ZENE Zene kritikai rovatot indítunk.Kedvenc lemezeinket fogjuk ízekre szedni... Íme a lemezek:

2006.10.12. Unique - Más világ Warner 2006.09.15. Bevallom férfiasan, nem kis negatív eloítélettel viszonyultam az új Unique albumhoz. Az elmúlt másfél évben a zenekar körül olyan változások történtek, amelyek alapján már jó elore hánynom kellett a lemeztol. Történt ugyanis, hogy a hazai elektro/szinti pop színtér egyik legkiemelkedobb zenekara szakított a régi menedzsmentjével, és leszerzodött a "nagynevu" Idea Produkcióhoz. Ahhoz az Idea Produkcióhoz, amelynek nevéhez olyan, bizonyára méltán népszeru zenei produkciók fuzodnek, mint mondjuk Dopeman, vagy a NOX zenekar. Az a NOX, amely legutóbb a Budapesten rendezett vizes EB-re olyan nagyszeru slágerrel lepte meg a nagyérdemut, hogy aszongya: "Szállj szállj, / Vízeken szállj / Szállj, szállj / Embermadár". Szóhoz sem jutok. Vizeken szállj, meg embermadár. URAMISTEN, KI ENGEDÉLYEZTE EZT A SZART??? (Néha visszasírja az ember a cenzúrát, McCarthy szenátor amellett, hogy az összes általa baloldalinak vélt filmest kitiltotta Hollywoodból, akárhogyan is nézzük, minden idok egyik legnagyobb filmkritikusa is volt. A minoségileg értékelhetetlen alkotásokat sem engedte át. Annyi igénytelen produkcióval árasztanak el minket nap mint nap, hogy megfordul az ember fejében: Nem kéne egy ilyen ember a könnyuzene világába is? Aczél elvtárs revisted.) De ugye, kell adni egy esélyt, hátha ezúttal nem ebbe az irányba mennek a dolgok. Sajnos a cég hatása hamar jelentkezett a Unique-kal kapcsolatban. Kitalálták ezt a japán marhaságot, hogy akkor mostantól a kendó lesz a zenekar filozófiája, japán maskarában fognak fellépni, kendoharcosnak maszkírozott táncosok lesznek a színpadon és a többi. És egyre több lett a hakni, élo koncerttel pedig már jó ideje nem kápráztatta el a nagyérdemut a Unique, eltekintve a Muvészetek Palotájában tartott fellépéstol, ami viszont nem a zenérol szólt, hanem arról, hogy ugyan az elso sorból vajon be lehet-e a látni Völgyesi Gabi szoknyája alá. KÖNYÖRGÖM, HA SZÉGYENLOS, AKKOR NE OLYAN RUHÁT VEGYEN FEL, AMIBOL MINDENE KILÓG!!! Szóval, az elojelek nem voltak valami bíztatóak. Aztán elkezdtek kiszivárogni a dalok is, mindenféle TV-showban eloadtak egy-két új dalt, majd megjelent az új albumot beharangozni hivatott új kislemezes dal, az Én. Sekélyes szöveg, eroltetett kínrímek, gagyi zenei megoldások jellemezték a dalt, a kislemez tartalma és a videóklip sem volt túlságosan meggyozo. Ehhez képest a minap megjelent album kellemes meglepetés, az elojelek alapján ennél mindenféleképpen sokkal rosszabbra számítottam. Persze ez nem azt jelenti, hogy ez egy jó lemez, attól azért nagyon messze van. A Más világgal a Unique nem tudott elorelépni, sot, személy szerint hatalmas visszalépésnek gondolom ezt az albumot. Zeneileg nem sok újat kapunk, hiszen helyenként nagyon sok ismeros elemet fedezhetünk fel. Az nem baj, ha egy zenekar nyúl, de az már igen, ha meg sem kísérli ezt elfedni. Van itt minden, a lemez hallgatása közben többek között Ákos, a Bikini vagy a Bíborszél egy-egy felvétele jutott eszembe. Azt pedig kimondottan megengedhetetlennek tartom, hogy egy olyan banda, amelynek nevéhez eleddig mindössze két stúdióalbum fuzodik, önmagát ismételje. A nagy öregek már megtehetik, de egy fiatal, energikus zenekarnak ez tilos. És ez utóbbira több példát is találhatunk a lemezen, a legfeltunobb a Bölcsek útján bevezeto része, amely egy az egyben az Úton elejét idézi - ugyanazok az effektek, ugyanaz a hangzás. Az egyetlen, ami megmenti a lemezt nem más, mint Ferbár Zsolt szövegei. Azok ütnek rendesen. Nem hittem volna, hogy lehet még fokozni, de sikerült überelni az olyan csodákat, mint mondjuk a Gyönyöru vagy, az Ismeretlen idegen vagy a Bízz meg bennem. De az Életem könyve egész egyszeruen ezeken is túltesz. Ennek a srácnak is van egy lelkivilága, az már biztos. Sajnálom, hogy ez a lemez ilyen lett. A Unique-ban ennél sokkal több van, de az az érzésem hogy most a könnyebbik utat választották. Persze valamennyire értheto, ha egy zenekar népszeruségre vágyik, és ez a lemez az új menedzsmentnek köszönhetoen nagyobb közönséghez fog eljutni, mint az elozoek. De kérdem én, vajon megéri? Megéri a minoséget feláldoznia könnyen jövo (és még könnyebben elszálló) népszeruségért? Megéri-e a rajongótábort lecserélni a jóval nagyobb számú, de sokkal kevésbé lelkes, minden "hírességet" látványosan imádó közönségre? Szerintem hosszú távon nem és remélhetoleg erre a Unique is hamarosan rájön, és kárpótol minket a mostani botlásért egy új, igazán jó albummal. **********(5) josh 2006.10.03. Depeche Mode - Touring The Angel - Budapest, Puskás Ferenc Stadion Live Here Now 2006.08. Sokak számára egy álom teljesült, amikor a Depeche Mode úgy döntött, hogy idei turnéjuk nyári szakaszán mind az 50 koncertet rögzítik, és azokat hozzáférhetové teszik a rajongóknak. Végül különbözo okok (koncertelmaradás, technikai vagy jogi feltételek hiánya) miatt csak 43 koncert jelent meg dupla CD-n, ez mégis csak örömteli dolog. Miért is jók az ilyen teljes-turnét-kiadjuk-hivatalosan? Nos, a rajongó az a kihalófélben levo állatfaj, aki mindent megvesz, ami megjelenik a kedvencétol. Akkor is, ha az mondjuk egy kalózlemez. Mert ugye mi sem jobb annál, ha az ember jól érzi magát egy koncerten, és egy ido múlva ugyanazon koncert felvételét visszahallgathatja. Na mármost a nagy zenekarok általában ritkán turnéznak, és jó esetben egy koncertet szoktak hivatalosan megjelentetni, amibol kaszáltak ugyan rendesen, de a kalózlemez-piac is jól megélt a mindenféle koncertfelvételek megjelentetésébol, mert ugye a fanatikus mindent megvesz, valaki viszont csak arra a koncertfelvételre kíváncsi, amin o maga is ott volt, és mintegy emlékként szeretné a polcán látni. És ezek a koncertfelvételek hol jobb, hol rosszabb minoséguek voltak. A kilencvenes évek végén indult el a mozgalom több eloadó közremuködésével, hogy úgymond kifehérítsék a kalózlemez-piacot, és ok maguk adják ki a koncerteket. Teljesen banális ötlet volt, szinte hihetetlen, hogy korábban nem jutott az eszükbe. Alig kerül valamibe, hiszen a keveropultból csak rögzíteni kell a kimeno hangot, esetleg egy kis utómunka is belefér, a minimál borító sem kerül sokba, a terjesztést pedig megoldják az interneten keresztül. Így aztán mindenki jól jár - a rajongó azért, mert végre jó minoségben megkaphatja emlékbe a koncertet, a fanatikus rajongó azért, mert minden koncertet megkaphat, a zenekar pedig azért mert egy kis extra suskához juthatnak szinte nulla befektetéssel. Egyedül a kalózlemez-cégek buknak hatalmasat, de ok az utóbbi idoben amúgy is gondokkal küzdöttek, hiszen a különbözo hangrögzíto-berendezések méretének csökkenése illetve az internet rohamos elterjedése folytán egy-egy koncert után órákkal széles körben hozzáférhetové vált az adott koncert ilyen-olyan felvétele. A Pearl Jam és Peter Gabriel voltak az úttöroi ennek a folyamatnak, aztán szép lassan egyre több zenekar is beszállt a buliba. Persze azért még így is elenyészo azon eloadók aránya, akik élnek ezzel a lehetoséggel. Bizonyosan kijelentheto, hogy a legnagyobb sikert a Depeche Mode ezen sorozata jelenti, hiszen kevés olyan zenekar van, amely az övékéhez hasonló fanatikus rajongótáborral rendelkezne. Idén a Depeche Mode kétszer is hazánkban járt, eloször tavasszal a Papp László Budapest Sportarénában, másodjára pedig nyár elején a Puskás Ferenc Stadionban. Ez utóbbi koncert felvétele a minap hivatalosan is napvilágot látott. Sajnos a turné nyári szakaszán a musor kicsit rövidebb volt, mint a tavaszi koncerteken, de a június 12-i koncert a Marin Gore által énekelt dalok variálásának köszönhetoen mégis érdekesebb setlitset jelentett. Olyan, ritkán játszott dalok kerültek be a koncerten eloadott dalok listájába, mint mondjuk a Leave In Silence, vagy a Judas. Noha a lemez huen adja vissza a koncertet, a hangulatot nem igazán lehet érezni a felvételen keresztül. Ennek oka az, hogy valami érthetetlen okból kifolyólag a 43 CD közül pont a budapesti lett az, amelyen a közönséget feltunoen halkra keverték hangmérnökök. Emiatt néha túlságosan sterilnek érzem a felvételt –mintha nem is koncertet hallgatnék, hanem egy stúdiófelvételt, a háttérben egy kis közönségzajjal. Azért ne felejtsük, mintegy 40 ezer ember volt a koncerten, és az ekkora tömeg mindenféleképpen hangosabb, mint ahogyan ezen a lemezen szól. Ezzel együtt, a Depeche Mode koncertfelvételek közül ez áll legközelebb a szívemhez, pedig bizonyára van olyan, amelyiken jobb a setlist vagy szuperebb a minoség. Rajongóknak kötelezo! **********(8) josh 2006.09.25. Nouvelle Vague - Bande Á Part Peacefrog / CLS 2006.07. Mindig bajban voltam a feldolgozáslemezekkel. Mert mit is lehet róluk írni? A dalokról kimondottan semmit, mert ugye azok már nem valami friss szerzemények, és már ismerjük oket innen-onnan. Legfeljebb az eloadókról lehet írni pár sort, de annak még mindig nem sok köze van a lemezhez. És mindig bennem van az is, hogy egy eloadó akkor csinál feldolgozáslemezt, amikor épp kifogyott a saját öltetekbol, de ugye kell a lóvé, mert nagy a család. És legfoképpen az a legnagyobb baj a feldolgozáslemezekkel, hogy egypár kivételtol eltekintve el szokták rontani oket. Tudnék erre egy nagy rakás példát hozni, George Michael-tol a Simple Minds-on át egészen a Rolling Stones-ig. Igaz, elvétve akad egy egynéhány igazi gyöngyszem is, mint mondjuk Martin Gore Counterfeit lemezei vagy Pierrot-tól a Gallery album. Ezen utóbbiak sorába illeszkedik be a francia Nouvelle Vague második albuma. Már az elso lemezükön is csak feldolgozások szerepeltek, de ezzel a másodikkal elég magasra tették a mércét. Fogták a nyolcvanas évek new-wave zenekarainak legnagyobb slágereit, és amolyan füstös bárba helyezett jazz-blues stílusban eloadták oket. Egész egyszeruen igazi zenei élmény hallgatni a lemezt, annyira SZÉP lett. Pedig nem volt buktatóktól mentes a dolog, hiszen igazi kihívás lehetett mondjuk Billiy Idolt (Dancing With Myself) összehozni Blondie-val (Heart OF Glass) vagy a New Orderrel (Blue Monday). Vagy hogy mást mondjak, az Echo And The Bunnyment (The Killing Moon) a Heaven 17-nel (Let Me Go). Szerencsére a Nouvelle Vague sikeresen vette buktatókat, és a zenekar nem esett abba a hibába, hogy úgy dolgozzák át a kiválasztott dalokat, hogy azokra egy az egyben ráeroltetik a saját stílusukat. Kétségkívül egyszerubb lett volna. De ok inkább megtartották minden dal eredeti karakterisztikáját, és mégis, sikerült teljesen új köntösbe bújtatni oket. Kíváncsi vagyok, mikor látja úgy a zenekar, hogy eljött az ido saját dalokat is kiadniuk. Érdekel, hogy vajon mikre képesek, ha saját anyagból kell dolgozniuk. Mert örökre nem lehet feldolgozáslemezeket készíteni. Határozottan ajánlott kategória! **********(7) josh 2006.09.21. Paris Hilton - Paris Warner 2006.08. Az már rég rossz, ha a gazdag hírességek kitalálják maguknak, hogy ok bizony elég ismertek ahhoz, hogy lemezt adhassanak ki. Mert a "sztár" rajongói mindenre rámozdulnak, amihez imádatuk alanyának köze van. Most épp a korábban már több módon elhíresült Paris Hilton gondolta úgy, hogy ezúttal új oldaláról mutatja meg magát. Amikor a fenti hírt meghallottam, az elso reakcióm kábé annyi volt, hogy ez mind szép és jó, de ki a fenét érdekel ma egy Paris Hilton? Aztán rájöttem, hogy az übermilliárdos-örököslányocska jó lóra tett, az amerikai poppiacon van esélye. És úgy is lett, megveszi a nép. Mert ez kell a népnek. A Szigeten volt egy óvatlan elszólásom, hogy én azért kíváncsi vagyok erre a Paris Hilton lemezre, nehogy már meghallgatás nélkül fikázzam szét. Így aztán meg kellett hallgatnom párszor, és még írnom is kell róla. De legalább úgy alázhatok egy lemezt, hogy igenis meghallgattam, és ennek tudatában jelenthetem ki, hogy ez bizony tényleg egy nagy rakás ... Mert semmilyen. Bárki énekelhetné, az amerikai tini lányok közül találomra kiválasztva több száz kiscsajt lehetne találni, aki elénekelhetné a lemezen szereplo dalokat. Hilton kisasszonynak semmi egyedi nincs a hangjában. De legalább nem hamis, a mai világban már ez is valami. Bár, ahogyan a célközönséget elnézem, a SZTÁRnak ezt is elnéznék. A szörnyu az, hogy sokkal rosszabbra számítottam, mert a lemez alapvetoen a hallgatható kategóriába sorolható. Ja, kérem szépen, egy Paris Hilton megengedheti magának azt a luxust, hogy a legjobb szerzoket és producereket megfizesse megvegye magának, akik aztán összeraktak neki egy pofás kis lemezt. Csak tükörbe ne kelljen nézniük, mert amit korábban pl. Britney Spearsnek ugyanezen gárda összerakott (az elso két Britney lemez), az legalább vállalható volt. Ez a lemez nem az. Paris Hiltont párszor pofán kéne vágni, hogy leszálljon a magas lóról, és bevágni egy dzsungel közepébe túlélokészlet nélkül. Ha túléli, akkor énekelhet. Ez a lemez nálam a "SOHA" kategóriába került. Soha nem fogom levenni a polcról, és meghallgatni. Nem éri meg a befektetett idot. Oly sok mindennel el lehet tölteni az ember értékes idejét, de Paris Hilton nem tartozik közéjük. **********(2) josh 2006.09.07. NEO - Maps For A Voyage Warner 2006.09.04. A nagy sikeru Kontroll filmzene óta eloször jelentkezik vadonatúj anyaggal a hazai elektronikus zenei élet egyik vezeto zenekara, a NEO. A napokban napvilágot látott Maps For A Voyage album nagyon sokáig készült, eredetileg 2004 (!) nyarára lett betervezve a megjelenése, igaz akkor a Kontroll filmzene nem várt nemzetközi sikere miatt tolódtak el a dolgok - a az albumot bevezetni hivatott Record Straight kislemez helyett a Kontroll / It's Over Now dupla A oldalas maxi CD jelent meg, majd a filmzene bónusz dalokkal kibovített változata is megjelent - ezúttal külföldön. A Record Straight végül ez év nyarán került a boltok polcaira, ahonnan egybol a MAHASZ kislemez listájának élére száguldott - ez magyar zenekarnak a hazai kislemez piac szukösségének köszönhetoen már jó ideje nem sikerült. Az albumon szereplo dalok egy része már nem ismeretlen a zenekar rajongóinak, hiszen egy részüket a banda beépítette a koncertprogramjába. A lemez 14 dala közül kilencet már játszottak koncerten, ebbol hatot pedig már elég régóta. (Például a Record Straight volt az elso dal, amivel a megújult NEO elso koncertjét indította még 2004 februárjában a miskolci Vian Klubban.) Egy szó, mint száz, a NEO új albuma idénre már eljutott arra a szintre, hogy a hazai zenei élet már mint az év egyik leginkább várt lemezére tekintett rá. Végül megtörtént az, amire sokan már nem is számítottak - a napokban megjelent a lemez! És azt kell mondanom, hogy sokáig tartott ugyan, de megérte várni. Én magam inkább várok egy-egy lemezre jó sok idot, de akkor az a lemez szóljon úgy, hogy leviszi a fejemet. És ez a lemez úgy szól, ahogy szólnia kell! Nagy szó ez a mai világban, amikor egyre több gagyi kerül a nagyközönség elé. A Maps For A Voyage arról tanúskodik, hogy mára a NEO zenéje sokkal inkább a pop kategóriájába tartozik, mintsem a hagyományos értelemben vett elektróba. És egy másik újdonság az, hogy a britpop és a country is egyre jelentosebb szerepet lap a lemezen - ez egyértelmuen Kováry Péter énekes-gitáros érdeme. Érezheto ezen kívül még jópár napi, hogy úgy mondjam napi zenei hatás a lemezen - elég ha a Scissor Sisterst vagy Deep Disht megemlíteni - de a NEO mindezen zenei elemeket úgy építette be a lemezbe, hogy egy percig sincs olyan érzésünk, hogy ezt vagy azt innen vagy onnan nyúlták volna. És hogy ne legyen vége a jó kis általánosítgatásnak, az egész lemezt áthatja egyfajta nyolcvanasévek-fíling, de szerencsére nem a retroérzés-féle nyolcvanasévek-fíling, hanem a friss, könnyed, laza, bulizós fajta. A dalok közül kiemelném az egyik személyes kedvencemet, az Endless Roads-t - na ebben egy olyan szinti-szólam hangzik fel, amely akár egy klasszikus Jan Michel Jarre lemezen is helyet kaphatott volna. A dal érdekessége, hogy a NEO zenei agya, Milkovics Mátyás is énekel benne - ez sem volt korábban jellemzo. Igazi slágergyanús dalokból is jó pár jutott az albumra - ilyen pl. aRecord Straight, az Over Space And Time Again, a Nutman vagy a Scorn Me, ezek mára már nagy közönségkedvencek lettek. De az eloször az albumon hallható dalok között is akad egypár igazi gyöngyszem, a már-már balladisztikus Bake It & Break It, vagy a Shodown On Hell Street. A legelso