságteljesebb a 2004es turnén, itt a grandiózus eleje hiányzik a számnak, de ismét ki kell hangsúlyozni, hogy ez a verzió az "eredeti", még ha később is jelent meg hanghordozón, mint az "Utolsó Hangos" verziója. A Táncolj a tűzön át viszont itt a szebb, a szárnyalóbb: a vonósok hangsúlyosabbak, mint a 2004es lemezt záró verzión, és a közönségénekeltetés közbeni gitárszóló kimaradásáért sem haragszunk túlzottan. A maradék négy koncertszámot markánsan két csoportra lehet osztani: az Idelenn idegen és a Minden, ami szép volt hatalmas slágerek, koncertek gyakori résztvevői (ez utóbbi ráadásul valószínűleg Ákos kedvence, hiszen a vegyes rajongói vélemények ellenére mindig újra és újra visszateszi a játszott dalok közé). A másik kettő, a Lámpagyújtogató dala és az Áldozz fel ezzel szemben a legeldugottabb gyöngyszemei az Ákos-lemezeknek, az elsőt talán ha kétszer játszotta Ákos, az utóbbit most először. Ez a két dal hatalmas meglepetésre került a setlistbe, a rajongók nagy örömére. A négy verzió viszont valamiben közös: mind a négy szenzációsan sikerült, szinte a fejünket kapkodjuk a ragyogó megoldások hallatán. Menjünk sorban: a Minden, ami szép volt szövegét Ákos más ritmusban énekli, és a szintetikus, idegesítő dobbal ellátott eredeti verzióhoz képest egy bárhangulatú, törékeny kis csoda lett belőle. Az Idelenn idegen szárnyal, mint még számomra soha, jóval kevesebb a refrén a végén, mint eddig megszokhattuk, aminek nem lehet eléggé örülni. A lassú kezdés után az első refrénnél megőrül a dal, és az eddigi bugyuta, elkoptatott koncertszámból egy zenei örömünnep lesz. Az Áldozz fel eredetiben is nagyon jó, méltatlanul mellőzött szám volt mindig is, ám ez a félelmetes, atmoszférikus akusztikus alkotás, ha lehet, még jobb, mint az eredeti. Metallicás hangulatú dallamvezetés, feszültség teli előadás - lehengerlően jó. A Lámpagyújtogató dala a másik meglepetésdal, ez a verzió is a felismerhetetlenségig megváltozott, és - szinte mondanom sem kell - sokkal jobb az albumverziónál. Ez volt az Andante-turnénak a nagy csodája: Ákos és zenekara, valamint Pejtsik Péter, aki a vonósokért felelt, különösebb erőlködés nélkül újította fel a régi, elkoptatott, vagy éppen az alig játszott dalokat. A hét Andante-szám után egy hasonló hangulatú nyolcadik jön: az Experidance tánckar által előadott Revans című mű finálédalával(Visszavág a sors) zárul a lemez. Ennek a szerzeménynek a zenéjét Czomba Imre szerezte, a szöveg és természetesen a vokál Ákosé. Gyönyörű, amolyan "régi Ákosos", szelíd erejű dal ez, finom, ízléses hangszereléssel és kitűnő szövegekkel, tehát remekül illeszkedik az Andante Extra másik hét számához. Ha ilyen lesz az új Ákos-album, akkor nem fogok csalódni. **********(10) szigi 2005.04.18. Simple Minds : Silver Box Virgin Records 2004.10.15. Mintegy 15 év (!) tervezés után 2004 októberében napvilágot látott a nyolcvanas évek egyik legmeghatározóbb new-wave zenekara, a skót Simple Minds életművét feldolgozó 4+1 CD-t tartalmazó díszdoboz. Még 1990-ben merült fel az ötlet, hogy a zenekar korai, kiadatlan felvételeit, ritka B-oldalas dalait és remixeit összegyűjtsék, és a rajongók rendelkezésére bocsássák. A B-oldalas dalok és a remixek még abban az évben megjelentek, amikor a zenekar első húsz 12"-es lemeze végre CD-n is napvilágot látott. 1998-ban az akkor mély válságban levő zenekar megjelentetett saját kiadóján keresztül egy Early Years című válogatáslemezt is, melyen még a Simple Minds-t megelőző, Johnny And The Self Abusers-es anyagok kerültek végre a közönség elé. (Eredetileg csak egy kislemeze jelent meg a formációnak.) Sajnos ezt az anyagot jogi okok miatt egy hét után vissza kellett vonni, azóta sem kapható. A korai demok, koncertfelvételek továbbra is kiadatlanok maradtak. 1998-ban a zenekar jogi vitába bonyolódott az addigi kiadójával, és meglehetősen csúnyán szakítottak az EMI csoporttal. Ez is hátráltatta a box megjelentetését, hiszen a jogok továbbra is a kiadónál voltak, de a zenekar hozzájárulása nélkül nem kezdhettek semmit az anyaggal. 2004-re azonban rendeződtek a dolgok, és napvilágot láthatott az eredetileg History-nak nevezett Silver Box. (Ez utóbbi elnevezésben bizonyára szerepet játszhatott az is, hogy a zenekar éppen 25 éves volt 2004-ben.) A különleges díszcsomagolásban 4 CD dolgozza fel a zenekar történetét 1979-től 1995-ig, és egy bonusz lemezt is tartalmaz, erről majd külön szólok. Mindez egy 80 oldalas keményfedeles könyvbe csomagolva, mely ritka képek mellett egy kimerítő biográfiát is tartalmaz Alfred Bos tollából. De lássuk a lemezeket. Az első CD az 1979 és 1981 közötti időszakot dolgozza fel. Ez volt az a három év, amikor a zenekar a poszt-punkos világból szépen átalakult és megtalálták a saját hangzásukat az akkor éppen csak ébredőző new-wave keretein belül. Az első három dal a zenekar első albumának (Life In A Day) turnéján, egy 1979-es koncerten lett rögzítve, és kellemes meglepetés, hogy a felvétel minősége egész egyszerűen csodálatosan tiszta. Ezt követi a nemrég elhunyt John Peel nevéhez fűződő legendás The Peel Sessions sorozat keretében felvett négy dal, melyek már a második lemez (Real To Real Cacophony) dalainak érdekes változatai. Az első lemez legértékesebb része még csak most következik, a harmadik album, az Empires And Dance lemez dalainak demo felvételei. Szinte percről percre lehet érezni, ahogyan a zenekar megtalálja azt az utat, melyen később a sikereiket elérték. Ezek a felvételek valódi csemegék, hiszen a lemez első felén találhat dalok kalózlemezeken jobb-rosszabb minőségben már a rajongók rendelkezésére álltak. A második lemez azt az időszakot dolgozza fel, amikor a Simple Minds a kis vidéki klubzenekarból egy nemzetközileg is sikeres, de csak egy viszonylag szűk réteg számára ismert bandává vált. Erre az időszakra esnek az olyan tiszta new-wave lemezek megjelentetése, mint a Sons And Fascination/Sister Feelings Call, New Gold Dream, vagy a Sparkle In The Rain. Ez a CD az első lemez végéhez hasonló csemegével kezdődik, a Sons And Fascination / Sister Feelings Call lemezek demo felvételeivel. Hihetetlen, mennyire másképp szóltak ezek a dalok eredetileg, és hogy egy-egy hangszer hozzáadása/elvétele mennyire tudja befolyásolni a végső hangzást. Kiemelném a Love Song demoját, ez félelmetesen jól szól, már-már bánja az ember, hogy annak idején nem ezt a változatot jelentették meg. További érdekességet jelentenek az 1982-es és 1983-as David Jensen Session felvételek, melyek már a New Gold Dream (81, 82, 83, 84) lemez dalainak átdolgozása vendégzenészekkel. A lemez vége ismét valódi csemegével szolgál, először a New Gold Dream, a Take Me To The River és a legendás Doors dal, a Light My Fire koncertegyvelegét hallhatjuk 1985-ből, a glasgow-i Barrowlands-ből. A majd' 13 perces felvétel érdekessége, hogy a színpadon a zenekarhoz az akkor még csak a világhírre törő U2 énekese, Bono is csatlakozott. A másik érdekesség a zenekar leghíresebb dalának, a Don't You (Forget About Me)-nek a Live Aid koncert hangpróbáján rögzített változata. Akkor még friss volt a dal, és mivel nem a zenekar írta, Jim Kerr többször el is felejti a szöveget, és teljesen mást improvizál hozzá. Az igazi rajongóknak nem nyújt túl sok újdonságot a gyűjtemény harmadik és negyedik lemeze, hiszen az ezeken található koncertfelvételek jelentős része két olyan koncerten készült, melyek anyaga valamilyen szinten hozzáférhető volt korábban is már. A harmadik lemezen az 1985. decemberi rotterdami koncert hallható, melynek felvételét annak idején sokszor adták le rádióadók a világ különböző részein. Erre az időszakra tehető az a pont, amikor a Simple Minds a nagyközönség számára is ismert zenekarrá vált, és ekkor kezdődtek azon turnéik, amikor már a nagyobb sportcsarnokokat, stadionokat is meg tudták tölteni. Ebben az időszakban jelent meg a Once Upon A Time album, mellyel igazán betörtek a mainstream világába. A negyedik CD-n található a másik ilyen koncert, az 1991. augusztusi Barrowlands-beli fellépés, melynek anyaga még az előzőnél is jobban hozzáférhető volt, hiszen ellentétben a rotterdami felvétellel, mely kalózlemezeken terjedt, ezek hivatalosan is megjelentek. Kisebbik felük az 1991-es Real Life album kislemezeinek B-oldalas felvételeiként, nagyobbik részük pedig az 1998-ban a rajongói klub alakulásakor a tagoknak küldött, Real Live '91 című koncertlemezen. A doboz ezen két korongján is található szerencsére pár csemege, az elsőn az 1988-as Mandela Tribute koncerten előadott Mandela Day felvétele, a másodikon pedig az 1995-ös Good News From The Next World lemez turnéjáról három, korábban kiadatlan dal. A gyűjteményhez csatolt ötödik lemez egy teljes kiadatlan stúdióalbum, erről külön szólok majd. De lássuk összességében a kiadványt. Nagyon igényes a csomagolása, és érdekes felvételek hallhatóak rajta. Nagyon jól indul az első két lemez, és a harmadik-negyedik lemez sem rossz, bár itt azért már találok kifogásolnivalót. Nem értem például, hogy miért kellett erőltetni a nem túl ritka felvételeket, és miért kellett két, a zenekar életében jelentős hatású album korszakát teljesen mellőzni. Az 1989-es Street Fighting Years a legnagyobb szabású lemez volt, hatalmas stadionrengető világturnéval, míg az 1998-as Néapolis egy nagyon kísérletező lemez volt, melynek sikertelensége (amely nem a zenekaron, hanem a kiadón múlt) majdnem a zenekar felolszlásához vezetett, és végül ez volt az a válság, amelynek hatására a XXI. századra összeszedte magát, és a romokból új erőre kapott a Simple Minds. **********(7) josh 2005.04.18. Simple Minds : Our Secrets Are The Same Virgin Records 2004.10.15. A Silver Box ötödik lemeze egy komplett Simple Minds stúdióalbum, amely még 1999-ben készült. Ekkor romlott meg a viszony a zenekar és az EMI között, melynek hatása az lett, hogy 2000-re kiadó nélkül maradt Jim Kerr és csapata. Az album felvételei azonban már nagyon előrehaladott állapotban voltak, és (még közvetlenül a szakítás előtt) az EMI spanyolországi központjából a lemez egy maszterelés előtt álló demo változata kikerült egy katalóniai rádióhoz, ahol az egyik műsorvezető elkezdte játszani a még félkész felvételeket, amelyek pillanatok alatt az interneten landoltak a rajongók nagy örömére. A zenekar és a kiadó egymást vádolta, és végül ez volt a formális ok a szakításra. De szóljunk pár szót ezekről a dalokról. Az 1998-as Néapolis sikertelensége után (még a turné alatt) született a dalok nagyobbik fele, és egy teljesen új irányba mutatott a hangzásvilág. Ez volt az első lemez, melynek felvételein nem egy producer irányította a munkát, hanem minden dalt más-más, főleg olasz DJ-teammel készítették. (Ennek oka az volt, hogy Jim Kerr a nyolcvanas évek óta ideje jelentős részét a szicíliai Taorminán tölti, amolyan második otthona lett ez a skóciai Glasgow után.) Már a rossz minőségű demofelvételeken is hangzik a mai kornak megfelelő hangzásvilág, és a rajongók majd' megőrültek a lemeztől, annyira tetszett nekik. Persze, ahogyan ez lenni szokott, a lemez nem jelenhetett meg, hiszen a jogok még az EMI-nál voltak, a zenekarnak pedig úgy elment a kedve az egésztől, hogy már be sem volt kedvük fejezni. 