 |
2007.12.26.
Duran Duran - Red Carpet Massacre
Epic / Sony BMG
2007.11.09.
Megjelent a 12. Duran Duran stúdióalbum.
Bárcsak ne jelent volna meg.
Kedves olvasó, ez a lemez kukába való. És akkor enyhén fogalmaztam.
Kezdődött azzal, hogy a sikeres, általam is nagyon kedvelt Astronaut lemez és annak turnéja után elkezdték felvenni az új lemezt - és a felvétel során jól összevesztek Andy Taylor gitárossal - majd pedig ki is tették a csapatból. Erre ő letiltotta az általa feljátszott felvételek használatát. Na ugye egy Duran Duran lemez gitársávok nélkül eléggé elképzelhetetlen, ergo beütött a ménykő. Volt 14 kész daluk, amit nem használhattak, erre elhatározták, hogy újraírják az egész lemezt. A határidő meg közeledett a lemezkiadó egyre nagyobb nyomást gyakorolt a zenekarra, így aztán kényszerhelyzetben voltak. Kellett egy külső producer, így aztán végül Timbaland-nál, a híres-hírhedt hip-hop producer gurunál kötöttek ki - akivel mintegy járulékos extraként Justin Timberlake is megérkezett a produkcióhoz.
Ezzel a Timbaland csókával nincs semmi baj, olyan, mint a 80-as évek végén illetve a 90-es évek elején David Foster volt - amolyan univerzális producer, aki mindenkinek tud keverni, jöjjön az bármelyik stílusból. Ráadásul abban is hasonlítanak egymásra, hogy mindketten kisebb birodalmat építettek ki, amely elég erős volt ahhoz, hogy a Sony Music hozzájuk küldje a vezető előadóikat.
De most nagyon melléfogtak, a Duran Duran túl nagy falatnak bizonyult. Ami a hip-hopban elmegy, az itt egész egyszerűen hallgathatatlan elegynek bizonyul. Nincs benne semmi lélek, kőkemény iparos munka, és nincs benne semmi, ami a Duran Duran-ra emlékeztetne - csakis Simon Le Bon hangja.
Szóval ez inkább egy Timbaland & Timberland feat. Simon Le Bon lemez, mintsem Duran Duran. Pedig nekik csak a lemez kb. feléhez van közük, a többit a zenekar maga keverte. De azok sem sokkal jobbak.
Pedig lennének jó szerzemények a lemezen, A Box Full Of Honey például nagyon fincsi falat lehetne, a She's Too Much pedig egyenesen a Duran Duran legjobb napjait idézi. A mélypont pediga lemezindító The Valley, a Nite Runner, a Zoom In és a címadó Red Carpet Massacre.
Ez egy közepes Duran Duran album lehetne, de így a zenekar eddigi legrosszabb lemeze lett.
**********(3)
josh
|
 |
2007.12.19.
Kate Melua - Pictures
Dramatico - CLS
2007.10.01.
Egy ronda novemberi reggelen, mikor a buszon kapaszkodva valami erőszakos zenével akartam magamat felébreszteni, a lejátszóm egyszer csak belekapott a helykitöltőnek felvett Katie Melua új lemezére. És körülbelül a tizedik másodpercben olyan képek ugrottak a szemem elé, amilyenek máskor soha a büdös életben.
Mézeskalács. Aranyló színben fürdő játékbolt. Karácsony, ezüstszínű díszek a fán. Színház, összebújva. Sűrű hóesésben csatangolni kettesben, kézenfogva, megállva minden csokiárusnál. Katie Melua új lemeze kihozta belőlem a giccsre szomjazó széplelket. Tíz másodperccel a lemez elindulása után.