hallgatásra csak egyetlen dal, a Gimmemon nem tetszett, de az ismételt meghallgatások nyomán ezt is megkedveltem. Noha nagyon tetszik a lemez, a hallgatása közben el-elgondolkoztam azon, hogy vajon mi lehetett volna belole, ha Moldvai Márk kezébe került volna az anyag. Noha a zenekar él és fejlodik, Márk hiánya számomra olyasmi, mint mondjuk Alan Wilder kiválása a Depeche Mode-ból. Él és virul mindkét zenekar, sikereket érnek el, mégis, ott a bújik a kisördög, hogy lehetett volna még ennél többet is kihozni a zenei anyagból? Bártan kijelentheto, hogy az év egyik legkiforrottabb, legjobban összerakott magyar lemezért tette le az asztalra a NEO. Köszönet érte. Most már csak a rendes nemzetközi promótálás hiányzik - remélhetoleg ez az anyag a nagyvilágban is ismert lesz, nem úgy mint a 2002-es Lo-Tech Man, Hi-Tech World lemez, amely szintén megérdemelte volna a nemzetközi megmérettetést. Mindenkinek szívbol ajánlom. **********(8) josh 2006.06.12. The Beautiful South - Superbi Sony-BMG 2006.05.15. Ugyan ki emlékszik ma már egypár elvakult fanatikus rajongón kívül a brit Housemartins zenekarra? Nem sokan, pláne nem Magyarországon. Viszont a Beautiful South neve már sokkal több embernek cseng ismerősnek. Ha pedig megemlítem Fatboy Slim nevét, akkor már igen sokan kapják fel a fejüket. De miért is említem együtt ezeket a neveket? Az alig 2 albumot (London 0 Hull 4 - 1986 ; The People Who Grinned Themselves to Death - 1987) megért Housemartins romjaiból a tagok két irányba mentek el - Paul Heaton énekesés Dave Hemingway dobos megalakította a Beautiful Southot, míg a billentyűs Norman Cook immáron Fatboy Slim néven az elektronikus zene irányába fordult. A Beautiful South a 1989-től fokozatosan adta ki a hangsúlyozottan popzenei lemezeit - tették mindezt úgy, hogy nagyon egyedi hangzásvilágot is sikerült kialakítaniuk. Szépen lassan nagy ismerettséget is sikerült kivívniuk - 1995-ben Dream A Little Dream felvételük (eredetileg egy Mamas & Papas dal) lett a betétdala a Kevin Cline és Meg Ryan főszereplésével készül Francia csók című filmnek. Ebben a dalban énekelt először a zenekarban Jacqui Abbot is, aki az első állandó női énekes lett a zenekarnak. Ekkor kezdődött a zenekar igazi aranykora, sorra jöttek a sikeresebbnél is sikeresebb lemezek (Blue Is The Colur, Quench, Painting It Red). A speciális felállás (három énekessel) és Paul Heaton egyedi, igen ironikus szöbegei megtetté a hatásukat - a siker nem maradt el. Az 1998-as Quench album, rajta Perfect 10 megaslággerrel már nagyon kísérletezgetőre sikerült - jazz-, pop-, és rock-elemek is felfedezhetőek rajta. 2001-ben Abbot kivált a zenekarból, amely utána sokáig kereste a helyét. Előbb egy válogatáslemezt, majd egy feldolgozásokat tartalmazó albumot jelentettek meg, míg végre idén, immáron új énekesnővel (Jo Haddock) kiegészülve elkészült az új Beautiful South lemez. Megmondom őszintén, amikor meghallgattam a lemezt, azt hittem továbbra is Jacqui Abbot énekel rajta - az új énekesnőnek a hangja nagyon hasonlít a régire. Nagyon kockázatos ilyet lépni, de bejöhet, ahogyan ez korábban a Morcheeba esetében is történt. Noha a lemez hangzásvilágát továbbra is a Heaton-féle cinizmus jellemzi, új elemként bekerült a hangszerelésbe a country muzsika, ráadásul a texasi birka(ki)nyíró változata, úgy ahogy kell, bendzsóval és slide-gitárral. Nagyon fura egy kimondottan brit zenekar előadásában kőkemény country-t hallani, de nagyon hamar meg lehet szokni. Nagyon erős a nyitó The Rose Of My Cologne című dal - megadja az alaphangot, és mintegy megágyaz a második dalnak, amely az első kislemezes dal is lett az albumról. A Manchester című felvétellel a zenekar szülővárosa előtt tiszteleg. A lemezen gyors, pörgősebb és lassabb, melankolikus dalok váltogatják egymást - és ez a kontraszt nagyon jól kiemeli a lemezen megtalálható sokszínűséget. Noha nagyjából egyenletes a lemez színvonala, az album a végére elfárad. Unalmas, kissé önismétlőnek tűnik már, de ez csak minimálisan rontja le az élményt.. Nagyon kellemes kis albummal lepte meg rajongóit a Beautiful South, amely bebizonyította, hogy válságos időszakból a legjobb kiutat a kemény munka jelenti, és ennek a kemény munkának előbb-utóbb meglesz az eredménye. A Superbi esetében már most. **********(7) josh 2006.06.08. Sziámi - Fogjad már meg! CLS 2006.03. Müller Péter olyannyira emblematikus figurája a magyar underground színtérnek, hogy sokan egyenesen vele azonosítják ezt a szcénát. A kevésbé tájékozottak automatikusan a nagy magyar földalatti valóságot társítják hozzá: azaz letargikus, világmegváltónak szánt szövegeket, slendriánságot, izzadságszagot. Pedig ennek szinte pontosan az ellenkezője igaz. A hetvenes-nyolcvanas évek URHs-Kontroll Csoportos korszakának társadalommal való szembenállása a kilencvenes évekre ellazult: szóvicchalmozó, jófejkedő, ám továbbra is szigorúan alternatív zene lett belőle. Sziámi betörése a mainstreambe teljesen elképzelhetetlen, pedig a zene kellemes, Müller Péter pedig több szóviccet süt el a lemezein, mint druszája, Geszti Péter. Már régebben sem volt túl sok témája a szexen és a spiritualitáson kívül (sőt szerinte a szex is a spiritualitás része, amiben van is valami), ezzel együtt mindig is szerethető maradt a produkciója, ami nem kis teljesítmény egy olyan énekestől, akinek énekhangja finoman szólva nem túl sok van. Ám Ő még mindig itt van, alkot, és többek között neki köszönhetjük a Szigetet, amiért már önmagában is megérdemeltnek tekinthetjük az 1997-ben neki ítélt Nobel békedíjat. A Szigeten alanyi jogon mindig a Nagyszínpadon lép fel, amiért évek óta kap hideget-meleget, pedig a helyében mi is ezt tennénk, ha bevalljuk, ha nem. Most pedig 6 év szünet után itt az új lemez (ezúttal beharangozó kislemez nélkül, mert 6 éve az is volt), szép fekete borítóval, ahol az öltönyös Müller Péter egy jing-jangra emlékeztető napkoronát hord a feje helyén, a világító szemű macskája pedig ijedten figyel mellette. Az új lemez a 2000-es Egyszerű teremtés szerves folytatása: női vokalisták, könnyed hangulat, és a zeneszerző, Gasner János védjegyszerű hangzása fémjelzi az albumot. A szikár, fajsúlyosabb, komolyabb témákat boncolgató 1997-es Illa-Berek tehát sajnálatos módon újra folytatás nélkül maradt. Ez még nem is lenne baj, csakhogy a mostani lemez még a könnyedebb hangvételű Egyszerű teremtés színvonalát sem éri el. Az első 5 számból 4 határozottan necces, az ötödik meg mulatós: ez utóbbi tipikusan egy olyan műfaj, ami csak a Sziáminak áll jól, de nekik nagyon. A hatodik szám, az életigenlő, csiklandozóan bohókás Sexikon-Lexikon (mondom, szóviccek) aztán változást hoz, és ezután a lemez kényelmesen hoz egy kifejezetten jó átlagot, csak az utolsó 3 szám lesz újra kissé felemás. Gasner János meglepően sok helyen dobott be countrys zenei megoldásokat: a két legtipikusabb countrydal viszont a két leggyengébb láncszem a lemezen, ráadásul egymás után következnek (Easy-Going Rakenroll, és Marhák - ez utóbbi különösen kínos). A szájdob hangokkal kezdődő, karibi és indiai zenei megoldásokkal operáló Tuccutú! két verzióban is szerepel a lemezen, pedig nemcsak a címe gáz. A régi zenésztárs, Bárdos Deák Ágnes is írt egy dalt (Amikor belépett), a dalszöveg itt kirívóan gyenge a többihez képest. A pozitívumok között kell megemlíteni a két ragyogóan prezentált, Kusturicás hangulatot idéző dalt, a címadó Fogjad már meg!-et és a Bácsfi Dianáról szóló Szegény Diána című alkotást. A két legjobb dal a lustaságot magasztaló Ágyban töltöm, amelyben egy Kossuth-verbunkos dobja fel az amúgy is húzós zenei alapot és az egyszerre egomán, egyszerre önironikus szövegű, játékos dallamú Boldog-Boldogtalan ("A nyakkendőm iránytű: itt a világ közepe - Szigorúan véve, tán inkább a vége"). A többi dal tisztes, korrekt átlagot képvisel, néhol folkos megoldásokkal (Kisablak), néhol nagy teret ölelő kezdéssel (Világszerver), néhol pedig az 1997-es Kiki című dalt megidéző szóviccekkel (Dől belőle a...). Összességében a közepesnél valamivel jobb a lemez, viszont figyelemre méltó, hogy a Quimby a nagyjából hasonló hangulati elemeket mennyivel jobban meg tudta jeleníteni a Kilégzés című albumán, mint Müller Péter és csapata ezzel a korongon. Sziámi sok új ízt most tehát nem tett le az asztalra, de ez az asztal már amúgy is roskadásig tele van az elmúlt bő húsz év (a "húszév nyúvév") ajándékaival. Ne sajnáljuk hát tőlük azt a Nagyszínpadot! **********(6) szigi 2006.05.22. David Gilmour - On An Island EMI 2006.03.06 Elég jó időszakon vannak túl a Pink Floyd rajongók - a tavalyi Live 8 koncertsorozatra, ha csak egy fellépés erejéig is, de összeállt a legendás zenekar, ráadásul kiegészülve az annak idején viharos körülmények között távozó Roger Waters basszusgitárossal, megjelent a zenekar történetét feldolgozó Inside Out könyv, melynek szerzője, Nick Mason dobos Budapesten is dedikálta a könyv magyar kiadását (és a rajongók örömére egyéb relikviákat is), most pedig itt van David Gilmour régóta ígért harmadik szólóalbuma. (Azért hogy ne legyen tökéletes az összkép, azt is meg kell említeni, hogy a kiadó már hosszú ideje halogatja a várva-várt P-U-L-S-E DVD megjelentetését. A legutóbbi hivatalos információk szerint az eredetileg 2005 tavaszára ígért DVD ez év szeptemberében, azaz az eredetileg tervezetthez képest mintegy másfél éves csúszással fog végre napvilágot látni.) Az elmúlt mintegy fél évben nem nagyon volt időm új lemezeket hallgatni és elemezni, de amikor meghallottam, hogy végre megjelenik ez a lemez, nagyon belelkesültem, és alig bírtam kivárni a napot, amikor végre a kezeim közé kaparinthattam. Ha jól belegondolunk, az 1994-es Pink Floyd lemez és az azt követő hatalmas világturné óta Dave Gilmour nem sokat hallatott magáról, új zenei anyagot egyáltalán nem kaptunk tőle. A Roger Waters távozása utáni Pink Floyd hangzásvilágáért egyértelműen felelős Gilmour jellegzetes gitárjátéka természetesen ezt a lemezt is végigkíséri - ugyanakkor már az elején le kell szögeznem: ez nem egy Pink Floyd lemez. Éppen ezért nincs is értelme a zenekar albumaihoz hasonlítani, annak ellenére, hogy gyakoriak az áthallások. Nagyon szép a lemez csomagolása, egy keménykötésű könyvhez hasonlítható leginkább - ugyanakkor ebből sokkal többet ki lehetett volna hozni; vékonykára sikeredett a füzet benne. Ráadásul nem is Strom Thorgerson, a Pink Floyd (és a tagok által kiadott szóló-) albumok állandó grafikus-guruja felelős a borítóért - nem is értem, miért lett mellőzve ezúttal a mester. A zene viszont kárpótol mindenért. Egy kellemesen melankolikus, de ugyanakkor nem magába forduló anyagot hallhatunk a lemezen, amely stílusok kavalkádját nyújtja a hallgatónak. Ugyanúgy megtalálhatóak rajta az utolsó két Pink Floyd stúdióalbumra (A Momentary Lapse Of Reason, The Division Bell) jellemző monumentálisba hajló darabok, mint a korábbi lemezeken fellelhető progresszívebb irányzatok. A legjellemzőbb azonban egy teljesen új hangzásvilág, amivel korábban nem találkozhattunk. Ezt valahova a jazz és a blues közé helyezném, errefelé már nagyon nem lehet tudni, hol is vannak a pontos stílushatárok, már ha vannak ilyenek. Több instrumentális dal is található az albumon, amelynek felvételein részt vett Rick Wright, a Pink Floyd billentyűse is. (Nick Mason dobos a párhuzamosan készülő Roger Watres lemezen játszik.) A dalszövegek megírásában részt vett Polly Samson is, akivel David Gilmour a Division Bell turnén házasodott össze, és aki már annak az albumnak is belesegített a szövegeibe. Összességében egy nagyon kellemes lemezzel lettünk gazdagabbak, amelyből azért érezni az alkotó korát. Nem ártott volna néha odakoppintani, hogy "na ezt már nem kéne", de ez már csak fanyalgás a részemről. Jó alap lett volna egy új Pink Floyd lemezhez. **********(7) josh 2006.04.30. Amber Smith - rePRINT CLS - Kalinkaland 2006.03. Attól félek, még jó pár értékes évem rá fog menni arra, mire megértetik velem, mi szükség van nemzetközi szinten teljesen középszerű magyar zenei produkciókat hosszas huzavonák - úgymint az anyagiak előteremtése, végelláthatatlan menedzseri telefonbeszélgetések és utazások - után valami nyugati országban, ne adj, Isten, a tengerentúlon felvenni. Erre az eredeti válasz csak egy lehet: "Mert nyugatra is szánjuk, ott ki is kel valami a földből, ez meg itten az ugar." A gond ezzel csak az, hogy majd' mindegyik próbálkozásból a tegnap főleg brit lemezei köszönnek vissza, nélkülözve egy markáns frontember sajátos előadói képességeit és/vagy szinte bármiféle eredeti ötletet. Miért is kéne olyan "odaát", amit egy kiadónál egy hangszeren hárman játszanak, és mind majdnem ugyanazt? Ebből a szempontból Németország valahogy mindig is kedvezőbb célpontnak bizonyult. Ott valahogy mindenki kíváncsi mindenre, a világ második legnagyobb zenei piacán sokan megférnek egymás mellett, a britekhez vagy az óceán másik partjára esély nagyon nincs betörni onnan, úgyis a legtöbbet tőlük tanulták, a leckét majd felmondják a maguknak, meg akit még a környéken érdekel (Kraftwerk-kel pedálozni határozottan tilos, tudjuk, miért, Rammstein-nal meg végképp, róluk pláne tudjuk, miért). Ez lehet ideális terep tehát egy olyan hazai indie pop/rock együttesnek, mint az Amber Smith, melynek új anyaga szintén a végletekig precíz, ám unos-untalan, már a '90-es évek melankolikusabb brit-pop vonal által ellövöldözött sémáira épít, mellőzve az egyéniség minimális jelenlétét. Utóbbit én talán az énekes/dalszerző, Poniklo Imre számlájára írnám. Mivel egy lépést sem nagyon tett azért, hogy a "Radioheades, Coldplay-es" skatulyából - mely alól a zenekar honlapjuk bemutatkozó oldalán próbál kibújni - kikerüljenek, elég valószínű, hogy jelentős sikert a német egyetemi rádió első helyezésén kívül nem érnek majd el. Azért a helyzet korántsem aggasztó, szerencsére még mindig inkább a Thom Yorke-ék által felfrissített experimentálisabb vonal uralja a lemezt, mintsem a rémisztően sekélyes és gügye Coldplay féle csapásirány. A miérteket leginkább a slágerek hiányában (a Hello sun ugyan annak készült, de teljesen komolytalanná válik a végére ráerőszakolt spanyol nyelvű bossa-novás betéttel), Poniklo eléggé középszerű orgánumában, és a dalok érdektelen előadásmódjában kell keresnünk. Mert csak dalok, és azok rögtön fogható dallamaik menthetnek meg egy olyan poplemezt, mely nem hordoz magán semmi újat, frisset, játékosságot meg végképp. Ezért is fogja majd a világ szépen lassan a rePRINT-et is elfelejteni, kivéve persze Magyarországot, mert itt még ennyinek is örülni tudnak. **********(5) gé.em 2006.04.19. Fish! - First Of Many CLS 2006.03.03. Az első kontakt részemről. 2002-ben volt a zenekarral (Pontosabban a frontemberrel Kovács "Halcsávó" Krisztiánnal). Amikor is a Pizzás c. film forgatásakor, a magyar underground válogatott tagjaként kapott egy 2 másodperces szerepet a filmben. Az első zenei megjelenésük is ezen film zenéit tartalmazó korongon történt meg, méghozzá a koncerteken az azóta is közönség-kedvenc Positivo című számmal amely a lemezen nem kapott helyet, de a http://www.myspace.com/fishonline címen meghallgatható. Az irányultságot a zenekar maga határozta meg : 100% Hardpop és érezhetően hatottak rájuk a Faith No More, Red Hot Chili Peppers, Smash Mouth, Fishbone, Jamiroquai, The Brand New Heavies. A lemez már kézbe véve is kellemes hatást kelt A Borító a 40-es 50-es évek reklámgrafikai stílusát hozza, okosan elhelyezett felkelő napot szimbolizáló háttérrel - utalva az elsőlemezes jellegre. Az előtérben három sellővel, ami egyfajta képi humorként is reagál a címre - First Of Many (Első a sokból). Akkor ugorjunk neki a számoknak! 1. Get Kicks - Pozitív életfelfogásról tanúskodik, főleg a Feel the heat - Lose the pain... Dont't think Twice - Take your lane bridge-t hallgatva tör ez elő. Igazi felütéssel kezdődik ami máris érdekessé teszi a ritmust. A dallammenet elég egyszerű de a refrén alatt kiteljesedik Maksi Csaba gitárjának nyúzása. Néha az az érzésem hogy nem is egy gitárral vették fel a dalt. 2. Pieces - Az első összekacsintás a Faith No More-ral. A refrénben: And I'm falling to pieces... egyértelmű utalás az FNM azonos című opuszára. A dallam és ritmuskép a 93-as The Gentle Art Of Enemy klónja, és így elég kemény hatást kelt. 3. No Reward - Kicsit funk-osabbra veszik a srácok a figurát bár a dal már nem olyan pozitív hangvételű, de a zenei játékosság ellentételezi a szöveg képi világát. 