2003-ban rendeződni látszott a kapcsolat a két fél között, előző évben ugyanis az EMI megjelentette a zenekar első 12 lemezének újrakevert kiadását, és ez az egységes sorozat nagy sikert aratott. Elérkezettnek látszott az idő, hogy megjelenjen végre az Our Secrets Are The Same lemez, így a zenekar 2003 első hónapjait arra szánta, hogy befejezze az "elveszett album" munkálatait. 2003 júliusára volt kitűzve a lemez megjelenése, azonban azon a napon egy, a korai sikereiket összegyűjtő válogatáslemezt, az Early Gold-ot találhatták a rajongók a boltok polcain. Az EMI valami miatt ismét eltolta a megjelenést, majd úgy döntött, hogy a lemez magában nem, csak a Silver Box részeként fog megjelenni. Ha másért nem is, ezért a lemezért érdemes beszerezni a Silver Box-ot. Az eredeti felvételeket csak a fanatikus rajongók ismerték, de még nekik is meglepetésként szolgál a lemez, hiszen nemcsak letisztítva lettek a dalok, hanem helyenként jelentős áthangszerelésen estek át, van olyan, amely teljesen új bevezetőrészt is kapott (Happy Is The Man). Erős sodrású, már-már rock lemez ez, olyan dalokkal, mint például a Jeweller To The Stars vagy a Hello, de azért megtalálhatóak benne modern elektronikus zenei elemek is (Space), és ha ez nem lenne elég, szép balladák is (Happy Is The Man, ill. Sleeping). Kár ezért a lemezért, sajnálatos, hogy ilyen tortúrán kellett keresztülmennie, mire nagy nehezen végre napvilágot látott. **********(9) josh 2005.04.11. New Order : Waiting for the siren's call Warner 2005.04.11. Egy kicsit mindigis gondban voltam a New Orderrel. Sosem tudtam hová tenni azt a különösebb hatást tenni nem akaró, egyszerű, becsületes zenét, amit ők játszottak. Soha nem tudtam egy számukra sem azt mondani, hogy gyenge, de azt sem, hogy ez igen, ez nagyon ott van a szeren. Pedig elvileg nagyon nagy New Order rajongónak kellene lennem, hiszen az egykori Joy Division nagy tisztelője vagyok, a New Order pedig nagyjából-egészében a Joy Division jogutódja, az egykori legendás együttes, akik Ian Curtis halála után új néven folytatták a zenélést. Az eddigi lemezek azonban nem igazán ragadták meg a figyelmemet, az egyetlen kivétel pedig egy mellékvágány volt: Neil Tennant-tal, a Pet Shop Boys frontemberével alakított Electronic projekt, amely olyan slágereket adott a világnak, mint a Disappointed, vagy a Getting Away With It. A New Order a számára többé-kevésbé sikeres nyolcvanas évek után 1993ban 8 éves nyugalomra vonult, és csak 2001ben a Get Ready című, számomra szerény katarzist okozó lemezzel tértek vissza - így nem csoda, hogy némileg szkeptikusan álltam az új lemezhez. Az első néhány hallgatás után újra kijött rajtam a New Order-betegség: nem rossz, nem rossz, de nem is jó, nem ütős, nem jön át, valahogy észre sem veszem, és vége az albumnak. Amit viszont először éreztem egy New Order lemez hallgatása közben: hogy ezt a lemezt még meg kell hallgatnom újra, és újra... Az első hallásra egysíkúnak, ugyanolyannak tűnő számok aztán szépen szétestek, elkülönültek, és külön-külön is újra meg kellett hallgatnom őket. Aztán addig hallgattam, amíg végül mást egyáltalán nem is hallgattam. Iszonyatosan beütött a lemez, az év eddigi legjobb albuma lett számomra - és egyben az év eddigi legnagyobb meglepetése. Van ezen a lemezen minden: elektro-reggae (I Told You So), Cure-gitárszóló (ez több számban is), gay-discos felütés (Guilt Is A Useless Emotion), karcos rockzene (Hey You What You Doing, Working Overtime), felhőtlen hangulatú Scissor Sisters által megtámogatott sláger-váromány (Jetstream), és komor, kísérteties, a végén hanyagul vonósokat bedobó Joy Division-megidézés is (Dracula's Castle). Az album vezérfonala azonban szerencsére az a boldog, táncos indie-beütésű elektronikus rockzene, amit az első kislemezből, a Krafty-ból ismerhetünk. Ehhez a dalhoz hasonló friss pop-rock-mittudoménmilyen-dalokkal tele van a lemez, és ezúttal hálistennek az eklektikusságot sem lehet számon kérni a manchesteri srácokon. A Morning Night and Day pl. úgy indul, mint Madonna Material Girl-je, hogy aztán a sodró refrén után egy Cure számban teljesedjen ki: a már említett I Told You So pedig a már említett ravasz elektromos hangokkal telenyomott reggae-t nyomatja, egészen addig, amíg el nem veszik az alattomosan bekúszó zajokban, amelyek között a nyolcvanas évek diszkóját megidéző effektektől a zajos gitárnyúzásokig minden van. A lemez legjobb dalai mindenképpen a kislemezes Krafty, a lemeznyitó Who's Joe, valamint a már említett I Told You So, a Jetstream és a Guilt Is A Useless Emotion(ez utóbbiban a nyolcvanas évek Pet Shop Boys-ának a hangzását remek akusztikus betétek színesítik). De a többi dal is derekas munka, amit bárki megirigyelhet (amikor az együttes elkezd Cure-t játszani, azt sajnos jelenleg jobban csinálja, mint a manapság tévúton haladó inspiráló együttes). S hogy miért nem tizes? A második szám, a Hey You What You Doing egy picit túlizmozott, "dögösködő" lett, ráadásul gyenge refrént írtak hozzá, a címadó számban (Waiting For The Sirens Call) a sok szöveg kicsit megfojtja a refrént; valamint az utolsó két szám (Turn, Working Overtime) egy kicsit túlzottan hasonlít az R.E.M.-re, illetve a Franz Ferdinand-re. De ez utóbbi kettő talán már tényleg kukacoskodás. Nem is keresem tovább a kákán a csomót: nagyon-nagyon jó lett a lemez. Szép volt, fiúk! **********(9) szigi 2005.04.04. Megjelenés előtt!!! GARBAGE : BLEED LIKE ME Warner-Mushroom Várható megjelenés : 2005.04.11. Nagyon szeretem a Garbage-et. Annak ellenére, hogy az első album még elkerülte a figyelmemet, a második, Version 2.0 már a legnagyobb kedvenceim közé tartozott. Agyoneffektezett, igazi tökös rockzene, kifacsart érzelmek, és a megtestesült kettősség, a megközelíthetetlen lotyó: Shirley Manson. A Push It című szám világhódító útja után a szívembe zártam az együttest, ám igazi rajongó a 2001es BeautifulGarbage lemeznél lettem. Ez a szerintem méltatlanul leszólt album megvillantott mindent, ami Garbage: rockzene, r'n'b, musicalhangzás, popzene, Britney-féle dance, punk, gyönyörű, nagyívű lassú számok mind-mind egy lemezen; meglepő eklektikusság, kellemes meglepetés. Az album sajnos túl sokszínűnek bizonyult a rajongótábornak: hiába az Andogyny és a Cherry Lips kislemezek sikeressége, rádióbarátsága, a lemez nem ért el akkora sikert, mint az elődjei. Talán ez a sikertelenség lehetett az oka az újabb váltásnak, az új lemez, a Bleed Like Me névre hallgató korong minden, csak nem eklektikus. Úgy vártam a lemezt, mint az év legjobb lemezét (megelőlegezve számára ezt a figyelemre méltó titulust), és bizony az albummal az első 1-2-5-10 hallgatás után nem nagyon tudok mit kezdeni. Pedig itt van Shirley, aki feslettebb, mint valaha, itt van jónéhány dögös, slágeres rock'n'roll felvétel, szóval (majdnem) minden adva van ahhoz, hogy felvegyem a Garbage-pólómat (nincs Garbage-pólóm), ám hogy mégsem ezt teszem, annak több oka is van. Először is a lemez teljesen egysíkú, a számok jelentős részének ugyanolyan a hangzása. Elhagyták a zene sava-borsát adó effekteket (a Rammstein is hasonlót játszott el mostanában, csak nekik jobb lett a lemezük), nincs lassú szám, nincs törékenység. 11 feszes rockszám, jellegzetes Garbage-számcímekkel (példa: Bad Boyfriend, Run Baby Run, Sex Is Not The Enemy, Boys Wanna Fight, Why Don't You Come Over). Amikor az ötös Bleed Like Me az első icipici érzelem-adagocska, az első dal, amit mintha nem a Tankcsapda játszana női énekessel, akkor jön be a hatos Metal Heart, a legnagyobb zúzdával. Nem szép a lemez, nem kidolgozott, hanem nyers, brutális, odavágós - véleményem szerint viszont ezzel a Garbage egyik, emberibb oldala kissé háttérbe szorult. De hogy ne csak rosszat mondjak: ez a Garbage eddigi legbulisabb, leghatározottabb lemeze. Koherens, egységes, egy irányba mutató, koncerten remekül fog működni. Mindenfajta fanyalgásom ellenére a Bleed Like Me nem rossz lemez: a címadó felvétel már elsőre emlékezetes, a Bad Boyfriend és a Run Baby Run pedig remek, slágeres dalok (valószínűleg slágerek is lesznek). A lemez másik csúcspontja a Bleed Like Me mellett az első kislemez, a Why Do You Love Me (ennek érdekessége, hogy a legutóbbi időkig Why Don't You Love Me volt a címe), de a többi számmal sincs különösebb probléma (talán csak a Metal Heart az, ami kifejezetten nem tetszik). Dögös rock'n'roll lemez, 11 gyors, bevállalós szám - a fanyalgásom talán arra utal, hogy én a rockzenét is több elektronikával, kicsit eklektikusabban képzelem el. Összességében csalódtam, de azért olyan nagyot nem. A Garbage olyasféle albummal jött ki, mint amilyen az első lemezük volt: egységes, koherens, különösebb hókuszpókuszok nélküli gitárzene. Ha eljönnek (Sziget), már délután ott leszek, ott fogok ugrálni a Why Don't You Come Over-re, de ha itthon Garbage-re szottyan a kedvem, akkor azért még mindig a BeautifulGarbage-et fogom betenni. **********(7) szigi 2005.03.21. NEO: CONTROL - Original Motion Picture Soundtrack Warner-Magneoton 2005 Tudom, tudom kedves olvasó, Antal Nimród nagysikerű filmjének, a Kontrollnak már bő egy éve megjelent a zenéje. Akkor mi is az oka, hogy mégis itt találjuk, a frissen megjelent albumok értékelései között a lemez kritikáját? Az, hogy a lemez az elmúlt hónapokban külföldön is napvilágot látott, és ami még fontosabb, a magyarországi változathoz képest igencsak kibővített formában. A NEO sokáig Milkovics Mátyás és Moldvai Márk duójaként működött, majd a HS7-es Szűcs Krisztián csatlakozásával trióvá alakultak. Ez utóbbi felállás készítette a zenekar második lemezét, a nagysikerű Lo-tech Man, Hi-tech World albumot. Ennek a lemeznek a felvételei nagyon elhúzódtak, mivel közben elkezdődtek az akkor még készülőfélben levő Alagútpatkányok című film