A Pictures nyitódala, Mary Pickford az idei év egyik csúcsteljesítménye. Ennél szebben, érzelmesebben nem lehetne előadni a United Artists filmforgalmazási vállalat megalakulását, amelynek mind a négy alapítótagja előkerül a dalban, a cím mégis a passióból rózsákat majszoló Mary Pickfordé, az ugyancsak alapító Charlie Chaplin feleségéé. Aztán jön a folytatás, én pedig nem tudok hová lenni a meglepetéstől. Jobbnál jobb dalok következnek egymás után. Az eddigi két Katie-lemez alapján (Call Off The Search, Piece By Piece) én is besoroltam a grúz származású hölgyet Norah Jones mellé az üzleti vacsorák és a délutáni plázák unalmas háttérzenéjének. Norah Jones azóta is hozza albumról albumra ezt a megbízhatóan szürke átlagot, ám Katie ezzel a lemezzel nagyon nagyot lépett előre, mégpedig ide közénk. A lemezen egyfajta jó értelemben vett közvetlenség érezhető: mintha Katie egy kis pubban tőlünk két centire énekelne és gitározna, nem pedig egy távoli színpadon álmosít minket egy kopott zongora mögött. Előadásmódja pedig nagyon sokat fejlődött a csivitelő Call Off The Search óta; néhány dalban úgy hozza a több évtizedes jazzdíva hangot, hogy hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy 1984-ben született. Tud még bájosan kislányos is lenni, de leginkább szívmelengető és szenvedélyes, és ami a legfontosabb, egy pillanatig sem unalmas.
A korábbi lemezekhez hasonlóan jópár dal Katie felfedezőjének, Mike Battnek a kesernyés humorú szerzeménye, és a zárószám pedig egy felemelő Leonard Cohen-feldolgozás (In My Secret Life). A dalok sokszínűbbek, mint eddig bármikor: az If The Light Go Out például egy tökéletes popdal, a Scary Film a horrorfilmekről szól, mindez pedig egy színházi díva stílusában előadva, a Ghost Town pedig reggae-stílusával okoz meglepetést. A szövegek közül kiemelkedik az első kislemezes If You Were a Sail Boat, ahol a világ legegyszerűbb kifejezéseinek olyan ízléses csoportosítását láthatjuk, hogy szinte kedvünk lenne valami kezdő angol nyelvtanfolyamnak elküldeni, hogy ha valami igazán egyszerűt és szépet akarnak fordítani, akkor íme.
Ez az utolsó lemez, amelyen Mike Batt segédkezik, és ami egy kicsit aggasztó, hogy az egyetlen dal, amely kizárólag Melua szerzeménye (Spellbound), erősen és lefelé lóg ki az albumról. A többi dalért viszont jár a kilences, mert annál a buszos novemberi reggelnél idén nem ért kellemesebb zenei meglepetés.
**********(9)
szigi
|
2007.12.19.
Kate Melua - Pictures
Dramatico - CLS
2007.10.01.
A grúz származású Katie Melua immáron harmadik albumánál tart, és még mindig szemtelenül fiatal, alig 23 éves. 19 évesen robbant be az angol (és európai) zenei életbe a Call Of The Search albummal, amelyből alig fél év alatt kétmillió kópia fogyott. Ezek után nem volt meglepő két évvel később, hogy a második lemeze, a Piece By Piece még ennél is sikeresebb lett - Európában a legjobban fogyó európai női előadó által jegyzett lemez volt ez a korong.
Most pedig itt vagyunk, újabb két év elteltével, és menetrendszerűen itt az új album, a Pictures. Aminek minden esélye megvan arra, hogy az elődjei által kitaposott úton haladjon, hiszen egész egyszerűen jó. Semmi extra csicsa, csak jó dalok, jó hangszerelés - és mindehhez egy csodaszép, ráadásul teljesen egyedi hang.
Szerencsére Katie Melua nem esik az önismétlés hibájába - noha van egy sajátos stílusa, de ez nem azt jelenti, hogy ne fejlődne lemezről-lemezre. Ez a lemez már nagyon alaposan ki lett munkálva. Hatalmas pozitívum, hogy élő hangszerek szólalnak meg, élő dob, élő gitár, néhány dalban vonósok - ma már egyre kevesebben ragaszkodnak ehhez, hiszen olcsóbb és minden bizonnyal egyszerűbb, ha egy producer guru pár programmal előállítja ezeket a hangokat - de az nem ugyanaz.
Nagyon nehéz kiemelni egypár dalt a lemezről, olyannyira egységes ez a lemez. Elkezdődik, és vége is van. Úgy ahogy van, teljes, nem hiányzik belőle semmi, és nincs is benne semmi felesleges extra.
Természetesen ehhez nemcsak Katie Melua tehetsége kell, hanem az az együttműködés, amit felfedezőjével Mike Batt-tel alakítottak ki az évek során. Ez a kreatív csapat nagy dolgokra képes - bár a hírek szerint ez után az album után szétválnak útjaik. Meglátjuk, hogy akkor mire lesz képes Katie Melua.