4. B.I.N.G. - Magasan ez a kedvencem a lemezről. Már a cím is játékos (utalás a basszuson játszó Binges Zsoltra?). Ez a dal már inkább a Chili-t juttatja eszünkbe, főleg a szám elején a szöveg "eldarálása". Később a refrén dallama és több szólamon énekelt refrénje (melyet Egyedi Péter segítségével vettek fel) már a Pearl Jam legjobbjaival versenyez. 5. Waste My Time - Ismét egy világból kiábrándult dal, amely a koncerteken viszont nagyon jól megállja a helyét - a refrén "felelgetős" jellegéből adódóan - a közönség jól bevonható. Just wanna go - Just wanna Know. Zeneileg nem hoz semmi különösen meglepőt de kellenek ilyen számok is a lemezre. 6. Unclear - Az első balladai vonásokat mutató dal, amelyről ismét a Faith No More ugrik be elsőnek. Igazi vasárnap reggeli érzéseket kelt a hallgatóban. 7. Not Enough - Régi dal. Haragos kezdés kemény, fémesen csengő gitárhangokkal, kemény belemenős szöveggel: When I Walk Out, I Will Break The Door ... A refrént ismét több ének szólam teszi élvezetessé. A ritmus miatt a koncerteken itt a legaktívabb a rajongó-tábor. 8. Shine - Kicsit visszavesz a lemez lendületéből a lírai hangvételű dal, de az "egy szál gitárral kísért dal" koncepció nagyon hatásossá teszi. Ismételten meg kell dicsérjem Maksi Csaba gitárjátékát. 9. Are You Away? - A lemez másik húzószáma. Ezért most meg fog kövezni a zenekar - de a legutóbbi Garbage lemez hangzásai ugrottak be nekem egyből, ennek ellenére a dal nagyon erős nagyon egyben van és talán ezért nagy kedvencem. A refrénnél ismét az "ami a csövön kifér" gitár sem tudja szétszakítani a dal egységét, a végén az együtemes kiállás miatt padig végképp a szívembe lopta magát ez a dal. 10. Say It Again - A második olyan trak a lemezen, amit se nem tudok szeretni se nem akarok utálni. Igazi "töltelék szám". Talán a csak a belassításoknál hallható takkolás teszi kicsit érdekessé. 11. Fired - Jó kis tűzbe hozó nóta, igazán kedvelhető. A nagyon erős basszus játék magával ragadóvá teszi. Sokadik hallgatásra tűnt csak fel hogy, Maróti András igazán keményen üti a ritmust itt és az egész lemezen. 12. Dream A Little Dream Of Me - Tökéletes albumzárás a The Mamas & The Papas által sikerre vitt régi nótája, melyet még 1931 ben szerzett Fabian Andre és Wilbur Schwandt valamint Gus Kahn.. A közepénél erősebb gitárokkal lett "megbolondítva". Érdekes egyedi újraértelmezése a hírs dalnak melyről többet itt lehet olvasni.(http://en.wikipedia.org/wiki/Dream_a_Little_Dream_of_Me) Összességében egy egyáltalán nem kezdő banda, a hazai mezőnyben kiemelkedő lemezét hallgathatjuk meg. Amely tiszteletet ad a nagy elődöknek, de amelyben előremutatóan láthatjuk mire is képesek kishazánk sokáig el nem ismert zenekarai, mihelyst lemezkiadási lehetőséghez jutnak. **********(8) disp 2006.03.11. 30Y - Csészényi tér CLS 2006.03. Ülök a Szigeten(Volton/Efotton/bárhol) a fűben. Alkonyodik, kellemesen enyhe az idő. Kezemben egy korsó sör, és pokolian jól érzem magam. A közelben lévő sátorból odahallatszik valami fiatal együttes koncertje. Fiatalok, fésületlenek és nagyon is szerethetőek. Én, pedig nézem a színpad előtt önfeledten ugráló fiatalokat, és örömmel nyugtázom, hogy magyar alternatív körökben megmozdult az állóvíz, egymás után tűnnek fel a jobbnál jobb új zenekarok. "Jó itt élni" - moccan meg bennem hirtelen a gondolat, és öntudatlan mozdulattal, a hüvelykujjammal letörlöm a párát a söröskorsó oldaláról. Ez a kép ugrik be a 30Y bemutatkozó stúdió lemezét hallgatva. Régen hallottam magyar együttestől ennyire friss, jókedvű, karcos, erőtől duzzadó debütáló stúdiólemezt. És olyat is, amelyik ennyire kiáltana koncert után. Volt már ilyen nekik: a 2004-ben megjelent az Egy perccel tovább című koncertlemezt nemes egyszerűséggel le lehetett tölteni a honlapjukról. Ez az album azonban - noha stúdióalbum - még "élőbb", csiszolatlanabb, garázs szagúbb, mint a koncertes elődje. Általában nem túlzottan lelkesedem az ilyesfajta, mostanában újra felkapott hangzásvilág iránt: a 30Y azonban a kevés kivételek egyike. A 30Y egy szombathelyi buszjárat, a zenekar pedig pécsi. Ott a Mecsek mögött valamit nagyon tudnak. A pécsi szál letagadhatatlan: az együttes zenéjéről leginkább a Kispál és a Borz ugrik be (voltak is már a Kispál előzenekara), az énekes (Beck Zoltán) stílusa és lendülete, pedig helyenként Szűcs Krisztiánra emlékeztet. Sokan egyenesen a Kispál klónjának állítják be őket, pedig ezen a skatulyán már túl is vannak: az albumot hallgatva csak a legritkább esetekben hallottam valamit abból a sokszor öncélú dadaizmusból és megfáradt, alterkodó flegmaságból, ami a Kispált lengi körül. A 30Y bátran megnevezi az inspirátorait: Pearl Jam, Rage Against The Machine, Red Hot Chili Peppers, U2, Radiohead. Mindegyik hatás hallatszik a lemezen, ennek ellenére mégis sikerül az egyediséget megőrizni. Persze ha nagyon elemzünk, akkor kihallatszik egy Rage-es riff, vagy egy U2ra hajazó csilingelő gitárhang. De úgysem figyelünk, csak önfeledten énekeljük, hogy "A Nevkóban péntekenként meghaltak érte a tinilányok és a műkövön visszhangzottak azok a romantikus latin számok...". És ebből az olvasva sutának tűnő sorból valahogy megsejtjük, hogy a Nevkó nem más, mint Nevelési Központ, sőt, ha nagyon belefészkeli magát ez a két sor a fülünkbe (ami nem lenne csoda, én is így jártam). Akkor még rá is kereshetünk gugliban és megtudhatjuk, hogy az "Apáczai Csere János Nevelési Központ" az, amiről szó van, ami Pécsett "a déli városrész művelődési és oktatási centrumának számít". És máris úgy nézhetnek ránk, mint egy pécsi lokálpatriótára... Szóval 2000-ben alakultak a srácok, és több tagcsere után a végleges felállás 2002 végére realizálódott: Beckzoli (gitár-ének), Zaza (dob-vokál), Ádi (basszus), Endi (gitár), Papa (billentyűk). A már említett 2004es koncertlemez előtt volt még 2 promólemezük: az első, 2000-es keltezésű demójuk "Sárga lemez" címen terjedt, 2002-ben pedig Rapacsi címmel adtak ki négyszámos minialbumot, promóciós célokra. Az első stúdiólemezre azonban "csak" most kerül sor, miután leszerződtek a CLS Records-zal. A cím: Csészényi Tér: a nem mindig kiugróan jó asszociációs készségemet jelzi, hogy hetekig meg voltam győződve róla, hogy ez csak egy erőltetett, jópofáskodó szóvicc a Széchenyi Térből, a legkisebb (mondhatni "csészényi") értelem nélkül. Hát, tévedtem. A lemez viszont nem hagyott effajta kétségek között, elsőre is kifejezetten erős és imponáló volt, másodjára, pedig már dúdoltam is néhány dal refrénjét - ennél jobb ajánlólevél nem is kell. A nyitó Szív-szalutál-szív első 10 másodpercében már el is kapja a hallgatót a hangulat: romantikus zongora nyitásként, és hasít is belénk Zoli hangja: "Apádnak végre lett egy olyan szeretője - Amit ő álmodott magának meg előre...". A magas hangok ellenpólusaként hamarosan berobban a gyomrunkba a basszus és indul az utazás Pécsre a 30Y buszjárattal... A refrén már itt is nagyon fülbemászó, és szerencsére ez a jó értelemben vett slágeresség az egész albumot végigkíséri. Nagyon tetszetős a záró gitárszóló is. A rádiókban mostanában fel-feltünedező, vidám hangulatú Teremtős húzósságát ügyesen egészíti ki a vicces szintihang. A dal csúcspontja a nosztalgiázó harmadik versszak vége: "Tizenkettő voltam és anyutól kisírtam - Valami sötétkék mackófeslőt - És a gombás szökőkútnál vártam - Tudod azt az igazi elsőt". Elismerő bólogatásunk közben mosolyoghatunk a tévés utaláson: "Hogy a szívemet úgy üsse ki a lány mint a Carter doktor a Vészhelyzetben". Ilyen sorozatfricska található a következő, Defender című dalban is: "Csak a tévében laknak együtt olyan sokáig a Jóbarátok". Ez a dal a maga vicces kántálásával kifejezetten a HS7-et juttathatja eszünkbe. A klipes dal következik, Egy perccel tovább címmel, az egyetlen dal, amelyet átmentettek erre a lemezre a 2004-es koncertalbumról. "Szép esténk lesz, ha egyszer majd megöregszünk" kezdődik ismerősen a dal (nemcsak a régi sláger ismerős, hanem a Lovasi-s intonálás is). A romantikus kezdés jön a sodró szintifutam és a dob: ragyogó választás a zenecsatornákra! Ebben a dalban több az elektronikus elem, mint a többiben, emiatt a 30Y rajongói fórumán nem is túl népszerű... A Rajzszöggel középre szövege mutat leginkább Kispál-hatásokat: "az apám látja, hogy a karók kidőlnek - a fiai meg állnak és bár nem röhögnek - mégse sírnak nagyon - csak kocsikba szállnak - az életnek előre - háttal a halálnak" A zongorás-karcos-zúzós refrén a Franz Ferdinandot idézi. Az album nyugvópontja következik, Pusztitós címmel. A korai Kraftwerket idéző lágy elektronikus zörejek hibátlanul fogják keretbe a szenvtelen bemutatását egy nem különösebben sokatmondó iskolai képnek: "csúnya fiúk kosaraznak a szakközép udvarán", akik "a klotyóban órák után összevesznek néhány dudán". Az eddigieknél gyengébb szöveget megmenti a bravúros, a végére újra elmorcosodó hangszerelés. A már említett "Nevkós" dal jön Pécsi tánctanár címmel. Atmoszférikus szinti, U2-t idéző gitárok: ezt a dal ebben a formában is simán működne egy langyos tóparti estén a nosztalgia-kareokee bárban (hogy egy rádió műsorát mennyire dobná fel, arról most ne is értekezzünk). Az Ágyéktól szívig kevésbé sikerült dal az eddigieknél közhelyesebb szövegekkel, de mire éppen kezdenénk kizökkenni, jön Bogozd ki, ami az Egy perccel tovább és a Pécsi tánctanár mellett az album harmadik csúcspontja. A punkos, dühös, dallamtalanabb versszakokat ragyogóan ellensúlyozza a briliánsak sikerült, fülbemászó, ön-ironikus refrén: "Szóval, ennyit a lázadásról - Ennyit arról, hogy félre - Amit összemuzsikálsz nyáron - Azt raktározd el mind télre". Az albumot záró Puhatalpú lányok gitár-soundjában lehet legjobban felfedezni a Blur hatását: a lendület ezúttal is feledteti a kissé kesze-kusza szöveget, így az album végkicsengése is pozitív. Nagy erőssége a lemeznek, hogy rövid: mire éppen kezdene fárasztó lenni a zúzás, akkor a Puhatalpú lányokat két gitárhanggal és két dobbal hirtelen lelövik, mi pedig elégedetten ülünk le a gép elé írni a pozitív kritikát. Karcos, dögös, életigenlő, tavaszi hangulatú lemez, kifejezetten kevés üresjárattal: le a kalappal, 30Y! Az utóbbi évek legjobb debütáló lemezét hoztátok össze. **********(8) szigi 2006.03.11. Anima Sound System - We Strike! CLS 2006.02.24. Az Anima Sound System 3 év szünet után próbálja megmutatni, hogy van-e élet Németh Juci után. Mert bizony ez a legfőbb kérdése az új Anima-lemeznek. A Bognár Szilvit 1997-ben felváltó bohókás, szertelen lány az évek során szinte észrevétlenül az együttes markánsan meghatározó személyiségévé, "védjegyévé" vált. És ehhez nem is kellett túl sok minden, csak egy kedves-esetlen színpadi tánc, sok-sok kommunikáció a közönséggel, és bájosan elselypegett saját dalok. A dubos-népzenés, gyakran összefolyó régebbi Anima-korongok után az együttes utolsó két lemeze Juci egyedi kisugárzásával gazdagodott, amely hatalmas népszerűségre tett szert a régi és új rajongók szemében. Egy-egy ZPs/A38as/Szigetes bulin elképesztő tömeg tombolt és várta, hogy Juci hogy énekli el azt századszor is hamiskásan mosolyogva, hogy "csinálj sok-sok gyermeket!". A 2003as Aquanistan című korongnál úgy tűnt, hogy az underground körökből való kitörés elkerülhetetlen: a Csinálj gyermeket már a kocsmai zenegépeknek is kihagyhatatlan száma lett, a klipforgatásnál kint járt a TV2 (és csakis Jucival készítettek interjút), és az egyik mobilszolgáltató reklámplakátjain szereplő hölgy is gyanúsan hasonlított a népszerűségében is rendkívül szimpatikusnak maradó énekesnőre. Nem tudni, hová vezetett volna ez a pozitív értelemben vett elpopularizálódás (az Aquanistan a legjobb lemeze az együttesnek), ám a hajó léket kapott, illetve sajnos úgy tűnik, hogy a léket belülről vertek a hajótestbe. Juci 2004 szeptemberében kivált az együttesből, sok kérdőjelet hagyva maga után. A sok "korrektkedő" interjú mellett jó néhány pletyka is napvilágot látott (nem csoda, hiszen hatalmas volt a felzúdulás a rajongók körében): mindenesetre nem nehéz elképzelni, hogy esetleg az együttes szellemi motorját, Prieger Zsoltot zavarta, hogy az Anima név lassan már egyenlővé vált Jucival. A kategorikus zeneszerző állítólagos egyeduralmát mindenesetre saját testvére, Prieger Szabolcs sem sokáig bírta, hamarosan ő is kilépett az együttes kötelékéből, mostanában a Pop Art Market fedőnevű projectben munkálkodik, egyelőre különösen visszhang nélkül. Zsolt pedig lépten-nyomon hirdeti immáron több, mint 1 éve, hogy kőkemény, politikus lemez készül számtalan vendégénekessel, Juciról pedig azóta nem sokat hallottunk Nos, itt az új lemez, amihez nagyjából 1 éve szoktatnak minket különböző koncerteken az együttes régi új/tagjai, de mi nehezen szokunk. A hangzás és a feeling gyökeresen megváltozott: a szívmelengető Anima koncertek helyett egy odamondogatós, valóban politikus és zeneileg teljesen átalakított együttest hallhatunk. A politika mindig is szerves része volt a csapatnak, pedig ezek a dalaik a leggyengébbek: az Elég volt, a Karszalag, vagy a Fuck The Racism azok a pillanatai az Animának, amiket nyugodtan lehetne mellőzni (nem feltétlenül a politikai üzenet miatt - bár a Karszalag elég necces - hanem a hangszerelés és a szöveg miatt). Az új lemezen sajnos túlsúlyban vannak ezek a dalok: van antirasszizmus, van antiglobalizmus, de nincs semmi törékenység, semmi kedvesség - és nincs magyar szó sem. Ez utóbbi is nagyon hiányzik a lemezről, még akkor is, ha bevallottan külföldi piacra (is) szánták; az Anima itthon kult is lehetett volna, külföldön viszont visszhangtalan lesz, és ezzel a felállással-hangzással pár év múlva itthon is. Pedig a lemez nem rossz, profi, kiszámolt, és mégis: az utolsó két lemez színvonalát meg sem közelíti. A Get Up mindenesetre jó kezdés, kakaskukorékolást hallunk pár másodperc után, hegedű, zongorajáték, torzított hang - megvan a kezdő löket, itt még bármi is jöhetne. A Trubul Ek Vorba kb. úgy kezdődik, mint a Hafanana, de az ijedségünk hamar elmúlik: ez sem rossz, keleties hatású, abszolút hastáncos dal lányoknak - a roma rap is működik felette néhány hallgatás után. Egyelőre még nincs is igazán hiányérzetünk, és a folytatás is ígéretes: a World At War talán a legjobb szám a lemezen. Egyszerű, tiszta zenei alap nagyon eltalált gitárral, szájharmonikával és ügyesen elhelyezett szaxofonhangokkal. Az új énekesnő, Kása Juli is feltűnik a vokálban; az énekhanggal és a kiejtéssel semmi probléma. Mire kezdenénk lelkesedni, sajnos jó néhány necces dal következik. A Revolution még nagyjából rendben van, bár a dal harcos-menetelős címe ellentétben áll a letisztult reggae alapritmussal és mindkettő ellentétben áll a dalt kísérő félelmetes farkasüvöltésekkel és a baljós tücsökciripeléssel (és akkor még a bluesos kezdésről szót sem ejtettem). Érdekes stíluskavalkád. A Technotoys Blues "énekhangja" olyan, mintha egy ember-gép beszélne (megvolt a napi Kraftwerk-áthallás), itt már sajnos rezeg a léc, bár a dal vége megmenti az alkotást. A Like A Massive Tree az album legpoposabb dala, és egyben a legunalmasabb is. A közepén a begyorsulás legalább vicces, a refrén viszont már elsőre is nyom nélkül hagy, pedig itt komoly slágergyanút vélek felfedezni. A But Gindura úgy kezdődik, mint a Gipsy Sound Clashen a Kallós, aztán később a Morcheebat idézi meg, ami sajnos már jó néhány éve nem pluszpont. A harmonika és a gitár rendben van, de ez nem elég ahhoz, hogy megmentse a dalt. A Travel With Cimbalom nem rossz, feldobja a "töptöröpp" vokál és a helyenként jó gitár-soundok. Itt ötlött először az eszembe, hogy itt valami fejszaggató lemezt ígértek, ehhez képest a lesajnált, "nyálas" Aquanistan zárószáma, a Muezzin In Party agyonveri keménységben az egész új korongot. A Colours is elmegy, van egy nagyon pici veresegyházi asszonykórus feelingje, viszont a rap és a refrén vége kifejezetten jó. A More Fire jön, amit már tavaly nyár óta ismerhetünk, és időközben hozzászokhattunk a dal nem gyenge Panjabi MC utánérzéséhez is. A szám mégis az első igazán szomorú pillanatokat hozza el - mert megváltásként hat, ezzel törve pálcát a lemez felett. Az album vége felé az újabb felfelé ívelő periódust ráadásul csúnyán megtöri az Open Your Eyes a maga véletlenszerű zongorájával és idegesítően kotyogó gitárjával. A lemez címadó dala, a We Strike! következik, ahol