zenéjének munkálatai is. A később Kontroll címen bemutatott film a 2003-as év nagy magyarországi filmszenzációja lett, többszázezres nézőszámmal az év legnézettebb magyar filmje lett. A filmzene munkálatai közben a NEO radikális változáson esett át, hiszen először Szűcs Krisztián döntött úgy, hogy csak a HS7-re koncentrál, majd pedig a filmzene megjelenése előtt Moldvai Márk döntött úgy, hogy nem a NEO-ban folytatja zenei karrierjét. De ekkor már a filmzene készen volt, így ez nem befolyásolta annak elkészülését. Krisztián kiválása után sokáig nem lehetett tudni, hogy miként is fog elkészülni a filmzene, hiszen nem egy teljesen instrumentális lemez volt készülőben. Hosszas keresés után 2003 őszén Ábrahám Zsolt, a zenekar session gitárosa ajánlásával a zenekar ráakadt új hangjaira, hiszen ezúttal két frontember csatlakozott a NEO-hoz. Hodosi Enikő és Kőváry Péter a szegedi Ragdoll zenekarból érkeztek, és új életet leheltek a zenekarba. A Kontroll - A filmzene album 2003 decemberében jelent meg, és nagy sikert aratott. A filmzene minősége elismerésre adott okot (később az alkotókat A filmzene Mozartja Fődíjával tüntette ki a dél-franciaországi Aubagne-i Nemzetközi Fesztivál zsűrije), de a lemez alig 37 perces hossza igencsak kívánnivalót hagyott maga után, mivel a filmben szereplő zenéknek csak egy része szerepelt az albumon. Ezt a hibát korrigálta a mostani, kibővített megjelenés, amelyet a film külföldi bemutatójára időzítettek. A lemez borítója szemben a magyarországi kiadással angol nyelvű lett, ezért az ismertetőben mind az angol, mind pedig az eredeti magyar nyelvű dalcímeket is feltüntetjük. További változás, hogy a booklet tartalmazza a dalok szövegeit is - a magyarországi változatból ez is kimaradt. Természetesen a lemez az eredeti EP-re épül, amely a dinamikus Metro című felvétellel indul - ezzel indul a film is. Ezt az Awekening ("Ébredés") követi, amely Csányi Sándor egy filmbeli jelenetét idézi fel, majd pedig következik a lemez egyik legjobb instrumentális felvétele, a lendületes Manhunt ("Üldözés"). Ebben a Budapest Jazz Orchestra vezetője, Fekete-Kovács Kornél erőteljes trombitajátéka egészíti ki a NEO elektronikus zenéjét. Itt következik az első eltérés a magyar kiadáshoz képest, hiszen a következő dal, amely a THC címet kapta, csak ezen a lemezen látott napvilágot. (A filmben akkor hangzik el, amikor a focidrukkerek megverik az ellenőröket.) Milkovics Mátyás instrumentális szerzeménye kicsit halkan, lassan indul be, de a végére egészen kis pörgős nóta lett. A lemez alapszakasza innentől tovább folytatja az eredeti lemez menetrendjét, itt következik a lemez első énekkel tarkított felvétele, a Control ("Kontroll"), melyben először csendül fel Hodosi Enikő és Kőváry Péter hangja. Fura egy felvétel ez, hiszen a filmben egy olyan verzió hallható, amelyben ők nem hallhatók, és ebben a formában a koncertek sem adta elő a NEO a dalt. (Külön érdekesség, hogy a dalban hallható Antal Nimród, a film rendezője is.) Az ezt követő felvétel, az A Familiar Face ("Régi ismerős") , ismét a dzsesszes hangulatú, ismét Fekete-Kovács Kornél trombitajátékát hallhatjuk. A Railrun ("Sínfutás") a lemez második pörgős instrumentális felvétele, amely hangulatában helyenként a NEO első albumának, az Eklektogram-nak a hangulatát idézi. Sokkal csendesebb, mégis dinamikus dal a Wanderson("Barangolás"), mely radikálisan átdolgozva a koncerteken is gyakran elhangzik. A Love Theme ("Szerelem téma") című felvételben ismét trombitaszót hallhatunk, majd pedig következik az eredeti album egyik csúcspontja, a koncertek egyik legnépszerűbb dala, az It's Over Now ("Gyalogkakukk"). Ebben a dalban már nagy szerepet kapnak a gitárok is, a hangzás előrevetíti a NEO jövendőbeli zenei irányvonalát. A lemez első szakaszát Kovács Lajos, a filmbeli Béla monológja zárja, amely végül a filmből kimaradt. Innentől a lemezen három bónusz felvétel szerepel, melyek korábban ilyen-olyan módon már napvilágot láttak, de most először szerepelnek egy NEO albumon. Az első kettő felvétel 2004 júniusában jelent meg a Kontroll / It's Over Now kettős kislemezen, de már februártól a koncertrepertoár részei voltak, így a közönség már ismerte őket. A Control (Full Vocal Version) a címadó dal plusz versszakokkal kiegészített változata közel hat és fél perces, és itt érzékelhetjük először igazán a két új frontember szövegírói képességét is. A Wanderson (Vocal Version) az eredetileg instrumentális Wanderson dal éneksávval ellátott változata. Mindkettő dal elhangzott a megújult NEO legelső koncertjén, és azóta is állandó szereplői a setlist-eknek. A lemez záródala a Nutman, amely korábban csak a Kontroll DVD extra, duplalemezes változatának második lemezén volt hallható, és új oldalról mutatja meg a NEO-t, hiszen helyenként már country-s beütés is érzékelhető az amúgy nagy közönség-kedvenc dalban. (A dal a filmben akkor hallható, amikor az ellenőrök az üzemorvosnál vannak.) Összefoglalva, nagyon jó lemez lett ez, így kiegészítve a Kontroll filmhez készült összes új dallal. Azaz csak majdnem összes dallal, hiszen a Moldva Márk által jegyzett instrumentális felvétel, a filmbeli Álarcosbál zenéje most sem jelent meg, bizonyára jogi okok miatt. Nagy kár érte, mert valószínűleg ez lett volna az utolsó alkalom, hogy megjelenjen a felvétel, hiszen a Kontroll filmhez kapcsolódó zenei kiadvány már nem nagyon várható a jövőben. Ezért is kap csak 9 pontot az album. **********(9) josh 2005.03.18. Daft Punk - Human After All EMI 2005-03-14 1996 nyara. Hideg, esős, undok nyár, a nyirkos sár felett a Coco Jambo és a Macarena szól felváltva. A Juventus rádión az új zeneajánlóban Suri Imre rutinszerűen gyalázza az éppen akkor kifutó "rave" slágereket, az ő fiatalságát jelentő funky-felvételeket pedig az egekig dicséri. A sok "egyenfunky" szám közül kitűnik egy húzós alapú alkotás, a furcsa nevű Daft Punk nevű triótól. "Da Funk a szám címe, csak így egyszerűen" - olvadozik Suri, én pedig ha nem is olvadozom, de megjegyzem a trió nevét. A következő nagy dobásra egy évet kell várni, 1997-et írunk, a Samba De Janiero és a Ricky Martin féle Maria mellett már egyre többen bírják az "új francia csapat robotos klipjét", azaz a Daft Punk vicces elektro-funkyját, az Around The World című számot. Számomra az első elismerő csettintést mégsem ez a lépegetős alkotás okozta, hanem a következő kislemez, a húzós ütemű, sikoltós elemekkel telepakolt Burnin'. Ez arról híres (hehe), hogy a fent említett Suri - immáron Balázsy Pannával kiegészülve - csak egy percet nyom le a számból a zeneajánlóban "hogy az ismétlődő fülsértő effekt ne zavarja a kedves hallgatókat" (a kommentárt inkább hagyjuk). Lényeg, hogy ez volt számomra az első igazán emlékezetes megmozdulás a fiúktól - az akkor még létező szépemlékű Z magazin brutálisan találóan Kraft Funknak nevezte el az együttest - aztán az újabb feledhető maxi (Revolution 909) után éppen feledtem volna az együttest, ám a véletlenül utamba kerülő nagylemez kifejezetten kellemes csalódást okozott (Homework volt a címe, csak így egyszerűen, copyright by Suri). Húzós számok, kifacsart effektek, hullámverés, Beach Boys megidézés, tökös robot-funky party 70 percben. Ez igen, Kraft Funk! A folytatásra meglepően sokat kellett várni, a 2001es Discovery aztán bombameglepetés lett. Robotkáink - a géphangzás keretein belül - a hetvenes-nyolcvanas évek funky-new wave világának csillogó, glitteres világába kalauzoltak el minket. Dúdolható, slágeres, kedves zene, nagy sikerek, slágerlistás első helyezések. Hódító, agyonjátszott első kislemez (One More Time), műanyag-rock hangzású (?!) második (Aerodynamic), tündéri dallamú, ragyogó harmadik (Digital Love), és az első album szikár hangzását megidéző negyedik (Harder Better Faster Stronger). Az újabb négyéves eltűnést egy 97ben felvett, ám 2001ben kiadott szikár, 45 perces live mixalbum színesítette (Alive a címe), majd egy félig meddig remix-bestof album, a Daft Club. Az új stúdió album pedig a hét elején került a boltokba, ez a Human After All. Hogy miért is ez a hosszúra nyúlt biográfia? Talán az lehet az oka, hogy az új albumról sokat - főleg sok jót - nem lehet elmondani. Szellős, átjárható, ugyanakkor mégis szikár, minimál album született. Hiányzik viszont a Homework lendületessége, húzóssága, valamint a Discovery bájossága, humánuma. Ha már humánum: az album - a címével ellentétben - a legkevésbé "emberi" zenét kínálja, inkább fáradt robotok monoton zenélésére emlékeztet a dolog. Kevés, kevés, kevés - érezzük majdnem minden számban, még akkor is, ha csalós a lemez, és az utolsó 3 alkotás a legerősebb. Addig kevés a kivételes pillanat: a Human After All nem rossz, de kevés egy Daft Punk nyitószámnak; a Prime Time Of Your Life egy szégyen; az első kislemez (Robot Rock) a Discovery hangzását idézi (Aerodynamic-ot leginkább), ám szürkébben, fáradtabban, mint bármikor. Aztán haladunk tovább: a Steam Machine még nem is rossz, egy minimál-szettben könnyen el tudnám képzelni, bár egy idő után unalmassá válik; a Make Love kis finom akusztikus gitárjával még az album jó számai közé tartozik, csak az a gond, hogy itt már el is érkeztünk a lemez feléhez. Az album második fele a beszédes című The Brainwasher című számmal indul, ami legalább lendületes, még ha szürke is. Egy felesleges átvezető (On/Off) után viszont villantanak a fiúk a tudásukból: a Television Rules The Nation a Kraftwerk és a korai The Cure remek elegyét alkotja a dallamos géphangzásával és a hatásvadász, sötét dallamával. Mintha a fiúknak is tetszett volna ez a szám, mert eléggé elhúzták... A lemez legjobb száma következik, a Technologic, amely valószínűleg a Harder Better Faster Stronger 2 munkacímet viselte. Az effektezett, pattogós gyermekhang és a friss alapok azonban ezen a lemezen elégnek bizonyulnak a "legjobb szám" titulushoz... Az albumzáró Illusion újra kicsit a Discoveryt idézi, egy magasztos, kicsit szomorú pillanatot, amikor bezár a diszkó, végetér a lemez, mi pedig visszatérünk a valóságba – ám ez a valóság lehet, hogy ezúttal kevésbé szürke és érdektelen, mint ez a lemez... Összességében: a rajongóknak fog tetszeni a Human After All, mert minden pillanata tipikus és letagadhatatlan Daft Punk. De ez egy ilyen zseniális együttestől maximum egy fáradt rutinkörnek mondható - ráadásul valószínűleg 2009-ig kitartani szándékozó rutinkörnek. Talán az akkori lemez jobb lesz, mert ez sajnos nem az. **********(4) szigi 2005.03.14. Moby - Hotel Mute / EMI / V2 Records 2005-03-14 A 2003-as esztendő hazai koncertblamája sajnálatos módon Moby nevéhez kapcsolódik, hiszen a rossz időpontra és rossz helyre szervezett koncertre mindössze 1000 ember volt kíváncsi. Az eleve szűk érdeklődősereg valószínűleg akkor sem tölthette volna meg a Budapest Sportarénát, ha nem pár nappal a Dave Gahan koncert elé szervezi a hazai promóter a fellépést, de így aztán végképp kongott az ürességtől a BSA. Nem mintha az bármilyen módon befolyásolta volna a koncert hangulatát, Moby-t nem érdekelte a hallgatóság létszáma - feltételezem, hogy ha egyetlen egy nézője lenne a koncertjének, ő akkor is jó képet vágna hozzá, és hozná a tőle megszokott minőséget. Moby egy jelenség. Nem tipikus sztáralkat, a zenéje sem túl eredeti - és mégis, valahogyan a dolog működik, már hosszú évek óta. Elvonul, csinál egy lemezt, azzal körbejárja a világot (nem mellékesen szenzációs videoklipek készülnek a kislemezes dalokhoz), és anélkül, hogy különösebb erőfeszítést tenne, felrázza a teljes elektronikus zenei hallgatóságot. Most sem történt semmi különleges, elkészült egy lemez (pontosabban kettő, de erről később szólok még). A Hotel nemcsak egy lemez, egy project is épül köré, egy virtuális online szálloda ("Hotel") is elindult a www.mobyhotel.com oldalon - érdemes gyorsan beregisztrálni magunkat valamelyik - még szabad - szobába. A lemezben nincs semmi új. Akármelyik korábbi Moby lemez lehetne, noha értelemszerűen a legutóbbi stúdióalbum, az 18 hangzásvilágát idézi, de felfedezhetőek benne a Play lemez elemei is. Moby tehát szokás szerint ismétli önmagát, de ez nem gond. Nincs olyan érzése a hallgatónak, hogy ez valami régi, elavult dolog lenne, pedig tudja, hogy igen, ezt már valami Moby nevű fickó megcsinálta már egyszer. A lemez első fele egyértelműen az előző stúdióalbum folytatásának tekinthető, mind szerkezetileg, mind hangszerelésileg hasonlóak a 18 dalaihoz. A kezdő instrumentális Hotel-Intro után következő Raining Again pl. kimondottan hasonlít a We Are All Made of Stars-ra - talán csak egy kicsit lett pörgősebb a vége felé. Az erőteljes női háttér vokál nagyot dobott a dalon. A Beautiful is hasonló hangvitelű felvétel; örvendetes, hogy Moby ha óvatosan is, de azért elkalandozik más zenei irányokba is, hiszen ebben a dalban élő dob és szólógitár is hallható. Itt is felfedezhető a masszív női háttér vokál - ez sok dalban megtalálható a lemezen. A lemezt bevezető kislemez dala, a Lift Me Up következik, az ehhez készülő videokliphez egy pályázat is volt Moby honlapján, a nyertes szerepelhetett a klipben. A dal szinte egybefonódik a következő, Where You End című dallal, nagyon hasonló a két felvétel hangulata. A Temptation erősen kilóg a lemez dalai közül, hiszen ebben nem Moby énekel, egy női hangot hallhatunk, és a dal hangulata is teljesen más, hiszen lassú, lírai ballada ez. A Spiders-szel ismét visszatér a lemez általános hangulata és stílusa, de nem sokáig, mert egy újabb női hanggal "megáldott" dal következik, a Dream About You. Ez valójában duett, bár Moby itt inkább a háttérénekesi feladatokat látja el. A lemez második feében már sokkal változatosabbak a dalok, nem olyan melankólikus hangulatot árasztanak, mint a lemez elején, sokkal progresszívebbek, már ha ezt a szót használhatjuk Moby esetében. Azért itt is akadnak kivételek, a Slipping Away pl. a szokásos Moby-hangulatot árasztja magából. A lemezt a Homeward Angel zárja, A Hotel-Intro mellett ez a lemez második instrumentális felvétele, de szemben annak szűk kétperces játékidejével, ennek hossza több mint 5 perc. A Hotel első kiadása tartalmazni fog egy második CD-t is, melynek címe Hotel Ambient - valószínűleg ez az anyag még értékesebb lesz, mint az első. Ez egy teljesen más stílusú lemez lesz, melyben Moby visszanyúl a kezdetekhez, amikor az Ambient lemezt készítette. A lemez a Hoomeward Angel még hosszabb verzióját is tartalmazni fogja. Moby jött, látott, és kiütéssel győzött. Nagyon kellemes lemez lett a Hotel, bármikor nyugodt pillanatokat okoz a hallgatónak. **********(9) josh 2005.03.06. Megjelenés után - Más szemszögből Paradise Lost : Paradise Lost BMG International 2005 Amikor először találkoztam a Paradise Lost zenéjével, akkor már rég túl voltak jópár lemezen, valamennyi világturnén egy nagyon meghatározó masszív korszakon. Ez konkrétan 1997-ben volt, a One Second lemez turnéján. Még mindig megvan az a Stage Pass, amivel a PeCsában voltam megnézni őket egy barátom unszolására ("Gyere már ki vazze, állat zene, még a hozzád hasonló kultúrgyereknek is tetszeni fog pár sör után!"). Azon a koncerten beleszerettem a zenekarba. Akkor már túlléptek a klasszikus kemény rock korszakon, de még nem nagyon másztak bele a következő albumon, a Host-on már meghatározó elelktro/indusztriálba. Mind a mai napig a One Second lemez a kedvencem tőlük, mert úgy érzem, itt nagyon jól eltalálták az egyensúlyt. Amikor megtudtam, hogy ismét új albummal jelentkeznek, csodálkoztam, hiszen, még le se csengett bennem az előző lemez, a Symbol Of Life hatása... Annak ellenére, hogy az a lemez mintegy két és fél éve jött ki. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ez sajnos meg is látszik a lemezen. Az előző album nagyon jól szólt, és egy masszív turné követte, ahhoz képest túlságosan hamar jelent meg ez az album. Egész egyszerűen ez a lemez össze lett csapva. Nincs rendesen megcsinálva, sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle. Hogy mi ennek az oka, azt nem tudom, de csak sajnálni tudom. Nincs benne koncepció, nincs íve a lemeznek... de a dalok kb. felének se. Ugyanakkor ott vannak az olyan zseniális felvételek, mint a lemezindító Don't Belong - a kezdés alapján akár egy szenzációs lemez is lehetne ez. A lemez többi dala már nem ilyen jó, a Don't Belong a lemez egyik csúcspontja. A másik a lemez záródala, az Over The Madness.) Valahogy az sosem szokott jól elsülni, ha az első dal úgy adja meg egy lemez alaphangját, hogy onnan kezdve szinte végig csak csúszunk lefelé. Ezzel a lemezzel ez történt. A lemez első felén kimondottan unalmasak a dalok, talán csak a Grey képez ez alól kivételt, de az sem hangszerelésében, hiszen e tekintetben a lemez teljesen egyhangú. Mintha fogták volna az egyszer már jól bevált receptet, és minden dalra átültették volna. A lemez közepén van két felvétel (All This Way, For All You leave Behind), ami kicsit kibújik ugyan az egyhangúságból, de ettől még nem lesznek nagyon különlegesek. A lemez második fele, ha lehet ilyet mondani, még az elejénél is semmilyenebb. Nem hagy maradandó nyomot a hallgatóban, pedig több, más zenekarra jellemző elemet is felfedezhetünk a dalokban. Ez azonban nem elég. Sajnálom, hogy elkészült ez a lemez, pontosabban azt, hogy így készült el. Majdhogynem a Paradise Lost leggyengébb lemeze lett, és ennek az oka az, hogy túlságosan hamar készült el. Nem hinném, hogy Nick Holmes-ékban csak ennyi lenne, ők tehetségesebb zenészek ennél. Ez egy rosszul megcsinált metal lemez, de metalhoz túl sok benne az elektronika. (Arról már nem is beszélek, hogy elektronak nem nevezném a lemezt.) Új producerre, vagy egy kis alkotói szabadságra lenne szüksége a zenekarnak. Nem szeretnék 2008 előtt új albumot tőlük, de akkor az szóljon úgy, hogyha beteszem otthon a hifibe, akkor szálljon le a fejem az állati jó hangzástól. **********(4) josh 2005.02.25. Más szemszögből The Chemical Brothers - Push The Button EMI / Virgin 2005 Nem szeretem a Chemical Brotherst. Nem, az így nem igaz. Úgy fogalmaznék inkább, hogy az évek során még sosem gyakoroltak rám akkora hatást, hogy lelkesednék értük vagy a zenéjükért. Kimondottan semmi bajom nincs a zenekarral, az igazi problémát abban láttam, hogy az albumaik szerkezeti felépítésében nem nagyon találtam az ívet. Amolyan össze-vissza hatást értek el nálam. Hiába voltak a lemezeik változatosak, sőt, eredetiek is, nem ültem tűkön, ha egy-egy lemez megjelenése közeledett. Egészen mostanáig. Amikor meghallottam az albumot bevezető kislemezes dalt, a Galvanize-t, hihetetlen izgatottság lett úrrá rajtam. Mekkora energiabomba, milyen fantasztikus zenei alap, a hangok kavalkádja! Amikor aztán végre megjelent a Push The Button album is, egyből nekiültem végighallgatni, és örömmel vettem tudomásul, hogy a fent említett kislemez közel hétperces verziójával indul a lemez (a kislemezen bő háromperces változat látott napvilágot). Ez a dal méltó kezdése az albumnak, nemcsak kislemezes dalnak szenzációs, hanem nyitódalnak is. Az album dalainak többségében vendégénekeseket hallhatunk, különböző stílusokból különböző hangok, amelyek igen változatossá teszik a lemez dalainak hangulatát. És valahol itt kezdődnek a bajok is. Vannak dalok, melyek jobban sikerültek, és vannak amelyek kevésbé jobban. Szerencsére az előbbiek vannak többségben, ez menti meg a lemezt. Az Anna Lynne által énekelt Hold Tight London zenei alapja nagyon izgalmas témára épül, monotonitása ellenére nagyon kellemes dal lett így ebből, noha az énekhang nem sokat tesz hozzá az összhatáshoz. Ezzel szemben ott van pl. a Tim Burgess által előadott The Boxer vagy a Kele Okereke által énekelt Beleive - nos, ezekkel nem tudtam mit kezdeni. Nincs semmi rossz ezekkel a dalokkal - csak egyszerűen nem állnak össze. A lemez közepe nagyon el lett találva, a pörgőbb Come Inside és a sokkal kísérletezőbb hangzású The Big Jump szinte előkészítik a terepet a lemez egyik csúcspontjához, a Left Right című dalhoz. Hogy ez mit csinál a lemezen, arról fogalmam sincs, nem illik bele, mégis ez az egyik legjobb felvétel rajta. Őszintén szólva nem rajongok, ha egy zenekar politikai felhangú dalt ír, ez alól csak a mindenki által vállalható témák jelentenek kivételt. Ebben a dalban a politizálás valamilyen szinten elnézhető, hiszen itt mindenki megkapja a magáét, leginkább a globalizáció erőszakos terjesztői. Ami a dal különlegessége, az Anwar Superstar előadásmódja... A dalnak militarista hangulatot adó zenei alapra rapelő énekest hallgatva néha azt hiheti a hallgató, hogy Eminemet hallja. Az ezt követő Close Your Eyes már-már lírai hangvitelűre sikerült, óriási a kontraszt a két dal között, és ez itt egy újabb határvonala a lemeznek, hiszen a lemez végén nagyon izgalmas, kísérletező darabokkal találkozhatunk (Shake Break Bounce, Marvo Ging, Surface To Air). Én személy szerint jobban örülnék neki, ha az egész lemez ilyen lenne, de akkor ugye a kutya se venné meg a kiadványt... Továbbra sem tudom hova