Mindenesetre jegyezzük meg jól ezt a nevet, mert még fogunk róla hallani a jövőben.
Ja, a lemezt mindenkinek szívből ajánlom.
**********(8)
josh
|
|
 |
2007.10.14.
Paul McCartney - Memory Almost Full
MPL / HearMusic / Universal
2007.07.01.
A zenerajongók egy nagy hányadának a Beatles megkerülhetetlen zenekarrá vált - előbb vagy utóbb, így vagy úgy, de mindenféleképpen belefut az ember a Beatlesbe. Hogy aztán merre indul tovább az úton, az mellékes, mert a Beatles valami olyasmit alkotott, amit azóta sem sikerült semmilyen más zenekarnak felülírnia.
Jómagam is Beatles rajongóként kezdtem zenerajongói pályafutásomat - és mivel akkortájt (80-as évek legvége, 90-es évek legeleje) Paul McCartney szólókarrierje éppen a csúcson volt, átnyergeltem McCartney rajongónak. 1989-ben és 1993-ban két nagyon egységes mestermunkával (Flowers In The Dirt, Off The Ground) rukkolt elő, amelyekkel mintegy 10 éves szünet után masszív világturnéra indult, hatalmas sikerrel természetesen. Kialakult maga körül egy fix tagokból álló zenekar, csak a dobos posztján volt változás - és ez a gárda sikert sikerre halmozott. Az ő nevükhöz fűződik az első MTV Unplugged lemez kiadása is többek között.
A kilencvenes évek közepére azonban elfáradt a dolog. McCartney figyelmét egyéb dolgok kötötték le, mint pl. a Beatles Anthology, amelynek az lett az eredménye, hogy az 1997-es Flaming Pie már nagyon vegyesre sikeredett, pár slágergyanús szerzeménnyel és sok-sok töltelékdallal. Ezzel a lemezzel már nem is turnézott, ahogyan a kilncvenes évek utolsó McCartney lemezével, az 50-es évek rock'n'roll sikereit feldolgozó Run Devil Run (1999) albummal sem. Ez utóbbi lemezen az sem segített sokat, hogy a felvételeket a Pink Floyd énekes-gitárosával, David Gilmourral és a Deep Purple dobosával, Ian Paice-szel készítette. Időközben meghalt felesége, Linda is, amely érezhetően nagy törést okozott a zenéjében.
A kétezres éveket két középszerű albummal (Driving Rain - 2001, Chaos And Creation In The Backyard - 2005) és közben pár masszív turnéval indította - ezek egyike keretén belül jutott el végre Budapestre is koncertezni 2003 májusában.
Az utóbbi időkben azonban zenei karrierjéről nem sokat, Heather Mills-szel kötött viharos házasságáról és még viharosabb válásáról azonban annál többet lehetett hallani. McCartney a legjobb terápiát választotta és belemerült a munkába, hogy aztán előrukkoljon a leghosszabb ideig készülő lemezével. A dalok egy része ugyanis hosszú évek óta félkészen állt, a felvételek még 2003-ban kezdődtek, a dalok írása pedig még korábban.
A lemez megjelenése előtt jött a szinte sokkoló hír, hogy kiadóváltás is történt - McCartney otthagyta az EMI csoportot, és leszerződött az amerikai Starbucks kávéház-lánc álatal alapított új kiadóhoz, a Hear Music-hoz. Ha a Beatles-es időket is beleszámítjuk, akkor egy 45 éves kapcsolat szűnt meg -ami azért nagy érvágás lehetett az EMI-nak.
Sajnos a lemezt Európában a Universal forgalmazza - és ez meg is látszik a magyarországi kiadáson.