megint eltaláltak valamit: big beat és indusztriális hatásokkal pakolták tele a dalt, amitől ha nem is dacos és "sztrájkoló", de legalább nagyon is pörgőslesz. A Feed Your Mind koncertverziója zárja a lemezt, amelynek felvétele a tavalyi A38-as koncerten készült. Egyszerű hangszerelésű dalról van szó, ám az ismétlődő effekt legalább jól eltalált és a rap részről is néhány hallgatás után talán már nem Dr. Alban fog beugrani. Nem jó jel, ha egy értékelt lemezt - mihelyt végzem a kritikával - hónapokig elfelejtek újra elővenni. Szinte biztos vagyok benne, hogy ezzel az albummal is ez fog történni. Korrekt, kikevert, hideg és érzelem nélküli lemez: Juci hiányzik és kész. Animából már csak a Sound System maradt meg. **********(5) szigi 2006.02.11. Rapülők - Riszájkling Sony/BMG 2006.01.20. "Hölgyeim és uraim, újra rapeshet a szívük, mert itt rapül újra önök között a kilencvenes évek egyik mérföldkő-jellegű együttese, a Rapülők! Engedjék meg, hogy bemutatkozzam: ha eddig nem jöttek volna rá, Geszti Péter vagyok, alias MC Gesztenye, a Popcorn magazin háromszoros "a legvonzóbb magyar énekes" díjazottja 1992 és 1994 között. Azóta történt velem ez meg az, főleg egy Jazz+Az, de a Rapülőknél is jól bevált módszernél maradva ezt a projectet is lefagyasztottam két sikeres lemez után (Jazz+Az comeback is lesz természetesen!). Aztán úgy gondoltam, hogy fikázni könnyű, alkotni nehéz, később pedig ráébredtem, hogy dalt lopni könnyű, újat alkotni nehéz, de hát tudják, ez Magyarország (ahol álmomban jártam). Most pedig úgy döntöttem, hogy rapetázni fognak belőlünk: újra itt a Rapülők! Igen, tudom, most is aktuális, most is lehengerlő, most is minden házibuli főszereplője a projektem, és ezért (csakis ezért természetesen) újra összeállunk két koncert erejéig, valamint kiadunk egy remek remake lemezt, a rendkívül trendkívüli Riszájkling címmel. Természetesen az eredeti verzióknak kivettük minden sava borsát: ez itt a Rapülők light kérem szépen, kibővítettük a project életkor-célcsoportját 16-24-ről 12-50-ra a nagyobb haszon érdekében. Tizenkét régi számunk vértelen, egyedieskedő verziói található a lemezen, a legviccesebb a Zúg a Volga, amelynek sikerült úgy elvenni a lendületét, hogy nu-metál verzió készült belőle, ami nem kis teljesítmény, elismerhetik (úgy hallottam, a nu-metál lesz most a trendikúúl Magyarországon, ami a szívembe van írva). Van néhány szalonfunky is a Jazz+Az korszak hatására, ezek tehát legalább annyira eredeti ötletek, mint egy szórakoztató (vagy showrakoztató?) televíziós műsort mondjuk Sztár-revünek nevezni. Az eredeti Piti Vumen harmadik versszaka, ami nagyjából az egész Rapülők-életmű csúcspontját jelenti (emlékeznek: "ami édes, lenyeli"). Most úgy ahogy van, kimaradt, helyette az hallható, 2 percen keresztül, hogy "bápbápbáb". Természetesen az új korhoz igazodtunk: a Mi kéne ha vóna szövege most úgy hangzik, hogy "ugye tudod azt, hogy elmúlt már 2000", a Tíz év vagy száz pedig plusz szövegekkel bővült, bár a Marsra lépés kicsit még késik 1997-hez képest. Külön meg szeretném említeni még a vokálokat: a régi verziók fő erőssége a szöveget kísérő női dumálások és a női refrének voltak (és itt természetesen nem az önmagát már akkor is agyonsztároló Szulák Andreáról beszélek), most viszont ezek is még rádió-barátabbak lettek; magyarán az új szövegelések minden tökösségtől, frissességtől mentesek. Feltettük a lemezre Robbie Williams Feel című dalát is, és a Jó reggelt szövegét kerapeltük rá (értik, kerapeltük)! Sőt, továbbmegyek, illetve stílszerűen továbbrapülök: a Smash Mouth-tal is sikerült megállapodnunk, hogy a Walking On The Sun-jára rárappelhessük a már eredetileg is nagyon ciki Helyi terminátor című örökbecsünket. Egyéb hatásoktól sem vagyunk mentesek, kérem szépen: néha az az ember érzése, hogy nem is 12, hanem csak 1-2 év telt el a Rapülők felrobbanása óta. A Mi kéne ha vóna még Sipos F.Tamásnak is becsületére vált volna 1995-ben, a Lesz még rosszabb elejére pedig betettük az 1996-os évet megmérgező "ui ui" hangot, amiért már 1997 elején is verés járt a jobb diszkókban, de most 2006-ban hátha megint divatba tudjuk hozni. Úgy gondolom, hogy a Mekis poénok még mindig remekül elMaceghetők, manapság sincs viccesebb a McChicken és a BigMaces szóvicceknél, nincs igazam, BMac? Ma nagyon formában vagyok, hehe. Térjünk vissza a dalokra, tisztelt hölgyeim és uraim! A Lapát a Beatricét idézi, itt még maradt is valami dögösség az eredetiből, elnézést érte. A Lesz még rosszabb-at ez a veszély nem fenyegeti, hiszen a legnyálasabb funky alapokra tettük. A Némber One és a Tour De Flanc új női vokáljaiért a régi rajongók szerintem lassú tűzön elégetnének, ám nincs vész, ezeket a felesleges energiákat sikeresen lekötöttük a körmönfont "koncert közben szavazz emeltdíjas SMS-ben a ráadásszámokra" című projectünkkel. Egyszóval itt vagyunk újra, lájtossá, trendivé és unalmassá gyúrva: ez tehát a Riszájkling, ví ár king!" Gyia, gyia, tragégyia. **********(1) szigi 2006.01.30. Rammstein - Rosenrot Motor Music / Universal 2005. A Rammstein kb. 2 éve olyan jelentős mennyiségű anyagot vett fel, hogy úgy érezték, hogy akár 2 lemeznyi zúzást is ki lehetne adni a felgyülemlett dalokból. Mindezt természetesen "cselesen"; az első, alig negyvenvalahány perces lemez után (amely után egy sikeres turnét is lebonyolítottak), most itt a második, ugyanilyen hosszú album; 2 éven belül tehát kétszer lehet a rajongóknak a zsebébe nyúlniuk az "új" hanghordozókért. A Rosenrot címet viselő lemez tehát a Reise Reise című 2004es albumukról lemaradt dalokból áll, ezek mellé még néhány Berlinben felvett alkotás csapódott. Úgy tűnik, a Rammsteintől lassan meg kell szoknunk az ilyesfajta félmegoldásokat; az ezredforduló agyon-samplingezett, fejszaggató effektekkel teletűzdelt szigorú zúzdáját 2004ben egy elsőre modoroskodónak tűnő, másodszorra szerethetővé váló, sokszínű, dark beütésű lemez követte, ez volt a Reise Reise. A rajongók talán azt várták, hogy a Rammstein kissé visszatér a keményebb zenék felé, hiszen a legutóbbi lemezen a Die Toten Hosent megidéző Keine Luston kívül csak ez a belassult, komolykodó vonal dominált. Természetesen semmi ilyesmi nem történt, a Rosenrot nagy részén hallható, hogy csupán amolyan "Reise Reise 2" (sokáig ilyen címen akarták kiadni a lemezt), és csak az előző album fel nem használt "forgácsaiból" áll. A beharangozó kislemez, a Benzin lendületessége, "régi" Rammsteint megidéző vészjósló sejtelmessége nyomaiban sem található meg a lemez további részén, de még a Reise Reise album borongósságát is csak a két utolsó számban találhatjuk meg. Néhány dal unalomba fullad, ezen alkotások jelentős része a Reise Reise két mélypontjára, a Morgenstern-re és a Stein Um Steinra emlékeztetnek. A két leggyengébb dal közül az egyik a Hilf Mir, ahol a Paradise Lost rosszabb pillanatait idéző darkoskodó sikálás felett fájdalmasan hatásvadász ének hallható, a második pedig a harmadik kislemez, a Mann Gegen Mann, ami egy amolyan igazi, összekapaszkodós buta macsódal hangos buzizással a közepén. A Hilf Mir-re emlékeztet a Spring, amelynek a szövege akár a Cure elborulós korszakába is beleférne, ám itt a hatásvadászat legalább némi izgalommal is párosul. A Wo Bist Du tisztes átlagot képvisel, a punkos-gyötrődő Zerstören pedig talán e fölé is emelkedik. A két utolsó lassú szám kifejezetten szép; a Feuer Und Wasser-ben a zene és a dal címe alapján természetről való elmélkedést várnánk, ehelyett pornográf beütésű szövegeket kapunk, az Ein Lied pedig egy csendes dal meghitt szöveggel, ám nyugtalanságot keltő hidegrázós szintihanggal. A rádiókba való betörést segítheti a Sharleen Spiterivel duettben előadott, abszolút lájtos Stirb nicht vor mir, ahol az énekes-frontember Till Lindemann meglepően tiszta énekkel lep meg minket. Ennek kellene lennie a negyedik kislemeznek, vagy még inkább a Te Quiero Puta-nak, ami a címéből is sejthetően egy bravúrosan sikerült latin kikacsintás spanyol női énekkel és atmoszférikus fúvósokkal. Ezek a dalok - és a Benzin - mellett kiemelkedik még a címadó (amúgy második kislemez) Rosenrot, amely az album egyik legemlékezetesebb dala, jól sikerült refrénnel és kiteljesedett lezárással. Az albumnak tehát alig a fele jó. És nem is ez a fő gond, hanem az, hogy a régen a Rammsteinről egy kíméletlen hadsereg ugrott be nekünk. Mostanában pedig egy metál-paródiazenekar, akik lassulnak, komolykodnak és hamarosan szerintem feldolgozáslemezt is adnak ki, mint a Guns'n'Roses. Ébresztő, Rammstein! **********(6) szigi 2006.01.24. The Prodigy - Their Law - The Singles 1990-2005 XL - CLS 2005. Best of lemezzel jelentkezett a 90-es évek egyik legnépszerűbb együttese, a Prodigy. És sajnos ebben a mondatban a "90-es évek" szókapcsolaton van a hangsúly. A régen remek albumokat gyártó együttes szépen lassan eltemette magát az évek során, manapság pedig már ott tart, mint a Scooter: noha a házibulikon még mindig a Voodoo People-re és a No Goodra vannak a legelvetemültebb pogózások, kijózanodva már mindenki letagadja, hogy szereti (és hogy valaha szerette) a Prodigyt. A régen az együttestől elaléló zenekritikusok manapság már meglehetősen cinikusan állnak az erejét vesztett együtteshez; hiába, évtizedünket nem éppen a 90-es évek nagyjainak találták ki. Nézzük, hogy jutott el idáig az essexi együttes! 1990-ben alakultak ők, a nagy brit raveület idején, amikor is a sors összehozta Keith Flintet, Liam Howlettet Keith Palmert és Leeroy Thornhillt. Az első EP a What Evil Lurks még nem aratott nagy sikert, az ezután következők már annál inkább (Charly, Everybody In The Place, Jericho, Out Of Space). Az 1992-ben megjelenő debütáló lemez (Experience) hatalmasat ütött: a mai füllel kissé egysíkú albumon a fiúk tulajdonképpen a később Közép-Európába is eljutó "rave"-hullám első számú inspirálóivá váltak. Számtalan effekt, szintiszőnyeg és zenei megoldás köszön vissza a 95 körüli őrült tempójú happy-hardcore dalokban. A hatalmas sikert csak megfejelte az 1994-es remek Music For The Jilted Generation nagylemez, amely olyan gigaslágereket tartalmazott, mint a No Good, a Voodoo People, vagy a Poison. A Prodigy a kilencvenes évek közepének egyik meghatározó zenekara lett, az underground és a mainstream kezet fogott és a vállaira emelte a zenekart. Kevesen hitték volna, hogy innen jelentős zuhanórepülés következik. Az 1996-os kislemez, a Firestarter ijesztően primitívre sikerült, és az 1997-es kiadású Breathe (a munkacíme valószínűleg Firestarter 2 volt) is csak egy nagyon kicsit volt jobb ennél. A rajongótábor türelme az 1998-as nagylemeznél, a The Fat Of The Land-nál fogyott el: a meglepően ötlettelen lemez jól megérdemelten megbukott, a Prodigytől pedig évekig vártuk azt az alkotást, amely egyenesbe teszi a renoméjukat. Erre hiába vártunk, ehelyett jött egy kislemez 2002-ben, Baby's Got A Temper címmel, ami már nemcsak primitív, hanem kifejezetten ciki lett. Ezt az együttes is érezte, és kukába dobta az addig elkészült fél nagylemezt. Ehhez a tököléshez képest a 2004-es Always Outnumbered Never Outgunned kellemes meglepetés, tisztes, korrekt munka egy kissé megfáradt, kissé izzadságszagúvá vált együttestől, sőt, a Daft Punkot megidéző Girls, vagy a kissé EBM-es zakatolású Hotride hallgatása közben akár elismerően csettinthetünk is. A lemez sajnos újra csak megbukott, ám most a Prodigy egy tisztességesen összerakott dupla best of lemezzel és DVD-vel menti, ami még menthető. Az első CD-n az együttes nagy slágerei hallhatók. Hálistennek hamar túlesünk a Firestarter-en és a Breathe-en, ezek után a dalok kiválasztásában hiba nincs (pozitívum, hogy a Baby's Got A Temper-t nem tették fel a lemezre). Ha kötekedni akarnánk, akkor esetleg azt vethetnénk az együttes szemére, hogy a 16 számos CD-n az igazán nagy slágereket az első 10 helyre zsúfolták, az utolsó 5 helyen pedig "csak" az első és az utolsó lemez kevésbé sikeres dalai találhatóak. Kellemetlen meglepetés még, hogy nincs új szám: igaz egy kislemezen megjelent az Out Of Space és a Voodoo People újrakevert verziója, amelyek a második CD-n találhatók, de ezek kissé alibi-megoldásoknak tűnnek, még akkor is, ha mindkét újrakeverés kifejezetten jól sikerült. A második CD-n B oldalasok találhatók, néhányat talán az albumon is el tudtunk képzelni (Razor, Back 2 Skool). Az utolsó 5 szám pedig koncertfelvétel: természetesen csupa-csupa izmozós számmal (Splitfire, Their Law, Serial Killer és az elmaradhatatlan Firestarter-Breathe páros), hogy az ős-rajongók se maradjanak csemege nélkül. A lemez ezen területére valószínűleg tényleg már csak ők tévednek, meg a lelkiismeretes lemezkritikus, aki kétszer (először és utoljára) hallgatta meg ezeket az ötletesnek semmiképpen sem nevezhető "élő" verziókat. Összességében korrekt, szerethető válogatást dobott össze nekünk a Prodigy, helyenként simán el tudjuk felejteni az elmúlt szűk évtized ballépéseit, amiért már megérdemel egy főhajtást a lemez, ha sokkal többet nem is. **********(6) szigi 2006.01.18. Kentaur - Urban Stigma Warner 2005. Szinte a semmiből bukkant fel Kentaur, hogy tíz évvel legutóbbi albuma után ismét helyet követeljen magának a magyarországi könnyűzenei palettán. Nos jelentem, ez nem sikerült neki. Nagyon nem. Kentaurról, aki Erkel László néven lett anyakönyvezve (igen, ez az az Erkel család, amelyből Erkel Ferenc is származott), tudni kell, hogy eddig két igen színvonalas lemezzel örvendeztette meg a hallgatókat. Az 1988-as Új világ és az 1996-ös Valaki az eltűnt városból lemezek igazi mestermunkák. Nem csoda, hiszen mindkét album dalainak a legtöbbjét a Presser Gábor - Sztevanovity Dusán páros szerezte, igaz az első lemez borítóján álnéven szerepeltek. Ez a lemez már a rendszerváltást megelőzően olyan kérdéseket boncolgatott (pl. AIDS, drogok, stb), amiről még ma sem beszélnek eleget. Az Új világ azzal is kitűnt, hogy igen kemény hangvitelű lett - nem egy vidám lemez A második album már sokkal kiforrottabb munka, sokkal igényesebb hangszereléssel, de helyenként sekélyesebb szövegekkel. Ezen a lemezen hallható az A szem című kiváló dal, talán ennek a kapcsán ismerték meg a legtöbben Kentaur nevét, hiszen itt társszerzőként Ákos is részt vett a dal megírásában, és az 1997-es Beavatás koncerten duettként is előadták a felvételt, amely videokazettán is megjelent. Hosszú ideig ez volt az utolsó hír, aminek kapcsán Kentaurról, mint zenészről hallhattunk. Párhuzamosan ugyanis díszlettervező lett, nem is akármilyen! Európa egyik legfelkapottabb szakembere lett a színházi díszletek tervezése kapcsán. Sorra jöttek a hírek mindenfelől, egyszer Londonban alkalmazták, máskor máshol. Megmondom őszintén nem is gondoltam rá, hogy egyszer még ismét énekelni fog. Amikor pár hete megláttam az új klipjét, amely az Álmatlanság című dalhoz született, igencsak meglepődtem tehát. És egyben meg is örültem, ugyanis kiváló kis dal ez, és a videoklip is egészen különleges látvány. És elkezdtem várni az új lemezt, bár kicsit szeptikus is voltam, hiszen az új lemez teljesen új alkotógárdával készült. Az alkotók szerencsére mind nagy nevek, Madarász Gábort és Háry Pétert még Ákos zenekarából ismerte Kentaur, és csatlakozott hozzájuk Madi legutóbbi "saját" zenekarának, a Mex-nek a dobosa, Schvéger Zoltán is. És itt van a probléma nyitja. Nagyon érződik a Mex hangzásvilága a lemezen, és ez tönkrevágja a lemezt. Nincs semmi bajom a Mex-szel, de Kentaur hangja nem igazán alkalmas erre a fajta zenéhez. Nagyon érdes a hangja, kemény, erős, de közben lágy is, és ez a kettősség alkalmatlanná teszi egy igazi kőkemény rocklemezhez. Nagy kár, mert nagyon jó szerzemények vannak a lemezen, az Álmatlanság, a Keserű dal, a Városban nagyon el lettek találva, és ráadásul itt még a hangszerelés is tökéletesen megfelelő. Ugyanez a helyzet az A Nap sötét oldalán című dallal, ennek hangzása hasonló a már az Új világon megismert hangzásvilághoz. Ugyanakkor igazi mélypontok is vannak a lemezen, az A híd és a Tév-Hit például egy nagyon jó dalok lennének, ha nem úgy lennének hangszerelve, ahogyan végül a lemezre kerültek. Az A szerelem más viszont már egyáltalán nem állja meg a helyét, csak a refrén az, ami talán vállalható a dalból. Az igazi mélypont pedig mag a címadó dal, a Hegek / Urban Stigma. Az alapból sokatmondó szövegvilág nagyon nem illik össze az igazi hardrock zenével. A köztes dalokkal pedig az