tenni magamban a Vegy Testvéreket, ami azért is furcsa, mert a "magyar változatot", a NEO-t nagyon kedvelem. Ez a lemez nem rossz. De még mindig nem az igazi. **********(7) josh 2005.02.22. Megjelenés előtt!!! Paradise Lost : Paradise Lost BMG Várható megjelenés 2005.02.28 Kevés metál együttes van, amelyik olyan kacskaringós utat járt volna be, mint a Paradise Lost. Az 1988ban alakult, halifaxi illetőségű zenekar a kilencvenes évek elején még hörgős death-metalt játszott, hogy aztán az évtized közepére a goth, majd az ezredforduló környékére a Depeche Mode kilencvenes évekbeli hangzására emlékeztető elektronikus rockzenére térjen át. A 2002es Symbol Of Life aztán újra egyfajta "vissza a gyökerekhez" irányvonalat sejtetett, és ebbe a régi-új képbe tökéletesen illeszkedik az új album is, melynek címe Paradise Lost (ami másoknál - pl. The Cure - ötlettelenség, az itt keretbe záró albumcím-koncepció: a formáció legelső, 1990es albumának a címe ugyanis Lost Paradise). Az együttes rajongótábora két, szinte jól elkülöníthető rétegből áll. Természetesen egyik oldalról a hosszú hajú metálosok, akik a kilencvenes évek elejének a zúzdájára esküsznek (Lost Paradise, Gothic, Shades Of God, Icon), másik oldalról a "depesmódosok", akik a One Second-Host-Believe In Nothing vonalat tartják az "igazi" Paradise Lostnak. A Depeche Mode-os párhuzam nem véletlen: a Host hangmérnöke ugyanaz a Steve Lyon volt, aki a Depeche Mode eddigi legrockosabb albumának, a Songs Of Faith And Devotion-nek az elkészítésénél is bábáskodott. Most ez a két tábor felváltva szidhatja Nick Holmes-t és csapatát: a Lost olyan albummal jött ki, amely igazán egyik rétegnek sem a legjobb. "Szimatnak szemét, szemétnek szimat" - ugrik be gyermekkorom leginkább arclekaparó filmcíme; a DM-es hangzásnak nyoma sincs (a zseniális 99es Host úgy tűnik csak kirándulás marad az együttes életében), de bizony a hörgős headbengelés rajongói nem csettinthetnek elismerően a 12 számot hallva. Ez persze nem jelenti azt, hogy a lemez különösebben rossz lenne. Van itt "party-gothic" stílusú klipes szám (Forever After), amit feltehetően minden dark-goth házibulin be fognak tenni. A Placebo: Bitter End és a Sisters Of Mercy: Temple Of Love mellett; van még ennél is tökéletesebb "slágerszám" (ezúttal a szó legpozitívabb értelmében), a szinte tökéletes Grey: van grandiózus, komor, felemelő nyitószám (Don't Belong) és grandiózus, komor, felemelő zárószám is (Over The Madness). A gond csak az, hogy az albumról el is mondtuk a jó számokat: a Close Your Eyes akár egy gyenge Rammstein szám is lehetne. A Red Shift remek zongoráját és a headbengelő refrénjét kicsit hazavágja a lassú, elnyújtott ének. A Sun Fading Lost-klisé - ragyogó lezárással, az All This Was Lost klisé - ragyogó lezárás nélkül, a For All You Leave Behind az együttes gótos távolságtartásától kissé szokatlanul egy elég közönséges, hogy ne mondjam buta csörömpölés; az Accept The Pain nagyon jó, csak a Cure már megírta egy párszor; a Shine és a Spirit pedig megint csak kissé töltelékszámok; nem rosszak, de nem is túl emlékezetesek. Az albumot végighallgatva hiányérzet marad bennünk: a Lost ennél egyedibb, szívszorítóbb, méltóságosabb szokott lenni mind dalszövegek, mint hangszerelés szempontjából. A bekezdés elején kiemelt 4 szám viszont "elviszi" az albumot; mi pedig reménykedhetünk, hogy nyáron, a Szigeten élőben is hallhatjuk a fiúkat. És ha ott fogunk boldogan ugrálni, akkor garantáltan nem fog eszünkbe jutni, hogy a Host mennyivel jobb volt. **********(6) szigi 2005.02.17. Jam & Spoon: Tripomatic Fairytales 3003 Polydor Island Group / Universal Music 2004 A Jam & Spoon név hallatán sokaknak egy ma már igencsak lenézett stílus, a kilencvenes évek közepének dallamos techno zenéje jut eszébe, hiszen a zenekar legnagyobb sikereit akkor érte el. Olyan slágerek fűződnek a nevükhöz, mint például a Right In The Night, az Angel vagy a Find Me, és még hosszan sorolhatnám. Persze akkor nagyon divatos volt ez a zene Európa-szerte, sok más, hasonló stílusban alkotó zenekarnak adatott meg kérész-életű siker. Valahogy így volt ez a Jam & Spoon-nal is. Noha a spanyol származású Jam El Mar és a német Mark Spoon által alkotott páros sosem szűnt meg létezni, folyamatosan jelentek meg a lemezeik pár évenként, az 1995-97 közötti sikerekhez hasonló időszakuk nem volt, és lemezeikről csak a stílus és a zenekar fanatikus rajongói tudtak. Ennek ellenére (vagy talán éppen emiatt), a 2003-as év végén a duó elhatározta, hogy ismét valami nagyot szóló anyagot szeretnének letenni az asztalra, és ezért minden más tevékenységüket (elsősorban más zenekarok dalainak mixelését) félretették, és elkezdtek dolgozni a lemezen, amely végül 2004 nyarán látott napvilágot. A Tripomatic Fairytales 3003 (már a harmadik lemez ezen a néven, noha nem közvetlenül egymás után láttak napvilágot) album elkészítésekor mindent egy lapra tett fel a zenekar, hiszen hatalmas költségvetést emésztettek fel a lemez munkálatai. Már az is meglepő volt, hogy minden felvételben volt vendégénekes, hiszen korábbi albumaikon nagyjából a dalok fele volt ilyen, és a többi instrumentális felvétel volt. De az igazi meglepetés a közreműködő előadók listáját nézve adódik. Természetesen régi partnerük, Plavka is hallható a lemezen, aki a 14 dalból háromnak kölcsönözte énekhangját. A tavalyi Szigeten is fellépő Reamonn zenekar énekese, Rea két dalt énekel, a többi dalt más-más énekes adja elő. A lemezt a skót Simple Minds énekese, Jim Kerr által előadott Cynical Heart dalból készült kislemez (és videóklip) vezette be, amely meglepően sikeres lett a német piacon. Ez már nem az első közös munkájuk, hiszen 1998-ban a Jam & Spoon készített radikálisan átdolgozott remixet a Simple Minds legnagyobb sikeréből, az 1985-ös Don't You (Forget Abot Me)-ből. A Plavka által énekelt Moment Gone dallal kezdődik az album, szép, lassú ballada ez, de nem a manapság divatos "nyálasabb" fajtából, sokkal inkább abból, amelyben megmutatkozik az énekesnő csodaszép hangja. Ezután következik a már említett Cynical Heart, majd pedig a lemez második kislemezes dala, a Rea által énekelt Set Me Free (Empty Rooms). Ha lehet, ez még nagyobb siker volt Németországban, jelölt volt az év dala díjra az MTV németországi díjkiosztó gáláján. Erős zongora és gitárjáték jellemzi ezt a dalt, pörgős hangulata könnyen átragad a hallgatóra. A következő dal egy hatalmas meglepetést tartogat, Dolores O'Riordan, a The Cranberries énekesnője által előadott Mirror Lover az album egyik legszebb dala. Az ír zenekar albumait leginkább Dolores hangja adta el, itt is ez érződik, az óvatlan hallgatóban felmerülhet, hogy nem is a Jam & Spoon lemezét hallgatja, hanem a The Cranberries-ét. A sors iróniája, hogy Dolores pont azon a napon jelentette be a The Cranberriesből való kiválását, amikor a Tripomatc Fairytales 3003 megjelent. Egy újabb váltással egy ős trip-hop előadó, Tricky dala következik, természetesen a rá jellemző stílusban, ami azért elég távol áll a Jam & Spoontól. Ezzel együtt, a dal nagyon ül, ügyesen megtalálták az összhangot a különböző stílusok között. A lemez közepén kevésbé ismert előadók hallhatók, de ez nem jeleni azt, hogy ezek a dalok bármiben elmaradnának a többi daltól, sőt! Példának okáért a Shweta Shetty által énekelt dal, a Vata már-már a zenekar klasszikus éveit idézi. Aztán itt van újra Plavka az album harmadik kislemezes dalával, a Butterfly Sign-nal, amely még az elődeinél is nagyobbat ütött, hiszen a tavalyi évben a legnagyobb példányszámban eladott kislemez lett Németországban. Mindezen előzmények után jön az album bomba-meglepetése, egyben a csúcspontja is, az Ultravox egykori énekes, Midge Ure által előadott Something To Remind Me. Hihetetlen energia árad a dalból, stílusi korlátok közé besorolhatatlan felvétel ez, hiszen megtalálhatóak benne a rock, a pop, sőt, a ma ismét reneszánszát élő synth-pop/future-pop elemei is. Az ezt követő dalok minősége hasonló a lemez egészéhez, kiemelkedik közülük a Rea által előadott Why? és a Plavka által énekelt Blue Moon Tidal. Miután először meghallgattam a lemezt (melyért egészen Bécsig mentem, hiszen Magyarországon csak a megjelenés után mintegy négy hónappal kezdte forgalmazni a kiadó), egész egyszerűen nem jutottam szóhoz. És meghallgattam ismét, és ismét, és még jó pár alkalommal. A Jam & Spoon valami nagyon maradandót tett le az asztalra ezzel a lemezzel. Ez egy jó értelemben vett pop lemez, annak minden erényével és hibájával, bár ez utóbbiról most nem nagyon beszélhetünk. Ez a lemez egész egyszerűen tökéletes. **********(10) josh 2005.02.07. The Chemical Brothers - Push The Button A kilencvenes évek közepén történt egy robbanás az elektronikus tánczenében. Hirtelen az undergroundból előtört az Underworld (a Born Slippy című Trainspotting-ből ismert szerzeménnyel), a Fatboy Slim (a Rockafeller Skang-el és a poénos Praise You-val), a Moby (a rave-es Feeling So Real után kicsit később jött a nagy siker, a Play című lemez), a Daft Punk (az Around The World-re mindenki emlékszik) és ekkor tört elő a Chemical Brothers is. Ők az Exit Planet Dust című albummal bukkantak fel 1995-ben, majd jött a nagy siker, a többek között a Block Rockin' Beats és a Setting Sun című ragyogó felvételeket felvonultató Dig Your Own Hole 1997ből. A húzós, kőkemény album után viszont egy érdekes tendencia volt megfigyelhető a Vegy-testvérek pályafutásában. Mindegyik albumuk rohamosan vesztett a keménységéből, egyediségéből, hogy úgy mondjam a "savasságából". A 99es Surrender-en ez még nem volt probléma, slágeresebb, szerethetőbb lett a lemez az elődjénél (nagy slágerek: Hey Boy, Hey Girl, valamint Out Of Control, mindkettő emlékezetes klippel). A 2002es Come With Us viszont már súlyosabb csalódás volt, a lemezen nagyjából a nyitó és a záró szám volt azonosítható az addigra már belénk égetett ChemBros hangzással (azért ide is jutott egy emlékezetes szám és egy emlékezetes klip: Star Guitar - feledhetetlen, ahogy a 2003as DVD-n a rendező ténykedését láthatjuk, ahogy egy papírlap, valamint néhány cipő és narancs segítségével összehozta az utóbbi 5 év legjobb klipjét). A kiégettségre utaló jelek mellett szólt a tavalyelőtti greatest hits album ténye, ellene szólt viszont a két új szám (Get Yourself High, Golden Path) frissessége, energikussága. Ezután a két szám után újra elkezdtük nem félteni a fiúkat, csak az a baj, hogy most kijött az új album. Ez a lemez megint valahogy