A Universal ugyanis kitalálta, hogy a hazai piacnak jó lesz egy olcsó kiadás is, az alacsony árak talán megnövelhetik az eladásokat. Na de miként is lehet leszállítani egy CD árát? Vagy a kiadó mond le a haszna egy részéről, vagy kevesebbet nyújt a vásárlónak. Esetünkben ez utóbbi történt - a bookleten spóroltak. Így alacsonyabb a nyomdaköltség, a dalszövegek és a képek után sem kell jogdíjat fizetni - az ötlet jó lenne, de a kivitelezés teljesen elrontja az egészet. Ugyanis a borító közepére hatalmas betűkkel rányomták a Made For Hungary feliratot és egy magyar zászlót - ami az egész borító koncepcióját tönkreteszi. És a Universal az összes hasonló, olcsó, a magyarországi piacra szánt CD-jével ezt teszi. Függetlenül attól, hogy az adott lemez borítója mit ábrázol, függetlenül attól, hogy ezáltal a borító (adott esetben egy fontos) részét kitakarja - és ez az egész vállalkozást hiteltelenné teszi. Mert kérdem én, miben különbözik egy internetről letöltött és CD-re kiírt lemez, amihez (szintén az internetről letöltött) borítót nyomtat a delikvens attól, amely hivatalosan van ugyan kiadva, de üres a bookletje, ráadásul még csúnya is? Mondjuk ki no, semmiben sem.
No de mindegy, valszeg én vagyok itt az egyik utolsó oldschool zenevásárló, hagyjuk is a témát, beszéljünk inkább a lemezről, mert szerencsére van miről beszélni.
A Memory Almost Full ugyanis egy igen jól sikerült McCartney lemez, még ha a legnagyobb sikerek magasságába nem is ér fel. De vannak rajta igazi gyöngyszemek, amelyeknek az egész McCartney életmű legjobbjai között van a helyük.
A lemezindító Dance Tonight, a Mister Bellamy vagy a That Was Me igazi McCartney-slágerek, amelyket az öreg Macca szemmel láthatóan a kisujjából kiráz könnyedén. De nem elégszik meg ennyivel, a lemezen bátor kísérletezgetésnek is fültanúi lehetünk. A Vintage Clothes-ban, amely egy hagyományos McCartney melódiára épül, egy full drum'n'bass alapot hallhatunk, amley azért valljuk be, eléggé szokatlan az egykori Beatle lemezein.
Csakúgy, mint a lemez csúcspontja, a House Of Wax - amellyel elrugaszkodik a popzenétől, és átevez a blues-rock vizeire. Csak önmagában már emiatt a felvétel miatt is érdemes beszerezni a lemezt - egész egyszerűen tökéletes nóta, elképesztő hangzással, húzós zongorával, improvizált gitárszólóval - az év egyik legkiemelkedőbb felvétele!
A lemeznek van ám limitált kiadása is - mily meglepő! Ennek beszerzése kötelező egy igazi McCartney fannak - egyfelől különlegesen szép, kihajtható borítója miatt, másfelől a bonusz CD-n található felvételek miatt is. Egy interjút és három dalt kapunk - de ezek közül a Why So Blue egy igazi gyöngyszem, amely szintén a McCartney életmű egy legkiválóbb szerzeménye.
Az új évezred eddigi legjobb McCartney lemeze lett a Memory Almost Full - csak így tovább!
**********(8)
josh
|
 |
2007.08.27.
Varga Zsuzsa - Barkácsklub lányoknak (2007)
Szerzői kiadás
2007.08.21.
Varga Zsuzsa új lemeze minden eddiginél erősebben vetette fel bennem a visszatéri kritikusi problémát: mihez lehet mérni egy magyar lemezt? A többi magyar lemezhez? A világ popzenei élvonalához? Sirassuk-e a popkulturális lemaradásunkat, és hallgassunk elnéző mosollyal a külföldi alkotásokhoz képest többnyire igénytelen zajzenét, vagy hirdessük azt, hogy a jó zene elkészítésének a feltételei igenis elérhetőek Magyarországon is? Ünnepeljük-e Zsuzsát, mert hosszú tökölés után egy meglepően bátor, sodró, és hogy a tökéletes képzavarral éljek: "tökös csajlemezt" tett le az asztalra, vagy jelentsük ki objektíven, hogy az elektroclash, mint stílus, már akkor is kínos volt, amikor még divatosnak mondták, és hogy erre a stílusra ráhúzni egy teljes lemezt ma már finoman szólva nem túl szerencsés?