a baj, hogy tucat-sémára készültek, szinte semmi egyediség nincs bennük, teljesen egyhangúak. Bónuszként az 1996-os lemez egyik nagy slágere, a Sirálysziget új változata is helyet kapott a lemezen - nagyon jó választás, tényleg sokat adott hozzá az új hangszerelés - valami ilyesmire kellett volna az egész lemezt készíteni. Nagy kár ezért a lemezért, nagyon sajnálom, hogy ilyen lett. Sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle. Az a közönség, az az intellektuális közeg, aki vevő lenne Kentaur zenéjére, nehezen fogja befogadni ezt a hangzásvilágot. Tényleg kár érte, szomorú vagyok. **********(4) josh 2006.01.12. A-Ha - Analogue 2005. Az új A-Ha lemezzel érdemes óvatosan bánni a magamfajta zenekritikusnak, mert nagyon régen hallottam már olyan albumot, amelyik ennyire nehezen adta volna magát el a hallgatónak. A 21 éves norvég trió az elmúlt 15 évben amúgy sem arról híres, hogy könnyen fogyasztható, egynyári popdalokat gyártsanak, amelyeket könnyű megszeretni majd ugyanolyan könnyű eldobni. Aki az A-Há-tól csak a Take On Me-t ismeri és a régmúlt sikereibe görcsösen kapaszkodó hebrencs szépfiúcsapatként képzeli el az együttest, annak a legfőbb ideje átértékelnie ezt a képet. Az együttes utolsó 4 lemezén finom, ízléses melódiák találhatók a pop a jazz és a chill out közös területéről, visszafogott gitárokkal és nyugodt alapokkal, a 20 év alatt semmit sem öregedő Morten Harket pedig végtelen szerénységgel, alázattal és profizmussal prezentálja ezeket a szerzeményeket. Az együttes pályáját három jól elkülöníthető korszakra lehet bontani: a nyolcvanas évek albumról albumra sikertelenebb soft-popja után a kilencvenes évekre az együttes a gitárzenékre és az egyre bonyolultabb, helyenként Pink Floydot idéző hangzásra állt át. Természetesen 1993-ra, a pszichedelikus rock és blues hatásokat mutató Memorial Beach-re el is veszítették a rajongóik jelentős részét, majd hétéves csend és sikertelen szólópróbálkozások után az arany középúton folytatták: korunk A-Há-ja ízléses, lágy, mégis könnyebben fogyasztható zene, mint a 90-es évek (amúgy briliáns) vadhajtásai. A 2000-es Minor Earth Major Sky helyenként grandiózus dallamai után a 2002-es Lifelines egy jóval könnyebben fogyasztható és sokkal inkább széteső lemez lett, ezek után nagyon kíváncsi voltam, hogy merre megy tovább az együttes. Nos, az új lemez, az Analogue egyértelműen beleillik a legújabb kori A-Ha képbe: néhány húzósabb dal mellett törékeny dalok, andalító pillanatok dominálnak a lemezen. Pedig valahogy az az ember érzése, hogy nem éppen ilyenre szánták az albumot. Van néhány nagyon váratlan váltás (a Make It Soon közepén lévő őrjöngő gitársikálás határozottan túlzás), érződik Flood keze munkája (ő a Depeche Mode-dal és a U2val is dolgozott együtt, hogy több nevet ne is említsünk), ám a negyvenes éveiben járó Morten és együttese már nem akar (talán nem is tud) nagyon nagy meglepetést okozni. És ez nem is olyan nagy baj: az elhibázott beharangozó kislemez, a kifejezetten primitív Celice a brutális dobjaival és indokolatlan sebességével valami súlyosabb (és tegyük hozzá: cikibb) fordulatot sejtetett a zenekar pályáján, de nem így lett. A fiúk maradtak a megkezdett úton ("Stay On These Roads" ugye): az A-Há-ról továbbra is a nyugalom, a harmónia fog beugrani minden zenehallgatónak. A minimál-elektrot a trashmetállal elegyítő Make It Soon és a megbocsáthatatlanul gyenge Celice mellett még egy számnál csóválhatjuk a fejünket: az Over The Treetops egy ijesztő fejhangon előadott Beatles-megidézés (Eleanor Rigby-ből ismerős hegedűkkel), a többi szám viszont jól sikerült. Mindenképpen elsőként kell megemlíteni a ragyogó Don't Do Me Any Favours-t, ami a Celice stílusában készült (gyors, taps-ütemekkel megtűzdelt, Take On Me-t idéző alkotás), de annál ezerszer jobb. Rejtély, hogy miért nem lett/lesz kislemez, ráadásul még az aktuális turnén sem játsszák (?!), pedig az egyik legjobb szám a lemezről. Említést érdemel még a Cosy Prisons, ami egy lassan építkező, majd kiteljesedő dal ízléses zongorával, jellegzetes Flood-dobhangokkal és tipikusnak mondható A-Ha-s üzenettel: "So if you're careful - You won't get hurt - But if you're careful all the time - Then what's it worth?". A címadó Analogue című dal egy húzós, dallamos rockszám jól sikerült refrénnel (ez lesz a következő kislemez), és a ritmusosabb dalok közé tartozik a Halfway Through The Tour, amelyet viszont csak a hozzácsapott instrumentális betét ment meg a középszerűségtől. A többi dal intim, csendes és felemelő: a szépséges dallamú Birthright és a Morten által írt, nagyívű Holy Ground még ezek közül is kiemelkedik (mindkét dal kislemezgyanús), az ironikus szövegű Keeper Of The Flame, valamint a Fine Blue Line és a White Dwarf pedig korrekt, átlagos szerzemények. Amit nagyon sajnálhatunk, hogy ezúttal nem sikerült olyan (magasztos szó következik) himnuszt alkotniuk, amelyről később beazonosítható lenne a lemez (ilyenekre gondolok: Hunting High And Low, Manhattan Skyline, Stay On These Roads, Crying In The Rain, Dark Is The Night For All, Minor Earth Major Sky, Lifelines). Erre a címre talán még az album gyönyörű zárószáma, a Memorial Beach lemez címadó dalára emlékeztető Summers Of Our Youth lehetne a legméltóbb. Magne és Morten csodálatos duettje az album legfelemelőbb pillanatát hozza el. Csak az a baj, hogy egy kicsit későn: amíg eljutunk idáig a lemezen, addigra már elég vegyesek az érzéseink, amelyen a sok, odafigyelős hallgatás már nem változtat, csak finomít. Jó a lemez, de lehetett volna jobb is; az 1991-es East Of The Sun West Of The Moon címet viselő örömzenélésnek pedig a nyomába sem ér. **********(7) szigi 2006.01.06. David Guetta - GuettaBlaster Virgin / Gum Records 2004. Régi elmaradásunkat pótoljuk, hiszen így 2006 elején egy 2004 végén megjelent lemezről recenziót írni elég szokatlan - még akkor is, ha tudjuk, hogy a lemez 2005 első felében dobbant nagyot. Az apropót most mégis az adja, hogy a napokban Budapesten is a korongok mögé állt David Guetta. Na, erre én sem számítottam volna. Ha valaki fél éve azt mondja nekem, hogy ilyen zenét fogok hallgatni, ráadásul magamtól, szó nélkül lehülyéztem volna. Hogy én ilyet? Könyörgök, nem az én zenei világom, nem szeretem ezt a stílust, és különben is, a DJ nem zenész, hogy tanult főszerkesztőmet idézzem. De miről is van szó? David Guetta ma Európában az egyik legfelkapottabb DJ, akiről először a nyolcvanas évek végén hallhattak a mai diszkózene kedvelői. Bevallom, nem tartozom közéjük. Csak igen későn, 2002-ben jelent meg első lemeze Just A Little More Love címmel - a címadó dal rögtön a rádiók egyik kedvelt és sokat játszott felvétele lett. Bevallom, ekkor sem sokat hallottam róla, hiszen ritkán hallgatok rádiót. A 2003-as F*** me, I'm Famous album híre már hozzám is eljutott, hiszen ezen szerepel a David Guetta Vs David Bowie - Just For One Day (Heroes) felvétel is, és az nagyon el lett találva. De az egészből csak annyi maradt meg a fejemben, hogy Bowie megint kiadott valami remixet, amit csináltak neki. 2004-ben aztán megjelent a harmadik album is, amely a GuettaBlaster címet kapta, és jómagam (pár százezer emberrel egyetemben) a The World Is Mine dal kapcsán hallottam először erről, hogy tudniillik van benne egy jó kis Simple Minds hangminta. Na ez az, amire nagyon be tudok rágni, mert az egyik kedvenc zenekaromról van szó, és az elmúlt 3-4 év alatt baromi sok előadónak adtak engedélyt a korábbi dalik hangmintáinak használatára, és ezen felvételek nagyon kevés kivételtől eltekintve hallgathatatlan szemétnek bizonyultak, jobban jártunk volna, ha meg sem születnek. Mégis, amikor egy használt-CD boltban a kezeim közé akadt a lemez, a kíváncsiságomnál fogva belehallgattam - és láss csodát, tetszett, amit hallottam. Nosza, gyorsan megvettem a lemezt, és azon nyomban meghallgattam. És milyen jól tettem! Úgy tűnik, át kell értékelnem magamban pár dolgot. Egy igényes poplemezt tartottam ugyanis a kezeim között, egy olyan ember lemezét, aki a nyolcvanas évek zenéjén nevelkedett, akin azért érezni a kilencvenes évek hatását is. Zseniálisan tudja összeegyeztetni a legújabb divatot a klasszikus hangmintákkal. Ez a lemez így a XXI. században is megállja a helyét, pedig tele van mindenféle "ósdi", nyolcvanas évekbeli hangokkal. David Guetta nem énekes, ő csak a zenét szolgáltatja, a dalok többségében Chris Willis énekel - de két dalban JD Davis-t hallhatjuk, valamint egy dal felvételei során a Stereo MCs is besegített. A lemez nagyon összetett lett, és ami a legfontosabb, nem unalmas. Szinte minden dalnak megvan a maga egyedi karakterisztikája, de ezzel együtt, a lemez nem lesz nagyon eklektikus, egységes hangzást mutat. A 12 új dal mellett helyet kapott a Just A Little More Love egy remixe is. Fontos megjegyezni, hogy a boltokban kapható lemezen és a promóciós verzión (nekem ez utóbbi akadt a kezembe) teljesen más a dalok sorrendje. Lehet, hogy csak a megszokás beszél belőlem, de a promon jobban el lett találva a sorrend. Bár nem hinném, hogy David Guetta nevét a zenetörténészek szakkönyveikben majd az ezredforduló kapcsán kiemelt helyen említenék, erről a lemezről azért elmondható, hogy egy jó képet ad az európai party-kultúra igényesebb oldaláról. **********(7) josh 2005.12.26. Simple Minds - Black & White 050505 Simple Minds Limtied / Sanctuary / CLS Records 2005. szeptember 12. Noha majd' fél éve húzom-halasztom ennek a lemezkritikának a megírását, végül mégiscsak neki kellett állnom. Pedig nagyon nem akartam, rá akartam sózni valaki másra, de nem jött össze sehogyan sem. Nem mintha nem tetszene a lemez, de be kell vallanom, hogy elfogult vagyok, ha a Simple Minds-ról van szó. Nagy rajongójuk vagyok, talán a kedvenc zenekarom a skót csapat. Előre szólok tehát, az alábbi lemezértékelés elfogult lesz. A Black & White 050505 egy jó lemez. Ezt az elején le kell szögeznem, a zenekar hosszú idő után ismét ütős albummal rukkolt elő. Legutolsó igazán nagy sikerük az 1995-ben megjelent Good News From The Next World album és az arról kimásolt She's A River kislemez volt - no és persze az albumhoz kapcsolódó masszív világturné. Azóta átütő sikereket nem tudtak elérni, pedig nem nagyon pihentek. A zenekar teljes karrierjére sajnos jellemző a hullámzó minőség - a 80-as években a Once Upon A Time, a 90-es években pedig a már említett Good News... hozott hatalmas sikereket világszerte. Az már más kérdés, hogy az igazán stadiontöltő korszakot az 1989-es Street Fighting Years lemez hozta el - de a siker ekkor leginkább az előző albumnak, a már említett 1985-ős Once Upon A Time-nak volt köszönhető. Fura egybeesés, hogy pontosan tízévente készültek a lemezek, amelyekről beszélek. Más hasonlóság is van közöttük, hiszen mindhárom esetben a végső hangzást kivételesen egy-egy amerikai producer adta meg a lemeznek, 1985-ben a már akkor is legendás Bob Clearmountain, míg 1995-ben Keith Forsey. 2005-ben pedig ismét Bob Clearmountain kezei közé kerültek a dalok, és igencsak jó munkát végzett. További érdekesség, hogy a Simple Minds albumok mindegyikén helyet kapott egy instrumentális szerzemény is, ez alól csak három lemez kivétel. Gondolom a kedves olvasó már sorolja is a címeket: Once Upon A Time, Good News From The Next World, és a Black & White 050505. De szóljunk pár szót az új lemezről is, hiszen ennek a kritika valójában erről kellene szólnia. 2002-ben kezdték meg a dalok írását, és mintegy 30 felvett dalból választották ki a lemezre tett 9 dalt. Szinte hihetetlen, de egy ilyen viszonylag rövid lemez esetében furának is hat, hogy egy olyan dalt is felvettek, amely korábban már megjelent, igaz egy nem túl gyakori lemezen. Az eredetileg 2000-ben, majd 2003-ban megjelentetni tervezett Our Secrets Are The Same lemez egy daláról van szó, amely végül 2004 végén, egy 5 lemezes kiadvány részeként látott napvilágot. A dalok hangszereléséről elmondható, hogy az eddig megszokottaknál pörgősebb,rockosabb lett a hangzás. Ennek oka az, hogy hosszú idő után először alig használtak billentyűs hangszereket, viszont előtérbe került az élő gitár és a szintén élő dob. Semmi sampler-hang, semmi dobprogram, minden élőben, úgy ahogyan a nagykönyvben meg van írva. És ez adja a lemez igazi erősségét. Hallgatás közben azt érzi az ember, amit már régen a Simple Minds esetében, tudniillik hogy egy zenekar játszik, nem pedig valami szól a lemezről. A felvételek során is együtt volt a csapat, nem úgy, mint korábban, hogy az éneket itt, a hangszereket meg ott, pár hónap különbséggel vették fel. Itt egy egységes session volt, pontosabban kettő, Szicíliában és Hollandiában, de a zenekar végig együtt volt, nappal a dobot és a basszust rögzítették, éjjel a gitárt és az éneket. Egy igazi rocklemez lett az eredmény, amely nagyjából egységes színvonalat képvisel - ez alól kivételt csupán pont a címadó dal, az (A Life Shot In) Black & White képez. Ez a dal nem igazán illik bele a lemez többi felvétele által alkotott egységbe - talán a hangszereléssel van a gond, talán valami mással, de nem illik a lemezre. A dal szövege viszont nagyon mély, igazán elgondolkodtató. Az album egyik csúcspontja a The Jeweller (Part 2.) című dal - ez a már korábban említett újra felvett nóta. Ez korábban Jeweller To The Stars néven látott napvilágot, de akkor csak Jim Kerr énekes és Charlie Burchill gitáros (no meg egy rakat olasz DJ) vett részt a felvételeken. Ezúttal Mel Gaynor dobos volt az, aki ragaszkodott hozzá, hogy fel szeretné játszani stúdióban is a dalt - és olyan jól sikerült az új verzió, hogy az eredetileg B-oldalas kislemez dalnak szánt felvétel helyet kapott az albumon is. Összességében kijelenthetjük, hogy a Simple Minds a huszonegyedik században is meg tudott újulni, megtalálta magának a sajátos hangzásvilágot, amelybe azért sikerült belezsúfolni a régi hagyományokból is valamit. Mindenkinek szívből ajánlom. **********(8) josh 2005.12.02. Depeche Mode - Playing The Angel (Limted Edition CD + DVD) Mute/EMI 2005. október 17. Állandó zenekritikus társam, Szigi mester kiváló kritikát írt az új Depeche Mode albumról - magam sem tudtam volna jobbat írni nála, és szinte minden szavával csak egyetérteni tudok. Amikor írta a kritikát, én még nem hallottam az albumot - azon őskövületek közé tartoztam, akik nem töltötték le idő előtt a lemezt, megvártam szépen a megjelenést, és akkor sem a normál CD-t, hanem a limitált változatot szereztem be. Eltartott pár napig, mert a forgalmazás kicsit csúszott, de megérte! Az album limitált változata nem a hagyományos vonalat követi - a lemeztársaságok hajlamosak egy látványos semmit adni a normál változathoz, pl. digipack csomagolás, egy-két extra dal, esetleg egy bónusz lemez, 2-3 koncertfelvétellel. Ehhez képest a Playing The Angel limitált változata igen tartalmasra sikeredett. Maga az album is különleges, hiszen nem a normál CD-t tették bele a csomagba, hanem egy SACD (Super Audio CD) változatot. Ez a formátum alig pár éves, az első kiadványok meg is buktak, hiszen csak különleges, SACD-lejátszók ismerték fel a lemezeket. A kiadók aztán stratégiát változtattak, és amolyan hibrid lemezeket hoztak létre, amelyeket a hagyományos lejátszók normál CD lemezként, az SACD lejátszók pedig SACD-nek ismerik fel. Megmondom őszintén, az is vállalható lett volna, ha ez a lemez így magában lett volna a limitált verzió. De nem, a Mute dobott egy nagyot, és csomagolt a lemezhez egy DVD-t is - ez már sokkal érdekesebb. Kezdjük azzal, hogy rajta van a teljes Playing The Angel album - 5.1-es hangzásra keverve! Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy az amúgy is szenzációs lemezt hallgassa meg így is. Egyfelől hihetetlen élmény az, amikor az ember csak behunyja a szemét, és tényleg úgy érzi, mintha ott lenne ő maga is, benne a zenében, mintha körülötte játszana a zenekar, minden irányból csak áradnak a hallgató felé a hangok. Másfelől nagyon érdekes felfedezni olyan hangokat, amelyek a hagyományos kétcsatornás sztereó keverés során elvesztek, vagy csak háttérbe szorultak. A DVD emellett (mintha ez nem lenne elég!) tartalmaz még egy kisfilmet Making The Angel címmel - ezt részleteiben már láthattuk a Depeche Mode honlapjáról letölthető EPK-n (Electronic Press Kit) is, itt kibővítve található meg az anyag. A klasszikus Depeche Mode dal, a Clean egy különleges változata is hallható-látható a lemezen - akusztikus, belassított verzió ez, helyenként a Metallica Nothing Else Matters-ére hasonlít, mind a hangzásában, mind pedig a képi világában. Egy pár fényképet tartalmazó fotógaléria is megtalálható a lemezen, kis méretű, nem túl különleges képek ezek a stúdióból, de több a semminél. A lemezt a Precious videóklipje zárja - ezt már láthattuk sokszor, és még fogjuk is sokszor látni. Egy nagyon jó lemezt a kiadó úgy turbózott fel, hogy az mindenféleképpen illjen az album színvonalához - nagyon jól sikerült a Playing The Angel limitált kiadása. Mindenkinek szívből ajánlom. **********(9) + **********(10) josh 2005.11.23. Madonna - Confessions On A Dancefloor Warner 2005. november 14. Nem jutok szóhoz. Már lassan egy hete csak az új Madonna lemezt hallgatom. Ez a nő valamit nagyon tud. Úgy újul meg állandóan, hogy közben mindig megtart valamit az előzőekből is - és szinte mindig csak a jó dolgokat viszi tovább magával. Ami, valljuk be őszintén, nem egyszerű feladat. Mindig is sokra tartottam Madonna művészetét, noha a lemezeivel nem igazán voltam megbarátkozva. Nem mindig tetszett az, amit csinált, mármint amit a zenében művelt. A körítés viszont mindig tetszett, vagyis mindig. Számomra Madonna karrierjének mélypontja az Evita-s korszak - se a lemez, se a filmszerep nem olyasvalami, amit vállalni lehetne. Vagyis. neki nem lehet ilyen dolgokat vállalnia. De tudjuk be ezt a korszakot egy eltévelyedésnek, amelyet bőségesen jóvátett a William Orbit producer segítségével készített Ray Of Light albummal - ez mind a mai napig az egyik legjobb Madonna album. A kilencvenes évek végén ez a lemez egy újfajta szemléletről, egy újfajta látásmódról tanúskodik. Madonna képes volt arra, hogy hatalmas kockázatot vállalva, egy teljesen más stílusból érkező emberrel készítsen el egy albumot. Kockázatot vállalt, de bejött a dolog. Azóta már boldog-boldogtalan alkalmazza ezt a trükköt, melynek segítségével egyre több olyan album készül, ahol két ellentétes zenei világból érkező ember kooperációja szükséges a zenei anyag elkészítéséhez. De Madonna volt az első, ő bizonyította be, hogy a radikális zenei váltás nemhogy rajongók elvesztésével nem jár, sokkal inkább újabb rétegek megszerzése az eredmény. Azóta született még két stúdiólemez, a Music és az American Life - annak ellenére, hogy ugyanaz volt a két lemez producere, ez utóbbi sokkal jobban sikerült. Mindkét lemez egyfajta folytatása a Ray Of Light albumon bemutatott zenei világnak. Jó sok elektronika, hagyományos dallamvilág - egyfajta tuti kombináció, amely szemmel láthatóan (füllel hallhatóan) nagyon sikeres. Bár az előző két lemez nem érte el a Ray Of Light uralta magasságokat, most itt az új album, amely a hangzatos Confessions On A Dancefloor (Vallomások a táncparketten) címet kapta. Ez a lemez Madonnát ismét a csúcsra juttatja, hiszen a beharangozó kislemez, a Hung Up már azzal történelmet csinált, hogy megjelenhetett. Ez az első olyan felvétel ugyanis, amelyben egy ABBA hangmintát használhattak fel az alkotók. Korábban a svéd zenekar tagjai nem járultak hozzá hasonló jellegű samplingeléshez - Madonnának azonban úgy tűnik nem tudtak nemet mondani, így a Gimme Gimme Gimme ismerős dallamát Madonna nagyon ügyesen beépítette az új dalba. Persze azért nem kell félteni a lemezeladások alapján világ második legnépszerűbb zenekarának tartott ABBA tagjait sem (az első természetesen a Beatles), hiszen busásan részesülnek jogdíj formájában a bevételből. Az albumot a már említett Hung Up nyitja - és itt elkezdődik egyfajta utazás, hiszen a lemez szinte teljes valójában egy koncept album - a dalok egymásba folynak, e régi végén még hallhatóak a következő dal első traktusai, míg az új elején a régi végének utolsó hangjai. Az ilyenfajta zenei megoldás manapság nem igazán divatos, nem is tudják sokan megcsinálni jól. Ronda váltások itt szerencsére nincsenek, de amolyan igazi koncept-albumot nem sikerült csinálni, hiszen a dalok azért elkülönülnek, mindegyiknek megvan a saját maga kis zenei világa. A lemez első kilenc dala fut így egymásba, és csak az utolsó három lóg ki a sorból - nemcsak ebből a szempontból. Válasszuk is ketté az albumot, az első háromnegyede egész egyszerűen tökélet, úgy ahogy van. Csak úgy áradnak a jobbnál jobb effektek a hangszórókból, nagyon jól szólnak a dalok. Amolyan igazi synth pop/future pop dalok ezek, ha nem Madonna énekelné őket, akkor valamelyik német vagy svéd jó kis zenekar repertoárján lenne a helyük. A Future Lovers mindenféle szempontból a Ray Of Light dalra hasonlít, az I Love New York a címét meg nem hazudtolva benyal az amerikai metropolisznak, miközben beszól Londonnak meg Párizsnak, nem is beszélve Los Angeles-ről. A Forbidden Love nagyon szép, szép lassú szerelmes dalként is jól szólna, de itt igazi pörgős elektronikus zenét fabrikáltak az alkotók hozzá, amely szép lassan indul be, de onnantól kezdve aztán nincs megállás, és ez a hangzás a következő Jump-ra is megmarad. Tehát a lemez eleje nagyon jó, és ekkor történik valami megmagyarázhatatlan. 3 dal következik, amelyek sehogyan sem férnek bele a lemez koncepciójába. Elsőként a botrányosan elhíresült Isaac következik, amelynek sokkal nagyobb a füstje mint a lángja. (Amerikai rabbik nem örültek neki, hogy a bibliai Izsák nevét használja Madonna.) Tény, hogy egy ősi héber dalt énekel benne egy férfi (akinek speciel Isaac a keresztneve, innen a dal címe is). Ez egy különleges keleti beütést ad a dal hangzásának - kicsit hasonlót, mint amilyet Sting Desert Rose dalába csempészett az arab ének, de ettől még nem lesz ez a dal egyszerű átlagosnál jobb. Majd pedig következik az album mélypontja, a Push című dal. Ezzel Madonna elér egy olyan szintre, amelyen általában JLo szokott lenni - semmi baj JLo-val, csak a dalainak a háromnegyede erőltetett, ezért 3-4 lemezéből lehetne összerakni egy vállalható albumot, de Madonna ezt nem engedhetné meg magának. Ez a dal hangzásvilágában, hangszerelésében nem méltó ehhez az albumhoz. A lemezzáró Like It Or Not ismét nagyon jól sikerült, egyértelműen Madonnáról szól (This is who I am / You can like it or not) - egyfajta elszámolásként is értelmezhető. Nagyon jó ez az album, bár a vége kicsit el lett rontva, de ez legyen a legnagyobb problémánk. Pletykálgatnak egy gigantikus Madonna turnéról a közeljövőben - az biztos, hogy ha lesz koncert valahol a közelben, vagy urambocsá' kishazánkban, akkor én ott leszek. **********(8) josh 2005.11.13. Kozmix - Holnapután Warner 2005. oktober Ha lenne Magyarországon olyan díj, hogy a "Leggörcsösebb trendkövető", akkor azt az elmúlt 10 évben egyértelműen a Kozmixnak kellene odaítélni. Nézzük át az együttes történetét néhány szóban: a Kozmix 1995-ben alakult két éppen megszűnő Bonanza Banzai-klón együttes két tagjával (HoZso az 5let, Lala a New Times tagja volt). A duó sikeresen lovagolta meg a Közép-Európán éppen ekkor átrobogó rave-őrületet, és gondosan lemásolva a Scooter néhány kliséjét (ének helyett üvöltözés, közönségzaj alákeverése stúdióalbumon), azonnal az ország egyik legismertebb, legkedveltebb zenekarává váltak. Paradox módon az első lemez a gyermekbetegségei, valamint rémisztő feldolgozásai ellenére mégis talán az eddigi legvállalhatóbb munkája a zenekarnak. A Zene és a tánc, a Buli van ma éjjel, az Üsd a ritmust vagy a Buborék még a Scooternek is becsületére vált volna 1995-ben. Aztán sajnos a Kozmix sokat feladott magából a siker kedvéért: először trendien lelassultak (200%, Lázadááás), aztán szépen elkezdték másolni az ekkortájt sikeres német zenekarokat (Sash, Brooklyn Bounce, N.Y.C.C., és egyre ritkábban, de Scooter). Az együttes nagyon hamar elérte a ciki kategóriát (Úgy várom a reggelt című számuk klipje), azóta pedig ritkán alkotnak maradandót. A mélypont úgy tűnt, hogy a szerelmi csalódás inspirálta Angyal című lemez lesz, mivel az ezután következő Szárnyak nélkül címet viselő lemez egy fokkal jobb lett; a Kozmix itt már elfogadhatóbb együttesektől koppintott (Depeche Mode, Nitzer Ebb). Itt van azonban az új lemez, ami megint sajnos nagyon rossz, pedig egy szimpatikus együttesről van szó, akik lassan veterán korba érnek már, hiszen nem sok együttes maradt állva a kilencvenes évek közepén alakultak közül. Lala orgánuma kellemes, a dallamok sokszor kifejezetten jól sikerülnek, fülbemászóak is, de a zenei megoldások és a dalszövegek sajnos rendre hazavágják a produkciót. Általában mindegyik lemezen sikerül azért 1-2 jó számot összehozniuk, ezúttal ez jött össze. A trendkövetés pedig újra iszonyatosan erősen jelen van; ez még annál is rosszabb, mint amikor a 99-es bestoflemezük 3 új dala közül az egyik egy ATB, a másik egy Eiffel 65, a harmadik pedig egy Music Instructor számra hasonlított a megszólalásig. Ezúttal azonban a NOX-féle vonulat lett az uralkodó, pedig róluk csak a második albumuk megjelenésekor hittem el, hogy nem paródiazenekar, mint 98-ban Hexina (a sokkokat nehezen kiheverő olvasók talán emlékezhetnek még rá). Ehhez jön még az Oláh Ibolya, Geszti Péter és az ismeretlen brazil énekesnő által elindított magyarkodó hullám, ami nem lenne baj, csak éppen a kivitelezésbe számos fájó hiba csúszik. Demjén Ferenc Honfoglaláshoz írt dala gyönyörű szép, ám ezt feldolgozni nagy veszély, érző kéz kell hozzá. A Kozmix azonban most abba a hibába esett, mint akik a Valami véget ért-et, vagy az Éjjel érkezem-et teszik át négynegyedes 98-ban, is ciki trance-alapra. Az eredeti Kell még egy szó minden sava-borsa eltűnik így, hiába a megfelelő orgánum, hiába a biztos dallamvezetés. És ez most nem a gonosz lemezkritikus ámokfutása, aki régen írt már 7esnél rosszabb albumról: szeretném szeretni a Kozmixot, sőt, régen szerettem is. És sajnos nemcsak én változtam ennyit. Idéznem kell sajnos, pedig nem szép dolog: "Bemegyek a dizsibe, dübörög a zene, fiúk lányok partyznak és hatalmas a szöveg." Van rosszabb is: "Valaki szép, valaki jó, valaki éppen attól jó, hogy a lelke szép, a szíve jó.". Ehhez képest a "Élem az életem nap nap után, nem tudom, hol leszek holnapután" sor akár költőinek is mondható. Szomorú, mert Lala nem ilyen rossz szövegíró, bár az elmúlt 7 évben sajnos nem ezt bizonyítja. Zeneileg semmi izgalom, ezúttal egyetlen szám sincs, ami a többinél kicsit bevállalósabb lenne. Van két lassú, azok még elmennek, amolyan szirupos, magyaros hangszerelésű dalként (Hiszek, Van aki szép). A többi? Eurotrance 1998-ból, ezerszer elkoptatott hangszínek (emlékszünk még Alice Deejay-re? A Kozmix még emlékszik sajnos). Talán még az Eljön az a nap lóg ki kicsit, ami a Mozog a test című dal hagyományait követve újra a Nitzer Ebbet másolja. A Holnapután című alkotást pedig már megírták egyszer 2000-ben, Minél hangosabb a zene címmel. Külön ki kell emelnem a legszánalmasabb felvételt: a Gypsy Boobbie ijesztően gyenge a cigányzenei betétjeivel (DJ Junior: Monti House - emlékszünk-e erre a szörnyűségre, ha szerencsénk van, nem), ám a legégőbb egyértelműen a "gypsy superstar" ismételgetése a dal közepén, amire 1998-ban a Novy vs. Eniac közös produkciójában, a Superstar-ban volt hallható. Értjük: a Kozmix tehát egy amúgy is vérciki dalban egy hét évvel ezelőtti, amúgy borzalmas számot kopíroz. Itt adjuk fel (az Intro meg az Outro egyébként jó). **********(3) szigi 2005.10.26. The Corrs - Home Warner 2005. szeptember 28. Mi a közös a Rammsteinben és a The Corrsban? Nos, nem sok, annyi viszont mindenképpen, hogy mindkét banda 2-3 évente szokott minket megörvendeztetni egy-egy új albummal, mindkettőnek volt tavaly egy nagylemeze, ám idén sietve megjelentetnek egy újat is. Ez tulajdonképpen örvendetes jelenség, hiszen az együttesek általában egyre pályafutásuk előrehaladtával hosszabb ideig "készítik" a lemezeiket, ami nagyrészt láblógatást jelent. Itt azonban erről szó sincs. A Corrs - hiszen most róluk lesz szó - a világ egyik leghíresebb és legsikeresebb családi zenekara. Kelta és ír népzenei hatást mutató 1996-os első nagylemezük, a Forgiven Not Forgotten előtt azonnal leborultak a kritikusok, az együttes pedig a 98as Talk On Corners-szel és a 2000es In Blue-val folytatta a megkezdett utat. Az első lemez színvonalát azonban soha nem sikerült elérniük, egyre poposabb, hidegebb, műanyagabb lett a 96ban még oly fülsimogató hangzás, és tulajdonképpen a tavalyi Borrowed Heaven című lemeznél csendben temettük is Corrékat. Hideg popmelódiák, az ír népzenei hatás teljes eltűnése, és Andrea Corr kegyetlenül élesre kevert hangja jellemezte az alig 45 perces, tökéletesen súlytalan lemezt. Nem hittük volna, hogy innen lesz még visszatérés. Lett. Mégpedig a létező legegyszerűbb módon. A 2000 és 2004 között új nagylemezzel nem rendelkező együttes most a Borrowed Heaven-t követően szinte "azonnal" kijött egy új lemezzel, ami mintha a Forgiven Not Forgotten párja lenne. Pedig nem olyan magabiztos és erővel teli, mint a bemutatkozó lemez. Ellenkezőleg: puha, törékeny, finom és nagyon is szerethető. Lassú számok lassú számok hátán, ízléses zongora, akusztikus gitár, vonósok, és minden, amit élvezetes hallgatni. Furcsa dolog ez: hosszú idő után először érzem, hogy a Corrs nem akar izomból slágerkedni, nem akar sokmilliós példányszámban eladni, ugyanakkor ebből a lemezből szerintem több fog fogyni, mint az előző kettőből Ezt támasztja alá a tagok nyilatkozata is: itt nem kellett a kiadók igényeinek megfelelni, nem kellett feltétlenül új Summer Sunshine-t írni. Az együttes tagjai csak bementek a stúdióba és - az eddigi stúdióban töltött idők töredéke alatt - feljátszottak néhány, a szívükhöz közel álló számot (néhányat még a suliban az énekórán tanultak), amit csokorba gyűjtöttek és kiadtak. Ilyen egyszerű lenne? Úgy tűnik, igen. A nyitó My Lagan Love máris telitalálat, összetéveszthetetlen Corrs-hangulat, pergő, finom dobok, lágy Andrea ének rengeteg hajlítással, musicales refrén, máris üthetjük az asztalt, hogy ha ilyet tudnak még Corrék, akkor mit műveltek az elmúlt 5 évben?!? Túl hangosan azért ne dühöngjünk, mert akkor nem halljuk a harmadik versszak előtt a zongora és a fuvola felelgetését egymásnak, és azt sem, ahogy a dal végén a fuvola a refrén dallamát játssza - talán az album legbriliánsabb pillanatai ezek. A Spancill Hill keringőjénél önkéntelenül dülöngélni kezdünk jobbra-balra a fotelben, a dal végén a kelta táncbetétnél pedig szinte magunk előtt látjuk a harsogó zöld gyepen táncoló derék ír atyafiakat a múlt század közepén. A bájos című Peggy Gordon úgy indul, mint egy Zanzibár szám, de szerencsére nem úgy folytatódik. Lassú számokról van egyébként szó: az előző kelta táncbetétet leszámítva mindegyik dal óvatosan hömpölyög végig érzékeinken. A Black Is The Colour is egy ilyen lassú, nyugodt, fennkölt alkotás (ez amúgy egy tradicionális ír dal feldolgozása). A Heart Like A Wheel még Jim Corr session-zenész korszakából származik, és olyan, mint egy Laura Fygi szám (kislemezen ez a dal jelenik meg az albumról, dupla A oldalon az Old Town-nal), a Buachaill on Eirne pedig egy kelta nyelven előadott, csodás alkotás Írországról. Az Old Hag egyike a lemez instrumentális ír táncainak, a Moorlough Shore pedig egy újabb lassú szám kimért, monoton dobokkal és Andrea atmoszférikus énekével. Az Old Town című feldolgozás (amelynek eredeti előadója a Thin Lizzy-ből ismert Phil Lynott) az egyetlen, ami kicsit a korábbi albumok slágereire emlékeztet (ez egyébként szerepel a Corrs unplugged albumán is). A Dimming Of The Day egy újabb feldolgozás (eredetije Richard Thompsoné). Ez a dal egyike az album legintimebb, legcsendesebb pillanatainak. A Brid Og Ni Mhaille pedig egy újabb kelta dal, hasonlóan törékeny előadásban, a vége felé az elmaradhatatlan, katonás, mégis lágy dobbal. A Haste To The Wedding egy újabb ír tánc, a fúvósok és a vonósok mellett alpesi ízű harmonikával, a Return To Fingall pedig egy ezeréves kelta dal megelevenedése. Tökéletesen egységes, finom, "unplugged" hangulat, bravúros zenei megoldások - a Corrs az idei év egyik legjobb lemezével jelentkezett. Viszont ami biztos: a "legkellemesebb meglepetés" kategória mindenképpen az övéké. Ragyogó album! **********(9) szigi 2005.10.18. Depeche Mode - Playing The Angel EMI - Mute 2005. október 17. Egy Depeche Mode album megjelenése mindig különleges esemény. A szakma általában elismerően csettint, a rajongók pedig már hónapokkal a megjelenés előtt felfokozott állapotba kerülnek (különösen hazánkban, ami