felemás. Pont annyira, mint amennyire felemás a cikk elején emlegetett együttesek új lemezei: az Underworld 2002es, A Hundred Day's Off-ra keresztelt egyórás unalomblokkja, a Fatboy Slim 2001es Halfway Between The Gutter And The Stars-a (Norman becsületére legyen mondva, az új lemeze, a Palookaville meglepően jó lett), és Moby Play2-je, aminek a 18 címet adta (a Daft Punk kivétel az okfejtés alól hál'istennek). Mondhatjuk, hogy kissé rájár a rúd azokra, akik ezeket az együtteseket a szívükbe zárták annak idején. A Chemical Brothers már az első kislemezzel sokkolt mindenkit: a Q-Tippel előadott Galvanize leginkább egy Fun Lovin' Criminals számra emlékeztet, ami alá egy viszonylag még korrekt, húzós alapot eresztettek be; a Pet Shop Boysos és Kraftwerkes hangszínek viszont megintcsak összezavarják a hallgatót. Akkor ez most mi is tulajdonképpen?Meg kell jegyezni, hogy azért nem mindenki olyan nagyon zavart: a Galvanize az igen előkelő második helyre mászott fel az angol listán. A szám szerethető, táncos, pont mire kijött az album, megbarátkoztam vele. Persze ezzel kezdődik a lemez, illetve a kissé túlzottan elnyújtott albumverzióval. A második szám a Tim Burgessel elkészített The Boxer, amely a Chemical Brotherstől kissé szokatlanul egyfajta Fatboy Slim-es kedvességet, játékosságot villant fel. Szerethető, bohókás szám, sok zongorával és vicces effektekkel (a legenda szerint annak idején Norman Cook, alias Fatboy Slim, mikor megkérdezték tőle, hogy milyen lesz az új albuma, azt nyilatkozta, hogy fogalma sincs, majd akkor fogja tudni, amikor az új Chemical Brothers album lesz kijön, mert ő is azt az irányt fogja követni - ebből a nyilatkozatból és a The Boxerből is látszik, hogy a zsenik hatnak egymásra). A problémák igazából itt kezdődnek. A Believe következik, amelyet a Bloc Partyból ismerős Kele Okereke prezentál nekünk, és ami annyira nagyon akar hasonlítani a Surrender album egyik gyöngyszemére Out Of Control-ra, hogy annál rosszabb érzés, amikor ez nem sikerül neki. Talán csak annyiban, hogy mindkettő az album harmadik felvétele. Ami ott már-már EBM-be hajló, agyoneffektezett őrjöngés, az itt lépegetős tötyörgés: ami ott már-már slágeresen fülbemászó dallamvezetés, az itt ügyetlen gajdolászás. Az indokolatlanul hosszú (7 perces), retro-dobgépet használó szám lesz egyébként a következő kislemez. A dal végébe gitár kúszik be és máris jön a következő véleményes szám, a Hold Tight London. Ez is hosszú, mint a rétestészta: a gitár jó benne, az űrhangok elkoptatottak, Anna Lyne énekhangja atmoszférikus akar lenni, de nem az, néha Björk rosszabb pillanatai ugorhatnak be a hangját hallva. Az igazi (a régi?) Chemical Brothers érzésből az ötödik számban (Come Inside) kaphatunk újra ízelítőt. Ez a szám akár lehetne a Surrenderen is (a Dig Your Own Hole-on azért nem---). Van benne minden: ugrálós tánc, big-beat utánérzés (emlékszünk még erre a stílusra?), agyszaggató effektek, remek kiállás a harmadik percnél, remek visszatérés a negyediknél. Hasonló stílusú szám következik (The Big Jump), ám ez már kevésbé sikerült. Szimpla dobok, visszafogottabb effektezés, kissé idegesítő cím-kántálás. Akár felférhetne Karányi Dani lemezére is, ami Daninak dicséret, a kémikus fiúknak annyira nem. Az album felénél a legnehezebben emészthető felvétel következik, a Left Right című alkotás. Erről azt kell tudni, hogy az Anwar Superstar adja elő, és hogy ez egy kemény, odamondós hip-hop szám (első hallásra a Galvanize-zal rokoníthatjuk). A szokatlan stílusú alkotás akár egy Wu-Tang Clan lemezen is lehetne, bő négy percig újra elfelejtjük, hogy Chemical Brothers lemezt hallunk, ami ebben az esetben nem dicséret. Ráadásul a szám utolsó perce úgy leül, hogy szinte nem is hiszünk a fülünknek. Nem jó szám. Az album pszichedelikus száma következik, a beszédes című Close Your Eyes. Sejtelmes, hajszálnyit Deleriumra emlékeztető effektek, halk ének (a Magic Numbers előadásában), angyali csilingelés - az album nyugvópontja egy kézenfogós, barátságos alkotás, elsőre talán a legfoghatóbb a lemezről. A dal vége egy szépséges, akusztikus levezetés, amely leginkább a Dream Onra hasonlít. A kilences szám a Shake Break Bounce, ami megint nem a legemlékezetesebb szám a fiúk életművéből. Laza, akusztikus gitáros, utcazenélős, módjával effektezős - ilyen is van. A lemez végéhez közeledünk, a Marvo Ging ígéretesen kezdődik, aztán valahogy az ígéret - ahogy ezen a lemezen már nem először - a levegőben marad. Pedig itt a régi kedves ChemBros hangszín, amit azóta annyi NEO számban hallottunk (most gonosz voltam), de aztán valahogy mégsem indulunk el rá táncolni, viszont lazulni meg túl gyors - talán autóban működik. Az utolsó szám következik (Surface To Air), ami aztán nem okoz csalódást, ezáltal kicsit csökkenti a rossz ízt a szánkban. A Chemical Brothers albumok utolsó számai mindig ragyogó alkotások (még a gyengécske Come With Uson is ott volt a The Test című élmény), és ez most sincs másképpen. A dal kicsit emlékeztet a Surrender album Sunshine Undergroundjára; bár nem húz annyira, és sematikusabb annál, a hatás nagyjából megegyezik. Az album vége egy nagy tánc, hasonló érzésekkel bennem, mint a Come With Us első hallgatása után: gyenge ez a lemez, de az utolsó szám annyira jó, hogy szinte megbocsátunk mindent. Azért ne legyünk igazságtalanok: a lemez jobb, mint a Come With Us. De sajnos nem sokkal. Jó az eklektikusság, de ezúttal ez kicsit már széttartóságba torkollik: jók az új ízek, de az azért elég különös, hogy a lemeznek mindössze az egyharmada emlékeztet a két-hárommal ezelőtti lemezek hangzására. Hiányoznak a jó értelemben vett slágerek (habár a Galvanize-t azzá tették Angliában), és hiányzik valami íz, amiről azt mondjuk, hogy "na igen, ez a Chemical Brothers". Ez így közepes **********(5) szigi 2005.01.31. Rammstein - Reise,Reise (első néhány hallgatás után): Te jó ég! Ez az új Rammstein lemez? Nem létezik! Ezek talán a demok... Mi ez a puha, nyámnyila, elfolyós középszer-rock? Mi ez a modoroskodó, darkoskodó, Sisters Of Mercyt idéző ének? Hol vannak a fejszaggató sampler-hangok? Mi ez a három lassú szám a lemez végén? Ez a 11 szám az, amiért annyira oda kellene lenni? Ezekből lesznek a kislemezek majd? Ezekből lesz koncertturné, DVD? Nagy csalódás. Pedig nagyon vártam már az új Rammsteint-lemezt. Általában nem vagyok a headbengelős rockzene legnagyobb barátja, de a Rammstein minden tekintetben kivételt képez. Már a legelső, még annyira hazánkban nem befutott album (Herzeleid, 1995) is felkeltette az érdeklődésemet, aztán az átütő sikert méltán meghozó remek Sehnsucht (1998) volt az a lemez, amely már elsőre a szívem csücske lett. Nem hittem volna, hogy ennél is lehet jobb, de lett: a 2001es Mutter még a Sehnsuchtnál is "kellemesebb" meglepetés volt számomra (ha itt a "kellemes" helytálló szó). a fejszaggató gitárriffjeivel és az agyon-samplerezett számaival. Aztán volt egy "kreatív szünet", szóval majdnem feloszlottak. Aztán nagy nehezen összejött az új lemez: korrekt dalok, helyenként ún "popszámok". Hát ere nem számítottam. Csalódás! (kb. a 7-549 hallgatás között - az 549. most zajlik) Te jó ég! Mekkora lett ez a lemez! Talán az eddigi legjobb! Nincs rajta egyetlen gyenge szám sem! Bizony, meg kellett szoknom az új hangzást. Lekerített, sampler-mentesebb, dallamos hangzás, ám a dalok mélyén ott van azért a zúzda - koncerten hatalmas lehet ezeket a dalokat hallani! Gyönyörű dallamok, óriási slágerek egymás után - ez az új Rammstein! Az éneklési mód pedig jóval kevésbé félelmetes, mint eddig, sokkal érthetőbb, panaszosabb, elesettebb. Egyszerűen nincs gyenge pont: az albumnyitó Reise Reise már előrejelzi az albumot, a Sisters Of Mercyt idéző ének és az orosz harmonika kecsegtet minket, hogy egy "utazásos" albumot tartunk a kezünkben, 11 jegyet egy izgalmas és sodró úthoz... Az augusztusi első kislemez, a Mein Teil az egyik legjobb szám a lemezen, noha ez még sokkal inkább a "régi" Rammsteinre emlékeztet. Az aberrált, kannibál témájú dalhoz emlékezetes klipet forgattak és érdekessége, hogy a dal 2 mixét a Pet Shop Boys (!!!) készítette. A Dalai Lama című szám elsőre akár nyálasnak is tűnhet, ám a szöveg nagyon is aberrált, a refrén alatt pedig ott van azért a zúzda kőkeményen. A leendő negyedik kislemez következik, a Keine Lust a kiégett, unatkozó szövegeivel és az album legszigorúbb zúzdájával minden bizonnyal nagy sláger lesz. A Los című aberrált, cowboygitáros szerzemény az album egyik kis csúcspontja, majd jön a slágerblokk: a világ két sarkába elrepítő Amerika és Moskau jóval slágeresebb, mint ahogy azt megszokhattuk eddig. Az Amerika az ismerős, angol nyelvű (!) refrénjével és a végén a gyerekkórussal talán az együttes eddigi legnagyobb slágere lett (az ironikus klip ellenére Amerikában is!). Érdemes a szövegeket is figyelni: az Amerika iróniája után a Moskauban az együttes a várost egy öreg kurvához hasonlítja, aki ennek ellenére mégis kívánatos és mégis a "leggyönyörűbb város a világon". A Morgenstern remekül ötvözi a zúzdát a lovaglós refrénnel, majd a hármas záró lassú blokkban a Stein Um Stein a figyelemre méltó refrénjével vesz le minket a lábunkról, a kislemezes Ohne Dichről is nagyjából ezt lehet elmondani (bár ez talán a leggyengébb szám a lemezről, ha már választani kell, de mondom, igazán gyenge szám nincsen), a szépséges Amour végén meg azért ott van a zúzda és a negatív hangulat. Mivel az albumot nem az első véleményem tükrében kell jellemeznem, ezért most azt mondom, hogy "korszakalkotóan" jó lemezzel jött ki a Rammstein: még ha lehet, hogy a korszak "csak" a saját zenei korszakuk egy új szakaszát fogja jelenteni. Ez a Rammstein már nem az a Rammstein, mint az eddigiek - hanem jobb azoknál... **********(9) szigi 2005.01.24. U2 - How To Dismantle An Atomic Bomb Island/Universal 2004 A tavalyi év egyik leginkább várt lemeze a U2 új albuma volt. Jó előre beharangozta a kiadó, majd pedig maga a zenekar hívta fel a lemezre a rajongók figyelmét azzal, hogy ilyen-olyan módon elvesztették a lemez demo anyagát pár hónappal a tervezett megjelenés előtt. (Állítólag ellopták tőlük.) Hogy ez igaz volt-e, vagy csak olcsó marketingfogás, arra máig nem tudjuk a választ, mindenesetre nem következett be az, amitől a zenekar (és persze a kiadó) leginkább tartott, hogy tudniillik a félkész felvételek felkerülnek az Internetre. A U2 egyedi zenekar, nincs párja, nincs kivel összehasonlítani munkájukat, csak önmaguk korábbi munkáival. Négy ember, akik egymásra akadtak mintegy negyed évszázada, és azóta is együtt vannak. Nem voltak tagcserék, kezdettől fogva ugyanabban a felállásban játszanak, ez ritka a zenei világban. Ami még ritkább, nem kísérik a zenekar tagjait botrányok, bulvárlapok címlapjára legfeljebb Bono kerül néhanapján, de akkor is általában a jótékonykodásai kapcsán. Az albumot egy kislemez vezette fel, amely az album első dalából, a Vertigo-ból készült. Ebben a dalban majdnem minden benne van, amit az új U2 lemezről el lehet mondani: energikus, ugyanakkor lágy, újszerű és hagyományos, emberi, hallgatható. A dalhoz készült videó klip különleges látványvilágával is hatott, és mintegy különlegességként, a kislemez B-oldalas dalaként egy 2001-es Kraftwerk feldolgozáslemezre készült felvételt hallhatunk. A Neonlights végül nem került fel arra a tribute albumra, így csak most láthatott napvilágot. Nagyon érdekes, főleg a Vertigo után, egy lágy, amolyan "leülünk a sarokba gitározni pár sör után" hangulata van. Visszatérve az albumra. Nagyon erősen indul a lemez a már említett Vertigó-val, amit az ezt követő Miracle Drug is folytat. Olykor már a korai, a '80-as évek közepi U2 hangzásvilága idéződik fel bennünk, persze a mai korhoz igazítva. Ugyanakkor már itt érződik az, ami az egész lemezre jellemző, hogy Bonoék most nem kísérleteztek, inkább biztosra mentek. Már a legutóbbi stúdióalbum esetében is úgy gondolták, jobb ha egy kicsit visszanyúlnak a jól bevált gyökerekhez, mintsem hogy vadonatúj hangzásvilággal állnának elő. A Pop lemez például annak idején ugyanis nagyon sok új rajongót szerzett a zenekarnak, de talán még többet is fordított el a U2-tól. Ezt már nem játssza el a zenekar azóta semelyik lemezénél, de ezzel együtt, mindig friss maradt a zenéjük. Most először éreztem azt, hogy talán kezdenek egy kicsit fáradni. A lemez kb. fele akár az előző albumon is lehetne, olyannyira hasonló a szerkezetük és a hangzásuk. A City Of Blinding Lights alpjai például kimondottan emlékeztetnek a Beautiful Day zenéjére, az All Because Of You pedig a Vertigo-ra hajaz erősen. Ugyanakkor persze vannak izgalmas dalok is a lemezen szerencsére. Főleg a lasúbb dalok ezek, mint például a Sometimes You Can't Make It On Your Own és az A Man And A Woman. Ezeket hallgatva az embernek csettinteni lenne kedve: "Ez igen!" A Love and Peace új távlatokat nyit meg a zenekar előtt, az Original Of The Species aztán végképp eltörli kételyeinket, hogy ez a zenekar elfáradt volna. A lemez egyik csúcspontja a One Step Closer című dal, amelynek hatására az ember magába fordul, és csak élvezi a muzsikát - és közben gondolkozik az életről. Nekem ez a dal lett a személyes kedvencem. Nehéz szidni ezt a lemezt, de az egészet dicsérni sem egyszerű. Nagyon vegyesre sikeredett, a legnagyobb probléma a hangszerelések egyhangúságában keresendő. Ez baj. Egy nagyon jó lemez lehetett volna a How To Dismantle An Atomic Bomb, de így "csak" egy erős lemezre futotta az ír sztárcsapattól. Ezzel együtt, a 2004-es év egyik legjobb albuma lett ez a lemez, de a U2 azon kevés számú nagy zenekarok egyike, amelyek munkáit nem az adott időszak más lemezeivel kell összevetnünk. **********(8) josh 2005.01.17. A-HA : The Singles 1984 | 2004 Majdnem azt írtam, hogy egy Greatest Hits lemezzel lepett meg minket az A-Ha, de hát erről szó sincs. Itt bizony a kiadó (Warner) karácsonyi kiadványáról van szó, a retrohullám közepén (úgy képzeljük el, hogy az A-Ha hivatalos honlapján szó sincs erről a lemezről!). Szépen sorba a kislemezek 1984től 2002ig (csalódás: új szám nélkül!), csak néhány másodvonalbeli kislemez maradt le a korongról. Gyönyörű lemez, kristálytiszta, remasterelt dalok, és egy nagy ritkaság, a 94es, lillehammeri paralimpiához íródott Shapes That Go Together, ami nagy slágernek készült és nagy bukta lett belőle - bizony, a 90es évek nem az A-Háról szóltak ("természetesen" a korszak sikertelensége egybeesett a zenekar kreatív csúcspontjával és legjobb lemezeivel, de ez már csak így szokott lenni). Egy Greatest Hits lemez (The Singles 1984-2004) ahhoz is jó, hogy lássuk az együttes fejlődését, esetleges vargabetűit, kikacsintásait. Természetesen a kép közel sem teljes, hiszen az A-Ha mindig jó érzékkel választott kislemez-számokat, amelyek nem sok esetben tértek el a rádióbarátnak nevezett hangzástól. Így tulajdonképpen 19 ragyogó popslágert kapunk és egy figyelemre méltó zenei pályát: az elképesztően sikeres nyitólemezt, a nyolcvanas évek egyre komolyodó, éppen ezért (...) jóval kevésbé sikeres szintipopos folytatását (megspékelve egy gyenge albummal, a beszédes című Stay On These Roads-cal), a kilencvenes években hajat növesztő, gitárt ragadó, a sikerektől búcsút vevő, viszont a halhatatlanságba lépő lemezeit, végül a jelenkor, évtizedünk szépséges, harmonikus, érett hangzását. A lemez, mint említettem, kronológiai sorrendben halad, így mindjárt az együttes két legnagyobb slágerét a legelején az arcunkba kapjuk. A Take On Me-t talán még az öregapánk is ismeri (valószínűleg csak azért nincs ma divatos house-feldolgozása, mert jóval gyorsabb a house-nál és a jelenkor "dinamikus" zenéinél), így ezzel a figyelemre méltó, ám méltatlanul felkapott alkotással kezdődik a lemez. Mindjárt a második sláger (ami egyben az együttes "második-legnagyobb-slágere"), a The Sun Always Shines On TV sokkal jobb, mint a BKV reklámfilmekben szereplő elődje, ez az a dal, ahonnan pl. a U2 lopta a Beautiful Day refrénjét. Telt, érett hangzás, el sem nagyon hisszük, hogy 1985ben két szintivel ilyesmit el lehet érni (a dalnak tavalyelőtt volt egy koncert-kislemeze is, szóval kajálják manapság is). A kissé Depeche Mode-ra emlékeztető Train Of Throught után az együttes egyik leggyönyörűbb száma következik, a Hunting High And Low, amely az első album címadó felvétele is egyben (jellemző, hogy mindössze az első lemezről válogattak 4 kislemezt, a többiről mind kevesebbet). A vonósokkal előadott, gyönyörű számhoz egy emlékezetes klipet forgattak annak idején: úgy giccses, hogy közben azt érezzük, hogy ez minden, csak nem az. A szám ma is hatalmas koncertkedvenc, nézzétek csak meg a Live At Vallhall DVDt, vagy hallgassátok meg a 2003as koncertlemezt, a leghosszabb koncertalbumcímért versenybe szálló How Can I Sleep With Your Voice In My Head-et! Az ötödik szám már a második albumról (Scoundrel Days) való, a dal címe I've Been Losing You. Már ebben is érezhető Morten Harketék beskatulyázás ellen lázadása: a korszak kedvenc fiúcsapata egy dögös számmal jött ki, amelyet a későbbi, gitározgatós korszakban nagyon szívesen játszottak is. A korszak sikerszáma következik Cry Wolf címmel, amely újra a slágerlistákat célozta meg, mérsékelt sikerrel. A mára magát klasszikussá kinövő Manhattan Skyline jön a sorban, amelyben a ringatózós, romantikus részek majdhogynem "zúzós" refrénnel váltakoznak. Az egyik első jele ez a dal az együttes nagykorúvá válásának, illetve ennek igényének. A harmadik lemez, a gyengécske Stay On These Roads első kislemeze a The Living Daylights című dal volt, amelyet sokan talán azt aktuális James Bond epizódból ismerhetnek. A gyengére sikerült szám igazán koncerten nőtte ki magát, itt viszont sajnos nem a koncertverziót halljuk... Az aktuális lemez címadó felvétele, a Stay On These Roads következik. Heroikus stadionrock-ballada ez a javából, dögös, motoros klippel, hódító szintivel, visszhangos dobokkal és fejhangon előadott refrénnel. Az igazi meglepetést a következő dal, az annak idején szinkronúszós klippel hódító Touchy jelenti, amely az utolsó "fiúzenekaros" megmozdulása az együttesnek. A limonádé-szám után egy ideig nincs több gyenge pont, az A-Ha hihetetlenül erős kilencvenes évekbeli dalai következnek A Crying In The Rain az együttes egyetlen kiadott feldolgozása (az eredeti előadó az Everly Brothers), és amely méltán aratott meglepően nagy közönségsikert. Talán az együttes egyik legjobb, legteljesebb dala ez. Hódító refrén, gyönyörű szöveg és intuitív Morten-előadás - ragyogó szám! Nagy kár, hogy az aktuális lemezről (East Of The Sun, West Of The Moon) ez az egyetlen idemásolt kislemez, hiszen véleményem szerint az A-Ha legjobb albumáról van szó, amelyen mindegyik dal sláger, ráadásul úgy, hogy a "szándékolt slágerességnek" még a látszata sincs meg. A korszak best-of lemezére készült Move To Memphis következik, ami egy igazi dögös rockszám, húzós basszussal, remek klippel - méltó prezentációja az együttes ezen ragyogó, ám méltatlanul elfelejtett korszakának. A U2-szerű Dark Is The Night For All következik a 93as Memorial Beachről (ez volt az az esztendő, amikor nem lehetett eldönteni, hogy a Depeche Mode, a U2 és az A-Ha közül éppen ki kit inspirál). Meseszép ballada, egyszerű megoldásokkal, harmonikus hangulattal és természetesen a kilencvenes években elmaradhatatlan gitárral. A lemez egyik legszebb számáról van szó. A már említett Shapes That Go Together az a szám, ami miatt valószínűleg a rajongók is megveszik a lemezt, hiszen ez a szám nem jelent meg egy nagylemezen sem, sőt a kislemez is csak Norvégiában volt kapható. Az A-Ha ezután (1994) teljesen eltűnt, a tagok szólóba kezdtek, Mortennek pedig komoly problémái voltak a hangszálaival. Ez nem hallatszik a visszatérő dalban, a 2000es Summer Moved On-ban: Morten talán meg akarta mutatni nekünk, hogy minden rendben a hangszálaival, mindenesetre a refrént és azt a kb. félperces hangkitartást sosem feledjük. Szépséges, középtempójú dal, tökéletes prezentációja az együttes legújabb korszakának. A 2000es lemez címadó felvétele következik, a Minor Earth Major Sky következik, ami megintcsak egy hibátlan dal, bár a single verzió vokóderes refrénjét és a korai lehalkulást kicsit nehezen bocsátjuk meg. Picit húzzuk a szánkat a következő számnál is, a Velvet talán a legnyálasabb szám az aktuális lemezről - az A-Ha mostanában elfelejtett jó kislemezeket választani az albumokról. A mindmáig utolsó stúdióalbum, a 2002es Lifelines album első kislemeze, a hideg hangzású Forever Not Yours következik, amelyet valószínűleg nagyobb slágernek szántak, de nem annyira jó, mint a Summer Moved On, hogy a kilencvenes évek zseniális számairól ne is beszéljünk. Az album zárása viszont remek: a címadó, Lifelines című szám végtelen harmóniájával és megkapó dallamával újra azt adja, amit az A-Ha mindig és újra adni tud: szépséget, békességet, nyugalmat. A lemez méltó esszencia; minden meglepetés nélküli greatest hits-gyűjtemény, ám egyszerűen meg kell