köztudottan a legfanatikusabb Depeche Mode rajongók gyűjtőhelye). A viharos sorsú, határozottan megöregedett együttes pedig szerényen, alázattal dolgozik, és időről időre (4 évente) készítenek egy hatalmas albumot. Róluk tényleg sok helyen sok mindent elmondtak már, így a megszokott biográfiám itt most rövidre szabott lesz: a Depeche Mode 1980ban alakult, Vince Clark, Martin Gore, Andy Fletcher és Dave Gahan közreműködésével. Az első albumuk (Speak And Spell) 1981-ben jelent meg (ezen van a máig közismert Just Can't Get Enough című daluk), majd Vince kiválásával (és Alan Wilder érkezésével) az együttes a bájos szintipop vonalat jóval komorabb, mélyebb zenére cserélte. Alan ragyogó megoldásai, Martin briliáns dallamai és érzékeny szövegei valamint Dave mély, intuitív, "simogató" hangja hamarosan hatalmas népszerűségre tett szert szerte a világon. A nyolcvanas évek a Depeche Mode-ról szólt: az Everything Counts, a People Are People, a Master And Servant, a Question Of Time, a Strangelove, vagy a Never Let Me Down Again hatalmas slágerek lettek, amelyek mellett nem lehetett szó nélkül elmenni. A Depeche Mode azonban nemcsak slágereket gyártott, hanem kultikus albumokat is: a Some Great Reward, a Black Celebration vagy a Music For The Masses mind-mind a nyolcvanas évek meghatározó albuma volt, amely alapjaiban hatott akár a mai könnyűzenei életre is (háromból kettő mai zenész élete egyik legfontosabb zenei hatásának tartja a Depeche Mode-ot). Noha a DM-et általában a nyolcvanas évek élenjáró zenekarának szokás titulálni, az igazi sikerek mégis a zaklatottra sikeredett kilencvenes években jöttek: a ragyogó Violator (1990) meghozta a mindmáig legnagyobb eladott példányszámot, a szokatlan hangzású, rockos (!) Songs Of Faith And Devotion (1993) pedig a kritikusokat győzte meg véglegesen. Sajnos ez utóbbi album turnéján az együttes darabjaira hullott, Dave Gahan néhány évvel korábbi drogproblémái ekkora hatalmasodtak el, Martin az alkohollal küzdött, Andy idegösszeroppanás miatt a turnét be sem fejezte, Alan "hangszobrász" Wilder, a csapat zenei motorja pedig kivált az együttesből. Ekkor senki nem adott volna egy fabatkát sem, hogy a Depeche Mode folytatja a zenélést, de szerencsére így lett: Dave megtisztult, és Martin - mindig új producerrel társulva - többé-kevésbé tudta folytatni a Depeche Mode diadalútját. Az aktuális producer hatása Wilder kiválása óta így szinte mindig rányomta a bélyegét a lemezre: Tim Simeon bábáskodásával a Depeche Mode belassult, trip-hopos vizekre evezett (Ultra, 1997), majd Mark Bellel társulva minimál-irányba fordult (Exciter, 2001). Az új album előtt nemcsak az volt a kérdés, hogy az új producer, Ben Hillier milyen irányba viszi a Depeche Mode-ot, hanem sajnos az is, hogy lesz-e még egyáltalán Depeche Mode. 2003-ban mind Martin, mind Dave készített egy szólólemezt. Dave-é véleményesen sikerült, majd egy elég gyatra turnét követően több beleszólást követelt az együttes zene-és szövegírói részébe. Ez hosszas huzavona és néhány rosszízű nyilatkozat után megvalósult, így az új lemezen három dalt Dave és az ő kis csapata (Andrew Phillpott, Christian Eigner) írt. Ez újra érdekes találgatásokra adott okott: Martin mostanában minimál zenékben utazott, Dave rockos, bluesos szólólemezt készített, Ben Hillier pedig a Blur producere is volt. El nem lehetett képzelni, hogy ez a hármas milyen elegyet fog alkotni a lemezre. Nos, ragyogó elegyet. Számomra a legeslegjobb hír, hogy a Depeche Mode újra megdöbbentett mindenkit. Az együttes még soha nem készített két hasonló lemezt, ám az utolsó 5 korong végképp gyökeresen különbözik egymástól. Mindenki mást és mást szeret a "legjobban" a Depeche Mode-ban... talán furcsa, de számomra ez a feltűnő különbözőség adja az együttes legfőbb vonzerejét. Az albumról mindenképpen el kell mondani, hogy sötét és fájdalmas, jóval sötétebb, mint a legutóbbi Exciter, ahol a lebegős, minimalista hangulatot ritkán törték meg súlyosabb, keményebb darabok. Nos, itt éppen ellenkezőleg történt, a lemez kifejezetten agresszív, kemény, első néhány hallgatásra hiányzik belőle a harmónia, a sötétség feloldása (ez általában az utolsó dalokban szokott elkövetkezni: itt az utolsó dal az egyik legkomorabb). Olyan a Playing The Angel, mint amilyen a legjobb Depeche Mode lemezek: első néhány hallgatásra nem tetszik, de nem tudjuk félretenni, újra és újra elő kell venni, és meghallgatni, hogy tulajdonképpen mi is nem tetszik és miért is nem? Aztán mikor már elégszer vettük elő, azon kapjuk magunkat, hogy csak ezt hallgatjuk, és nem telhet el nap, hogy legalább egyszer nem ment végig a lemez, és természetesen nem értjük, hogy az elején mi nem tetszett nekünk... Ez a tulajdonság, hogy a lemezek nem kínálják elsőre magukat (sokadik alkalommal viszont annál inkább), újabb vonás, amit én az együttes egyik legnagyobb erényének találok. Lehengerlő a kezdés: a hamarosan kislemezre kerülő A Pain That I'm Used To kőkemény, sivító hangjaival, vészjósló versszakaival és agresszív, a versszakoknál jóval hangosabb refrénjével tulajdonképpen tökéletesen jellemzi az albumot. Dave hangja kifejezetten félelmetes, a kitűnő dallam is alásegíti a borzongást. Figyelemre méltó az akusztikus gitár a versszakok alatt, és a kifejezetten "primitív", ám ragyogó helyen lévő torzított gitár a refrén alatt. Következik a John The Revelator, ami talán a lemez egyik legkellemesebb meglepetése. Elektro-rockabilly... ilyet talán még soha senki nem csinált. Kockázatos stílus-elegy, amiből nagyot lehetett volna bukni - ha nem a Depeche Mode-ról lenne szó. Így viszont egy kiemelkedően jó, sodró és erőtől duzzadó dal lett belőle. Dave ennyire sodrón és élettel telin bő 10 éve nem énekelt, talán az I Feel You-hoz lehet hasonlítani az előadásmódját. A dal ugyanazokkal az Exciterre emlékeztető csilingelő hangokkal zárul, amelyekkel indul. Következik az első Dave-szám, a Suffer Well, ami az első kisebb hullámvölgyet jelenti a lemezen. Nem Dave szövegei a fő problémák (az énekes jóval egyszerűbb, közérthetőbb, kevésbé kifacsart, ezáltal sokszor közhelyesebb szövegíró, mint Martin), hanem az, hogy ez a dal a megengedettnél egy kicsit jobban DM-retro: az együttesről most már nem lehet elmondani, hogy soha nem nyúlt vissza önmagához. Ha ezen túlemelkedünk (és nem zavar minket a Question of Time dobalapja, ami a dal alatt szól), akkor nagy kedvencünk lehet a Suffer Well. A dal egyébként egy mátrix-nyomtató hangjaival zárul - ez is Depeche Mode! Egy újabb telitalálat következik, a Sinner In Me. Fenyegető hangszín, kemény dobok, a refrén alatti gitár csak másodpercekre oldja a hangulatot. Az egyre sötétebb és sötétebb bugyrokba rántó dal a végére teljesen megőrül: idegesítő módon felerősödik egy cintányérhang, majd megszólal egy idegbeteg dallamot játszó torzított gitár, hogy aztán egy indusztriális hangokkal teli hangbomba után az első versszak ismétlésével csengjen le a dal. Ez az alkotás még Alan Wildernek is becsületére válna! Az ezután következő Precious jelenti a feloldozást az előző dal után. Ezt az első kislemez, amely minden bizonnyal nagy sláger lesz. Hangulatos szintipopdal, újra enyhe retro beütéssel, ám itt a dallamosság feledtet velünk mindent. Megkapó, egyszerű zongorahasználat (három hang variálása), ízléses szinti-használat, jó helyen lévő gitárszóló. Az album általában fájdalmas és dühös dalszövegei között a Precious külön figyelmet érdemel: Martin bocsánatkérő dala ez a gyermekeinek, miután elváltak egymástól a feleségével. Nem sok ilyen témájú dal született eddig a könnyűzene történelmében, de ez minden bizonnyal az egyik legkiemelkedőbb. Az első Martin által előadott dal következik, Macro címmel (Martin általában lemezenként 2 dalban átveszi az énekesi stafétabotot Dave-től). Már az Exciter Comatose-ában hallhattuk Martintól ezt a kissé színpadiasnak tűnő, sok hajlítással tarkított énekstílust kifejezetten erős zenei alapok felett. Most is hasonló a helyzet: kemény, hatásvadász hangok színesítik ezt az egyetemességről filozofáló dalt, amely tehát egy újabb "újkori" Martin-alkotás, ahol a hatásosság fontosabb lett a lágyságnál. A refrén ragyogó, a szám végén a gitárjáték különösen emlékezetes marad. Az album nyugvópontja következik, egy újabb Dave-szerzemény, az I Want It All. Az előző Dave-dalnál kicsit fanyalogtam, itt viszont meg kell lengetnem a kalapomat (bár a szövegek most sem érik fel Martin szövegeinek a színvonalát). Nyugodt és fennkölt dal, talán az előző album When The Body Speaks-ére hasonlít, csak élettel telibb kiadásban. Björkös dobhang, szépségesen monoton gitárjáték, űrbéli hangok - igazi Depeche Mode ballada! A szám levezetése külön főhajtást érdemel. A harmadik Dave-dal, a Nothing's Impossible következik. Ennek a dalnak egyetlen hibája van, mégpedig az, hogy Dave kifejezetten pozitív szövegeket írt hozzá, ám a hangszerelése annyira depresszív lett, hogy ez kissé kettőssé, széttartóvá teszi ezt a szerzeményt. Újra csak hatásvadász effektek, vészjósló gitár, váratlan helyen felbukkanó zenei megoldások színesítik a dalt, a levezetés pedig ismét briliáns. Egy instrumentális átvezető (Introspectre) után jön az újabb Martin-szám, a Damaged People. Ez a klasszikusabb, dallamosabb, "koncertre valóbb" Martin-dal, ám a kissé szokatlan színpadias ének itt sem hiányozhat. Keleties hangszínek, finom gitárjátékok, erős szintik és megható refrén, amely a kelleténél egy kicsit jobban hajaz a Jézus Krisztus Szupersztár egyik betétdalára (I Don't Know How To Love Him). Martintól szokatlanul ez a dal is viszonylag hamar véget ér. A legretrobb retro következik, Lilian címmel. Szerethető alkotás, amely a nyolcvanas évek közepére repít minket vissza, ám valószínűleg inkább B oldalasnak kellett volna rakni. Mindenesetre a régi rajongóknak - akiknek a nyolcvanas évek zenéi a legmeghatározóbbak - valószínűleg ez a dal fog a legjobban tetszeni. A lemez a The Darkest Star-ral zárul. Már utaltam rá, hogy a Depeche Mode albumok záró számai a legtöbb esetben reményt, világosságot hordoznak, nos, erről ezúttal szó sincs. A nyugodt első másodpercek után rácsapnak a zongorára, és máris egy sokkal sötétebb dimenzióba kerül a dal. Dave hangja lágyan csendül fel, ám a ragyogó dallam és a hatásvadász effektek miatt félelmetesnek halljuk őt... "Stay as you are - The Darkest Star - Shining For Me - Majestically" énekli búcsúzóul Dave, mi pedig egy country beütésű gitárokkal tarkított 2 perces lezárást követően kivehetjük a lemezt a lejátszóból... vagy inkább újraindíthatjuk? Vagy csak hátradőlhetünk és emésztgethejük az élményeinket... Súlyos album ez, sok feldolgoznivalóval. Összességében elmondható, hogy a Depeche Mode egy, a vártnál jobb lemezzel jelentkezett, ami összességében az "Alan-nélküli" korszak legjobb lemeze lett. Jó érzés tudni, hogy az együttes ismételten meglepett minket, és újra egy ragyogó albumot tett le az asztalra. Nem csoda, hogy ennyi Magyarországon a Depeche Mode-rajongó; nem csoda, hogy már most elfogyott az összes jegy a márciusi BS-beli koncertre. A Depeche Mode-nál semmi sem csoda; sokkal inkább valószínű, hogy ők maguk a csoda. **********(9) szigi 2005.10.15. CH.I.P. - Challenger In Pieces CLS Records 2005. szeptember 26. Volt egy álmom régen, még megboldogult ifjúkoromban. Azt terveztem, hogy lesz egy használt-lemez boltom, amelyik az évek során ki fogja nőni magát, mert nem ad helyet a gagyizmusnak, és csak minőségi lemezeket lehet majd ott venni. Napközben szólna a jobbnál jobb, igényes zene, hogy ha egy kevésbé tudatos vásárló esik be az üzletbe, annak esetleg megtetsszen, és megkérdezze, hogy "Öreg, milyen zene ez?". Mára ez az álom a múlté, egyéb célok rebegnek a szemem előtt, de az új CH.I.P. lemezt hallgatva ismét előjött a lemezboltos álom. Na ez pont az a fajta zene, amit lehetett volna egész nap játszani, igényes, kellemes hallgatni, háttérzeneként is jó, szóval amolyan bejövős kategória. Persze ez még nem elég a sikerhez. Nagyon sok ehhez hasonlóan jó lemez készült már a múltban is, és készül ma is, amely végül a sikertelenségbe fullad - és sajnos ez a veszély fennáll most is. Magyarországon angolul énekelni, igényes zenét - nos, hogy ez bejöjjön az igénytelenségbe fásult közönségnek, ehhez szerencse is kell, nem is kevés. Nehéz ma itt angolul énekelni - ezt még a profik is hamar belátták, és sokan közülük gyorsan nyelvet is váltottak. Ugyan ki emlékszik ma már a Quimby vagy a Heaven Street Seven angol nyelvű lemezeire? Csak a fanatikus rajongók. Ezek a zenekarok akkor tudtak igazán betörni a mainstreambe, amikor úgy döntöttek, hogy magyarul énekelnek tovább. Ezzel nagyon nagy lökést adtak a hazai karrierjüknek - egyúttal el is vágták maguk elől a lehetőséget a külföldi befutásra. Persze a nyelvváltás még nem elég a hatalmas sikerhez, erre példa a már említett két zenekar is, akik hatalmas sikereik ellenére mégiscsak rétegzenét játszanak. Kis klubokban lépnek fel, meg fesztiválokon, de nincsenek platinalemezeik, nem játsszák agyon a dalaikat a kereskedelmi rádiók és az ún. "magyar zenetévé". Mert mi kell a népnek? Gagyi, könnyen érthető szöveg, kínrímek, látványos show-elemek, tűzijátékkal meg táncosokkal, bögyös-macás énekesnő és/vagy hasonló paraméterekkel rendelkező vokáloslányok. Na ezeket az elemeket nem találhatjuk meg a zenekar debütáló lemezével kapcsolatban. Nincs más, csak egy nemzetközi szinten is vállalható, hosszú évek alatt összerakott zseniális lemez. A legtöbb ember akkor hallott először a CH.I.P. zenekarról, amikor a 2003-ban megjelent Thank U Too - a Tribute To DM lemezre felkerült a Personal Jesus egy általuk átdolgozott változata. Ekkorra már pár daluk felkerült különböző válogatáslemezekre. A bemutatkozó lemez anyagának a felvételeivel már 2004. közepére végeztek, de egészen mostanáig kellett várni az album megjelenésére. Nem tudok mit kezdeni ezzel a lemezzel. Jó hallgatni, de egy idő után az ember fanyalogni kezd. Kénytelen voltam eltenni egy ideig, hogy aztán pár nap múlva ismét elővéve, egy újabb esélyt adjak a lemeznek. Ez a lemez jó. Túl jó. Érezni rajta, hogy nagyon sok energiát fektettek bele, és emiatt kissé steril lett. Túl szabályos minden, túl tiszta, túl precíz. Hiányzik belőle az igazi tűz. És kár ezért. Mert a CH.I.P. albuma igenis vállalható munka, amely egy csöppnyi szerencsével nemzetközi szinten is befuthat. Sőt, szerintem erre nagyobb az esély, mint a hazai sikerre, mert itthon a piac eleve kicsi, azon belül az igényes (értsd: nem tücc-tücc) elektronikus zene kedvelői pedig egy minimális réteget képviselnek. Nagyon drukkolok a zenekarnak, hogy sikerüljön, mindenesetre ez a kezdés minden hibája ellenére igencsak ígéretes. Csak így tovább! **********(7) josh 2005.10.05. Café Del Mar Vol.12 Céfe Del Mar 2005 Immáron tizenkettedik alkalommal jelenik meg a Café Del Mar válogatás. Az 1994-ben José Padilla által indult kezdeményezés a nyár legjobb ambient, chillout és easy listening felvételeit tartalmazza. A lemezek hangvétele évről évre ugyanolyan: enyhe, hangulatos tengerparti este, lágy szél, nyitott ingben bámuljuk a habokat, és nagyon-nagyon jól érezzük magunkat. Természetesen a Café Del Mar válogatások nemcsak tengerparton nyújtanak maradandó élményt: egy nehéz nap zárásaként talán semmi nem nyújt több kikapcsolódást, mint egy lemeznyi hullámveréses, lebegős lazulás. Mivel válogatáslemezről van szó, felesleges évről évre fejlődést keresni a hangzásban: a Café Del Mar hozzávetőleg ugyanazt adja, mint az elmúlt 11 évben bármikor. Régebben talán több "nagy név" szerepelt a lemezeken, (Underworld, Moby, Goldfrapp, Leftfield, Chicane, sőt egyik évben még egy Dido remixszel is megleptek minket) azóta viszont csak a pár évvel ezelőtti rémisztő trance-mixeiről elhíresült Blank & Jones project az, aki szinte mindig képviselteti magát. Az igazi nagy dobást azonban szinte minden évben a névtelennek számító csapatok hozták: a Levitation, a Miro vagy a D'Note (hogy csak hármat említsünk) szinte mindig "húzószámot" tudtak prezentálni a lemezre. Az idei válogatás fő újdonsága a dupla kiadvány, érdekessége pedig, hogy ezúttal nemcsak ilyen-olyan hanghordozókról válogatták össze a szerkesztők a CD-k tartalmát, hanem kifejezetten erre a válogatásra is készültek szerzemények. A színvonal egyenletesebb, mint az elmúlt években, bár a lemez ijesztően kezdődik: mormogó szintiszőnyeget várnánk, ám ehelyett magas, csattogó hangokat hallunk... csak fél perc múlva esik le, hogy nem rossz lemezt tettünk be a lejátszóba, hanem ezúttal így kezdődik a Café Del Mar. Az első két szám (Sacame De Aqu, All Shades Of Blue) súlyos csalódást okoz, aztán a harmadik, beszédes című Lazy Summer Days című dalnál dőlhetünk először elégedetten hátra és kezdhetjük a lazulást. Szaxofonok, lágy női hangok, utazás lehunyt szemmel egy szebb, harmonikusabb világba... innentől a két CD egyenletes, szép, színvonalas munka. A lebegős, nyugodt easy listening hangulatot néha ízléses, jazzbe hajló munkák színesítik (South Beach Soul, Montreux Jazz, One Life), de találhatunk kifejezetten fülbemászó, tengerparti diszkókba való slágert is (Enjoy Your Life, Make It Happen, Amanecer En Bolonia), természetesen az elmaradhatatlan könnyed ritmussal. A szaxofon majdnem minden számban előbukkan, de az akusztikus gitárok és a csilingelő hangok is gyakori vendégek. A lemez dallistája is kifejezetten ízléses: általában két nyugodt, lassú gitáros dalt követ egy jazzesebb, vagy egy slágeresebb alkotás. A lemez a Björköt idéző, Lament című dallal zárul, és akár indíthatnánk is újra a válogatást (kivéve az első két számot), annyira kellemes, "hallgatós" lemezzel van dolgunk. Talán az egyik legjobb Café Del Mar válogatás jelent meg az idén. Csak a kezdése miatt nem tízes. **********(9) szigi 2005.09.19. Sinéad O'Connor - Collaborations EMI 2005 Meggyőződésem, hogy a legtöbb ember nem tud mihez kezdeni, amikor meghallja Sinéad O'Connor nevét. Nehéz róla skatulyázás nélkül beszélni, nehéz nem megemlíteni két fontos tényezőt, az egyik a Nothing Compares 2 U, a másik pedig a kopaszság. Pedig Sinéad O'Connor ennél sokkal több, ugyanakkor ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy az sok. 1987-ben jelent meg az Írországból Londonba költözött Sinéad első albuma, és azóta még öt albummal rukkolt elő - és ennyi. Nem tartozik a termékeny alkotók közé, mégis, sokat hallhattunk róla, oly sokszor szerepelt a médiában egy időben. Noha hihetetlen, hogy 18 év alatt mindössze hat albuma jelent meg, ez nem akadályozta meg abban, hogy mindenféle előadóval dolgozzon együtt ezalatt az időszak alatt. Ezen felvételeket gyűjtötte most össze a kiadó, és adta ki a rajongók nagy örömére. A Collaborations lemez azért különleges a maga nemében, mert nem egy szokásos duett-lemez. A dalok nem is Sinéad lemezein jelentek meg, hanem az adott előadók albumain, különböző válogatáslemezeken illetve filmzenealbumokon. És nem feltétlenül duettek, van, hogy Sinéad énekel mások lemezein, de azért a klasszikus értelemben vett duettek is fellelhetők. Nagyon vegyes a névsor, a Massive Attack-től a U2-n keresztül, Peter Gabriel-en át egészen Moby-ig sok mindenkit megtalálhatunk a közreműködők között, sokukról még sosem hallottam, és valószínűsíthető, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Nagyon kellemes ez a válogatás, a lemez producerei szerencsére nem időrendbe tették a dalokat, hanem egyfajta történetben helyezték el őket, így hangulatilag nagyon jól illeszkednek egymáshoz. Nagyon jól illeszkedik egymáshoz pl. a Massive Attack-kel előadott Special Cases és az azt követő Asian Dub Foundation-féle 1000 Mirrors, de mondhatnám példának az Afro Celt Sound System-mel énekelt Release-t is, amelyet a legendás The Blockheads-zel, Ian Dury emlékére felvett Wake Up And Make Love With Me. A lemezt hallgatva magunk is átélhetjük azt a változást, amelyen Sinéad átment az elmúlt évtizedben. A lemez dalaiban egyre több világzenei elemet fedezhetünk fel, az ír énekesnő ebbe a zenei világba menekült a világ elöl. Nekem a személyes kedvencem a lemezről a Conjure One-nal előadott Tears From The Moon lett. Ebben megtalálható sokféle zenei stílus, az elektrotól kezdve a rockon át a világzenéig. És ami legfontosabb, ez egy viszonylag pörgősebb dal, amiben Sinéad kiereszti valamennyire a hangját, és érezhetjük, hogy a halk éneklésen kívül igenis tud ő énekelni, csak olyan dalok kellenek hozzá. Végezetül még pár név a lemezről: Terry hall, Bomb The Bass, Aslan, The Edge, The The. Nagyon örülök ennek a lemeznek, aki olyan zenére vágyik, amit lehet akár háttérzeneként, akár szórakozás céljából hallgatni, az mindenféleképpen szerezze be magának. **********(8) josh 2005.08.29. Kozma Orsi : Egy szó GEG Records 2005 Mivel a mai magyar könnyűzenéről, pontosabban arról a valamiről, amit magyar könnyűzenének becéznek, elég lesújtó véleménnyel vagyok, igen ritkán nézem a "magyar zenetévé" adását. (Jó, jó, tudom, időm sincs tévézni, de ha lenne, akkor sem nézném azt a förmedvényt.) Szóval valahogy mégis sikerült a TV kapcsolgatása közben ráakadni a VIVA adására, ahol egy általam még sosem látott klipben épp a lekötözött Szakos Krisztiánt locsolták le benzinnel. Első meglepetésem után mondtam magamban, ez jónak tűnik, szóval a szokástól eltérően nem kapcsoltam el, és nagyon kellemesen csalódtam, hiszen egy friss, és igényes zenei világ egyik megtestesítőjével álltam szemben. A klip Kozma Orsi debütáló szólóalbumának, az Egy szónak az első kislemezes dalához, Az eskühöz készült. És mit keresett a klipben Szakos? Éppen elégették. Komolyra fordítva a szót, ő volt a lemez fő szerzője, és a producere. Még mielőtt a lemez elemzésébe kezdenék, szólnék pár szót Szakos Krisztiánról. A legtöbben, jómagamat is beleértve akkor ismerte meg a nevét, amikor 2000-ben megnyerte Ákos remixpályázatát. Az Utation álnév valójában Szakos Krisztián Morphina nevű zenekarát takarta. Később tovább mélyült a kapcsolat Ákossal, hiszen szép lassan rajongóból zenész- és szerzőtárssá vált, Ákos lemezeinek készítésekor gyakran hangszerelési munkával veszi ki a részét a feladatokból, és mára az Ákos-band állandó tagja is lett. Közben remixeket is készített, többek között a Balkan Fanatik vagy a Jamie Winchester-Hrutka Róbert duó dalaiból. Évek óta függőben van első szólólemeze, Ákos egy időben gyakran emlegette, hogy saját kiadójának az első "idegen" kiadványa lehetne az első Morphina lemez. Az utóbbi időben azonban nagy volt a hallgatás e téren. Talán nem véletlenül, hiszen a minap megjelent Kozma Orsi albumon (két feldolgozás és egy Kozma Orsi szerzemény kivételével) minden dalnak ő volt a szerzője. No, de ki is az a Kozma Orsi? A Magyar Rádió gyermekkórusában kezdett énekelni, majd a Tereskova és a Kimnowak vokalistájaként lépett először nagyobb közönség elé. Az igazán nagy áttörést a Jazz+Az hozta meg, hiszen Geszti Péter mindezidáig legutóbbi zenei "vállalkozása" hatalmas siker volt, és egy egész ország ismerte és jegyezte meg a zenekar tagjainak a nevét. Az a zenekar, Geszti jó szokásához híven a csúcson fejezte be a működését, alig két albumot, plusz egy dupla remixlemezt hagytak a hátuk mögött. A zenekar tagjai szétszéledtek, Kozma Orsiról legközelebb akkor hallhattunk, amikor 2000 októberében a Cotton Club Singers egyik énekesnője, Zsédenyi Adrienn a szólókarrier mellett döntött, és kilépett a CCS-ből. Ekkor a maradék három tag megkereste Orsit, hogy legyen ő a CCS új énekesnője, aki örömmel lépett be a zenekarba. A CCS vele is sikeres maradt, több album és sok-sok koncert lett az együttműködés eredménye. Közben Orsi járta a maga útját, hiszen saját, Kozmapolita nevű zenekarával is koncertezgetett. 2004-ben találkozott Szakos Krisztiánnal, és még ugyanazon év októberében elkezdődött a közös munka. Ennek az eredménye lett az Egy szó című lemez, melynek az előnye és a hátránya ugyanaz, mégpedig Szakos Krisztián személye. Nagyon profi zenész, de nem tud kibújni a bőréből ő sem, és nem tud elszakadni attól a zenek világtól, amit már Ákosnál megismertünk tőle. De ha ettől eltekintünk, akkor egy nagyon megcsinált lemezzel állunk szemben. Nehéz lenne kiemelni egy-egy dalt, hiszen egységes munkáról van szó, egy energikus, mégis lágy énekhangra építve. A szövegek, még ha néha hagynak is maguk mögött kívánnivalót, alapvetően igényesre, helyenként mélyenszántóra sikeredtek, ami külön pozitívum a mai világban. Mindehhez társult Szakos zenéje (a szövegeket is ő írta), és a zenéje helyenként olyan, hogy adott esetben más szöveggel akár egy Ákos lemezen is helyük lehetne. Ha esetleg lett volna egy társproducere is a lemeznek, az elképzelhető, hogy javíthatott volna a lemezen, de enélkül is nagyon jó lett Kozma Orsi első albuma. Összehasonlíthatatlanul jobb lett, mint mondjuk a már említett Zséda első szólólemeze. Nem is ugyanannak a közönségnek készült, Kozma Orsi dal egy darabig nem lesz pl. magyar gyártású szappanopera-sorozat főcímzenéje. De annyi baj legyen, ismerjék kevesebben a lemezt, de azok kapjanak egy igényesebb albumot. **********(8) josh 2005.08.07. Morcheeba : The Antidote Pias / Cls 2005 Fura egy karriert futott be Magyarországon a Morcheeba. Annak ellenére, hogy a pop az a stílus, amelybe a zenéjük leginkább besorolható, a zenekart leginkább az underground zenei világ karolta fel. Sokak számára a Morcheeba név hallatán valami elvont dolog ugrik be, de amint meghallják a dalaikat, ráébrednek, hogy "Jé, ezt ismerem, és tök jó". Szép lassan aztán a Morcheeba beszivárgott a mainstreambe is, így nem volt meglepő, hogy 2003-ban a Sziget Fesztivál nagyszínpadán léptek fel. Az idei évben ismét a Sziget nagyszínpadán láthatjuk őket, de az elmúlt 2 évben hatalmas változás állt be a Morcheeba életében. Sky Edwards énekesnő, a zenekar hangja és arca úgy döntött, hogy szólókarrierbe kezd. A stúdiómunka jelentős részét a Godfrey testvérek, Paul és Ross végezték eddig is, és most azzal a problémával szembesültek, hogy kell egy új énekest találniuk. Megmondom őszintén, kicsit szkeptikus voltam, hiszen egy énekescsere semmivel sem összehasonlító változásokkal jár egy zenekar életében. Két lehetőség adódik. Az egyik az, hogy keresnek egy olyan énekest, akinek segítségével egy teljesen megújult hangzást hoznak létre, a másik pedig az, hogy megpróbálják a régi utat követni. Az első kockázatosabb, hiszen egy jól bevált receptet kell feladni egy ismeretlenért cserébe, viszont ha bejön, akkor nagyot szól. Amikor először hallgattam meg az új albumot, nagyon kíváncsi voltam, milyen is lett. Drukkoltam, hogy esetleg egy új hangzással álljon elő a Morcheeba, de ők sajnos nem ezt a megoldást választották. Nagyon kíváncsi lettem volna, hogy milyen lett volna a Morcheeba egy teljesen más stílusban. Az új énekesnő, Daisy Martey talán nem olyan csinos, mint elődje volt, de a hangja nagyon meggyőző. Annak ellenére, hogy első hallásra hasonlít a két hölgy hangja, azért van különbség. Daisy hangja kicsit reszelősebb, erőterjesebb, mint elődjéé volt, de amikor a lágy részek előadására kerül sor, akkor azokat a hangokat is szépen ki tudja énekelni. Amikor az első dalt legelső hangjait meghallottam, azt hittem rosszul hallok, hiszen elsőre tényleg olyan volt, mintha nem is lett volna énekescsere. Mind a lemez hangzása, mind az énekesnő hangja a korábbi lemezek zenei világát idézte. Persze azért van különbség a korábbi lemezekhez képest, nagyon úgy tűnik, hogy egy igazán kiforrott lemezzel tért vissza. A lemez egy klasszikus Morcheeba album lett, hasonló hangzásvilággal, mint qamit más eddig is megszokhattunk tőlük. Pozitív változás, hogy egy kicsit felgyorsították a tempót, több a pörgős dal a lemezen, mint amit eddig megszokhattunk. Ilyen pl. a People Carrier című dal, aminek a hangszerelése igen kiválóra sikeredett, vagy a Ten Men, ami annak ellenére igazi rádiós sláger is lehetne, hogy világzenei elemeket is tartalmaz bőségesen. A lemez a közepén egy kicsit sajnos leül, néha olyan érzésem volt, mintha nem egy kidolgozott album dalait hallgatnám, hanem egy nagy rakás, befejezésre váró demot. Ugyanakkor megjelennek ezekkel szemben a nagyon alaposan kidolgozott dalok is, mint pl. a címadó The Antidote, a lemezindító Wonders Never Cease vagy a Daylight Robbery. Kellemesen csalódtam a The Antidote albumban. Annak ellenére, hogy nem történt jelentős változás a hangzásvilágban, sikerült a Godfrey fívéreknek egy pörgős, ütős, valódi Morcheeba lemezt letenni az asztalra. Nagyon kellemes hallgatni, háttérzenének pedig elsőrangú. **********(7) josh 2005.08.05. Fun Lovin' Criminals : Living in the City 2005 Egyszerre nagyon könnyű és nagyon nehéz írni egy új Fun Lovin' Criminals lemezről. Könnyű, mert hálás feladat: a három "kúlarc" időről időre megjelenik, összeránt egy világbajnok lemezt, lenyom pár hatalmas bulit, aztán újra eltűnik pár évig. A lemezek feelingje ugyanaz: lazulós, jófejkedő, lájtosan gengszereskedő. A nehézség pedig pont ebből fakad: az FLC viszonylag kevés újdonságot nyújt albumról albumra, a járt utat nem hagyják el a járatlanért, így a váratlan zenei vargabetűket nem az ő pályafutásukban kell keresni. Pár szót az együttesről: Fast, Steve és Huey 1993-ban jött össze egy kis közös örömzenélésre, majd pár évig kis new yorki klubokban nyomták a laza, hiphopos funkys muzsikájukat. 1995-ben kiadták első kislemezüket a Hi-Fi Living című filmhez, ám az igazi átütő sikert 1996-ban aratták első nagylemezükkel (Come Find Yourself). A ragyogó lemezen olyan slágerek kaptak helyet, mint a Fun Lovin' Criminal, a Scooby Snacks, az I Can't Get With That vagy a remek feldolgozás, a We Have All The Time In The World. Az átütő siker után előzenekarok voltak a U2 PopMart turnéjának néhány amerikai állomásán. A folytatás 1998-ban jött (100% Colombian, rajta a Love Unlimited, vagy a Korean Bodega), majd 1999-ben Steve bizonyult összeférhetetlennek és rövid úton távozott a bandából. Helyette Mackie Jayson következett, ám az aktuális lemez "csak" egy válogatás-B oldalas vegyes felvágott lett (Mimosa). Az új évezredre újra egyenesbe kerültek a dolgok, ezt bizonyítja a 2001es Loco és a 2003as Welcome To Poppy's sikere. Az új lemezre nem is kellett sokat várni: még idén augusztusban megjelenik. Az album teljesen máshogy "viselkedik", mint általában a kezembe kerülő albumok: az FLC lemeze elsőre hatalmasat ütött, már készültem is a tízes osztályzattal, ám aztán kritikusabban meghallgattam (+mellette a régi lemezeket is), és azért bizony bele lehet kötni itt pár dologba. Először is a pozitívumok. A legnagyobb pozitívum - bármilyen furcsán is hangzik - az, hogy nem változott semmi. Védjegyszerű a hangzás, a lemez ötödik másodpercében vigyorogva bólogatunk a new yorki rendőrautó szirénázása közben. Ismét bebizonyosodik, hogy a fiúk milyen egyszerű eszközökkel tudnak világverő refrént alkotni; tőlük még az sem ciki, hogy "mi corazon, oooooooo, mi corazon, oooooooooo", sőt, még az sem, hogy "náná, livin' in the city". Itt vannak a gitárok, a vonósok és a húzós alapok, azaz minden, ami Fun Lovin' Criminals. Egységes, masszív az album, kevés az üresjárat, jó érzéssel vesszük ki a lemezt a lejátszóból. Ja, és az első kislemez (Mi Corazon) szenzációs, az év egyik legjobb száma. A negatívumok? Egy picit kevesebb a lazaság, mint amennyit eddig megszokhattunk. Kicsit hiányzik az a "tengerparton ülök és fújja a hajamat a szél" feeling (ilyesmire gondolok: We Have All The Time In The World, vagy I'm Not In Love), és nem nagyon találunk olyan bővérű, csajvokálos dalt sem, mint például a 2001es albumon a The Biz. Újszerűek a komor, ám kissé álságosan ható balladák (Where Do I Begin, Gave Up On God), amelyeket talán leginkább a kilencvenes évek végén tudnánk elképzelni valamelyik német rapcsapattól a VIVÁn. A kötekedőrovat legkevésbé zavaró tagja pedig a feltűnően sok gitárszóló: nem rosszak, de néha (pl. Wow It Be) eszünkbe ötölhet, hogy vajon a gitároson kívül élvezi-e valaki ezeket a gerjedelmeket. A lemez témái a "City", New York köré épülnek; a himnikus felütésű Livin' In The City, a táncparkettre csábító Preachers, valamint a kevésbé sikerült City Boy mind-mind szorosan az Almához köthető élményekről szólnak. Az Is Ya Alright kőkemény gitársoundjával és FLCtől kissé szokatlan agresszivitásával okozhat meglepetést (ez a dal lóg talán ki a legjobban a lemezről). A jellegzetes jókedvű-lazulós-pihentető FLC dalok közé tartozik a fülbemászó, kislemezgyanús That Ain't Right, valamint két nyugodtabb dal a lemez végéről (Girl With The Scar, Will I Be Ready?). És ne felejtsük el a már említett Mi Corazon-t, amit remélem nagyon sokat fogunk hallani az elmúlt hónapokban. Rutinkör tehát a lemez; de vannak, akiknél még egy rutinkör is majdhogynem kéjutazás. A Fun Lovin' Criminals ilyen. **********(8) szigi