venni, főleg azoknak, akik leragadtak a Take On Me-nél: ez az együttes sokkal, de sokkal többet tud. A lemez első felén nosztalgiázni fogsz, a másodikon pedig az arcodat lerakni. Hidd el, jó lesz neked! **********(9) szigi 2005.01.10. Fatboy Slim : Palookaville Norman Cook újra köztünk! Mindannyiunk Fatboy Slimje legutóbb 4 éve adott ki stúdiólemezt, Halfway Between The Gutter And The Stars címmel. A halovány album húzószámai az emlékezetes klippel megsegített Weapon Of Choice és a Sunset voltak. Azóta eltelt 4 év, volt egy remek élő mixalbum, Live On Brighton Beach címmel, de azonkívül csak a nagy csönd... Aztán egyszer csak itt az új lemez (végre nem olyan idegesítően hosszú címmel, mint eddig: csak így simán Palookaville), és nem tudjuk hova kapni a fejünket. Az előző lemezzel kezdődő hanyatlás nem folytatódott, sőt újra ragyogó prosperálásnak lehetünk tanúi. Amit nem hittem volna: ez a lemez bizony legalább olyan jó, mint a 98as, feledhetetlen You've Come A Long Way, Baby. Mindjárt a kezdés lehengerlő! A Right Here Right Now óta (lásd 98-as lemez) nem hallottam ilyen jó indítást Fatboy Slimtől. Az első számban (Don't Let The Man) máris minden benne van, amit szeretünk az úriemberben zenéjében: sercegő, "lemezjátszó" hang, reggae-szerű indulás, de még meg sem szoktuk a dalt, máris átmegy valami drum'n'bass szerű basszustesztelőbe, hogy aztán visszajöjjön az ének és mi pedig a lemez negyvenedik másodpercében magasra emeljük a kalapunkat... good work, Norman! A következő szám kicsit visszanyúlik a régebbi Fatboy Slim hangzáshoz, egy kicsit ki is parodizálva azt: az idétlenül gyors tempójú, szkreccselésekkel megbolondított, kicsit aerobicórákra való Slash Dot Slash talán az album leggyengébb dala. Megnyugodhatunk, most jön az egyik legjobb szám, a remek Wonderful Night. Szinte vennénk is fel a legjobb cuccunkat, hogy rohanjunk a legközelebbi diszkóba, ahol Fatboy Slim szolgáltatja a talpalávalót--- Ebben a dalban is minden benne van, amit várunk egy igazi FS-számtól: úgy töklaza, hogy közben minden pillanata tökéletesen össze van rakva. A Long Way From Home egy újabb remek szám, brutális dobokkal megspékelve és természetesen itt sem hiányozhat a dal többi részéhez képest szinte túl slágeres refrén. A gitáros, részeges hangulatú Put It Back Together után az El Bebe Masoquista következik, ahol a kicsit Mobys szövegismételgetést remek gitárrészek és táncos, elektronikus alap dobja fel. A lemez második fele egy újabb slágergyanús dallal indul: a Push And Shove tipikusan az a dal, amelynek a refrénjét az első alkalom után garantáltan dúdolni fogjuk. Természetesen ebben a dalban sem tudjuk soha, hogy a következő pillanatban mi fog történni, milyen effekt jön be, milyen meglepetés ér minket... az album egyik legjobb daláról van szó, nem kérdés! Az ötvenes évek hangulatában íródott, szaxofonnal átszőtt North West Three után egy hasonló hangulatú, ugyancsak Lateef által (lásd még: Wonderful Night) előadott dal következik. A nyugodt, kicsit country-s hangulatra remekül illeszkedik a megbolondított szinti-effektek és Lateef hangja. Az afrikai népünnepélyre emlékeztető Jingo következik, megintcsak a már szokásosnak mondható szkreccseléssel és remek effektekkel. A nyugis hangulatú Song For Chesh után az album zárószáma, a Bootsy Colling által prezentált The Joker következik, amelynek a klipjét láthatjuk már, ha vagyunk olyan szerencsések. Remek dal, jellegzetes, kicsit a Kukori és Kotkodára emlékeztető trombitával (nem vicc, hallgassátok meg!). Az album végeztével rá kell jönnünk, hogy itt bizony talán a Slash Dot Slash-t leszámítva mindegyik szám nagyon-nagyon, sőt ha szabad ezt mondanom, meglepően jó... Norman Cook tehát egy váratlanul egységes, átgondolt, és remekül sikerült lemezzel lepett meg minket, ami az ebből a szempontból kissé üresre sikeredett 2004es esztendőben mindenképpen nagyon kellemes meglepetés. Egy kissé vakmerő jóslásba is bocsátkoznék: ne lepődjünk meg, ha az album (leendő) slágereit 2005-ben sokat fogjuk hallani! Ha ez így lesz, már jobb évünk lesz. **********(9) szigi 2004.12.15. Karányi : Digital Digital CLS Érdeklodéssel vártam az új Karányi Dani lemezt. Ez az érdeklodés azonban foleg inkább a pozitív elohangoknak volt köszönheto, mint a fiatal fiú elso lemezének, amely mindenképpen figyelemre méltó zenét tartalmazott, ám az egyediség nem volt feltétlen erossége. Bíztam benne, hogy az néhol álmos, kicsit helyenként Anima Sound System-re emlékezteto, Oktogon címet viselo lemeznél jobb lesz az új, a Digital Digital címu korong. Jobb lett. De még mennyivel! Mindjárt itt a kezdés. (egyszeru, de igaz cím: First Act - Something Different). Egyszeru, mondhatnám bugyuta, mostanában reneszánszát élo szinti-hangszínnel kezdodik a lemez, amelybe logikátlan helyen be-bekúszik a tört ütem. Aztán ahogy lehet sejteni, a sok különbözo hang egy ido után egyet alkot, és kapunk egy lehengerlo, ritmusos introt, keleties hangzású fodallammal, de van itt konga hang és vonósok is--- hát igen, mindig ilyen albumkezdésrol álmodoztunk. A dal végén a szám címét suttogja valaki - feltehetoleg Dani - a fülünkbe. A második dal (Wherever You Go) mintha az elso folytatása lenne, ám a sok különféle hangból hirtelen egy pumpálós, ám mégis igényes, kedves hangzású slágerszám csúszik be. Remek effektek, soha nem lehet megmondani, hogy hol kúszik bele a dalba egy váratlan effekt--- ám hangsúlyozom, egy nagyon szép, slágeres dalról van szó. A hölgy (Keszthelyi Virág) hangjáról néha bizonyos hangdobálásoknál (foleg a dal vége felé) a Garbage énekesnoje, Shirley Manson ugorhat be. Soha rosszabb kezdést, következik a kislemez, a Road To Home. Akusztikus gitár, hipnotikus effektek és újra Virág. Az elso meglepetés itt ér minket, ugyanis a dal alapját többek között az a szinti-hangszín képezi, amelyet véglegesen a The Course nevu formáció irtott ki 1997ben (talán emlékszünk: Ready Or Not, Ain't Nobody), és amely többek között néhány 1994es magyar alkotásban is megtalálható (Bonanza Banzai: Érints meg, Soho Party: Balatoni nyár). Az akusztikus gitár sokat dob a számon, a refrén dallama és a fent említett szinti-hang kevésbé. Sajnos ez a hangszín vezeti be a következo dalt, a 10 Bullets-et is. Majd pár év múlva, mikor nem 1981 lesz "A Retro", hanem 1994, akkor nagy siker lehet ez a dal, addig viszont - hiába remek hangszínek, gitárok és szaggatott ütem - nem tudjuk kiverni a fejünkbol a 2Unlimited nevu holland együttest (persze lehet, hogy ez egy tiszteletadás az együttes felé, hiszen kiskorunkban nagyon sokan szerettük oket, ez esetben remek ez a szám). Egy remek kis intermezzo következik (vicces címmel: Porn In The Cable - A Really Spooky Intermezzo). Amelyben mintha Aphex Twin dolgozná fel a Depeche Mode Freelove-jának "computerjáték-effektjét". Az elso összeborulós, lassú szám következik I Will Fly (Love Song), és itt jövünk rá, hogy bizony, ha kísérleti, elektronikus lemezre számítottunk, nos, akkor kaptunk egy ragyogó poplemezt (a szó legjobb értelmében), amely ugyanakkor nagyon is kísérleti és elektronikus. Mindig is gyengéim voltak a vonósok, itt is nagyon feldobják a szépséges szám végét. Egy kicsit mintha az elozo számra válaszolna a következo dal: Someday We Gonna Fly Away. Ez egy tipikus Karányi-dal errol a lemezrol: "ur-effektek", húzós dob, effektezett "megakadós" hang (Madonna: Music), fülbemászó refrén. A következo szám, az Ancient Statue (Take Revenge) fo érdekessége hogy nem Virág, hanem Dani énekli. Nagyon jó dobalap-váltások vannak a számban, ismét azt érezhetjük, hogy fogalmunk sincs, hogy mi lesz a következo pillanatban: milyen effekt jön be, milyen dobalap-váltás történik--- ezt nevezném én popzenének 2004ben. Remek dal! Az album egyik leghosszabb dala következik, No Question In My Future címmel. Az ismétlodo, minimalista szinti és a hadaró rap-hang (Jammin') félelmetes hatást kölcsönöz, amely ismét egy új színfolt az albumon. A hosszúsága ellenére talán az album legjobb számát halljuk. Innentol mintha egy egyveleg szólna, az elkövetkezo néhány szám egybefolyva szól. A CB Alexander által énekelt You Delight következik, amely egy szokványos trance-es beütésu dal is lehetne akár (foleg a szintiknek köszönhetoen), ám foleg a meglepoen jó dallama és az elszórt, ragyogó effektek miatt marad emlékezetes. A dobalap megmarad, ám jön a következo szám, az I May Be A Star. Talán az album legaranyosabb számáról van szó, a mormogó basszus mellett magas, pipiskedo, a refrént leszámítva kicsit musicales hangzású énekhangot hallunk Judie Jay torkából. Húzós basszus, remek effektek - az album egyik legjobb számát hallhatjuk. Az album már eddig is nagyon sokszínu volt, ám ezután egy végtelenül érdekes "intermezzot" hallhatunk Very Digital Plastic Orchestra címmel. A balettet idézo dallamot eloször zongorával, majd széteffektezve hallhatjuk--- Remek alkotás ez is, tovább színesítve az amúgy is eklektikus lemezt. A Digital Freak címu dal kevésbé emlékezetes, Daft Punk hangszínekkel és így az album vége felé talán mondhatjuk, hogy jellegzetes "Karányis effektezéssel". A Destroy Sounddd címu dal mintha a Fatboy Slim-féle Rockafeller Skang remixe lenne, a vissza-visszatéro hangeffekt csak tovább erosíti ezt a véleményt. Nem rossz dal ez, ám az itt bemutatott trükköket már hallottuk eddig is az albumon. Az album "angol" része egy gyönyöru, hosszú balladával zárul, To Survive (Love You) címmel. Ambientes, kicsit Moby kilencvenes éveinek közepére emlékezteto, hangzás hömpölyög méltóságteljesen a számban (a dal vége felé a halk zongorafutamok is ezt a Moby feelinget erosítik). A két magyar szám következik, eloször a Road To Home magyar verziója, a Hazaút. A zene sokkal erosebb, mint a szöveg: persze kérdés, hogy ki zene a célközönsége, mindenesetre a legszokványosabb trance-szövegeket hallhatjuk ("felhok szárnyán szárnyalunk", és társai), amelyeket akár a Budapest Parádé-himnuszokból is ismerhetünk. Az album záró száma az Álomszép, ami a You Delight magyarított verziója (érdekesség, hogy Lukács Eszter veszi át itt CB Alexander szerepét). Nagyon jó ez a szám, ezt még a gyengébbre sikerült magyar szöveg sem tudja elrontani, így nagyon pozitív hangulatban zárul az album. Összességében jó lemezt vártam és még így is kellemesen csalódtam: Dani egy nagyon sokszínu, igényes és összerakott lemezzel lepett meg minket. Magyar viszonylatban egyedülálló alkotás ez a lemez, melyet mindenkinek érdemes meghallgatnia! **********(8) szigi