Előre szólok, ez a kettősség bennem nem dőlt el egyik irányba sem. Pedig lehet dicsérni: ahogy már írtam, abszolút friss, lendületes alkotásról van szó, és az álmatag, némethjucis, hippi-beütésű négy évvel ezelőtti Szívadóvevőre tulajdonképpen nyomaiban sem emlékeztet. A váltást egyrészről a divat diktálta, másrészről viszont a művészi szabadság is. Zsuzsa mióta kilépett a Venus-ból, a magyar popzenében az underground és a mainstream határán lavíroz: sem Németh Juciként, sem feminista amazonként sem adható el negyedannyira sem, mint amikor a kockahasról énekelt szentendrei utcákon, vagy a tengerparton sétált egy régi nyárról énekelve. Ebből a hálátlannak tűnő szerepből viszont erényt kovácsolt: ha már állítása szerint "nincsenek rajongói", akkor legalább gondolkodás nélkül mehet a zenei elképzelései után, hiszen egy hajnali 2 órás Arany Ászok Színpad valószínűleg csak akkor nem járna ki neki, ha mondjuk kambodzsai népzenébe kezdene.
Ezekből a zenei elképzelésekből leginkább az elektroclashes zakatolás valósult meg, néhány további (pl. szájharmonika, szaxofon) kissé ez mögé szorult. És ez pedig a fő gond. A számok igencsak hasonlóak, és a zakatolás egy idő után rendkívül fárasztó. A másik fő probléma pedig továbbra is az, hogy Zsuzsa leginkább az Animát idézi a szövegeivel, ahol 1-2 nagyon jó sort több kifejezetten kínos követ. A Szerda című dal például hiába van zeneileg egész jól összerakva, a szöveg vagy csak egyszerűen nagyon rossz, vagy túl bennfentes (valami Noémi nevű DJ-ről van szó, ha jól értem).
A lemez legjobb dalai az első kislemezes, bájosan feminista Lányok másra várnak mellett mindenképpen a gyerekkórussal megtámogatott Szállj ki a kocsimból című Kinks-koppintás és a skás elemekkel dúsított Beragadt a gép. A lemezen van egy hullámvölgy a közepe táján, aztán a második felében újra beleerősít: a Tudod ez Sci-fi-We're Shining Down-Szerda hármas újra kifejezetten tetszetős, itt viszont a már említett összecsapottnak tűnő szövegek rontják az összhatást. A többi dal elég felejtős, bár a nyilvánvalóan tévedésből klipes dalnak választott Be Infected-en kívül legalább egyik sem idegesítő. A Felakezet pedig meglepően jó szóvicc volt első pár hallásra, az Animal Cannibals egy ilyenből öt évig kompatíbilis partyslágert csinált volna, ám Zsuzsa ebből némi meglepetésre csak egy középtempójú, meglehetősen semmitmondó alkotást kerekített.
Összességében tehát a lemez egész jó, magyar szinten pedig akár az év egyik legfontosabb poplemeze lehetne, de sajnos úgy tűnik, hiába a kifejezetten emlékezetes, süvöltő gyerekkórussal megtámogatott "Eleresztem a kutyákat" csatakiáltás a Szállj ki a kocsimból című dalban, a magyar popipar nem ereszti ki Zsuzsát a "Régi nyár" feliratú ketrecből. Ebből a ketrecből pedig egy még összeszedettebb lemez jelentené a kiutat, ráadásul lehetőleg ne újabb három év múlva.
**********(6)
szigi
|
 |
2007.08.06.
Client : Heartland
EMI
2007.04.30.
Ez a leghosszabb ideje készülo kritikám. Egyszeruen nem tudok mit írni errol az amúgy tavasszal megjelent lemezrol. Annyira nem rossz, de mégis; valahogy fülsérto, felesleges, jelentéktelen, kerülendo. Pedig még vártam is a két félcsúnya, stewardess-egyenruhába öltözött hölgy új lemezét, viccesen dallamos szintipopját. Most már három félcsúnya lány vagy, és inkább borbe öltöznek, a zenéjük pedig pont annyira izgalmas, mint egy adóbevallás.
Fussuk le a köröket: természetesen az Andy Fletcher (DM) által felfuttatott (?) lányokról van szó, akik közül ráadásul Kate Holmes (a fekete) nem más, mint Alan McGee-né (a szoke, Sarah Blackwood pedig a Dubstar nevu formáció tagja volt a kilencvenes években, akiknek volt egy világvero Pet Shop Boys feldolgozásuk, a Jealousy). Ok ketten éppen akkor törtek be (bár ez a militarista szó itt kicsit túlzás), amikor a DM-bol mind Dave Gahan, mind Martin Gore éppen nagyban szólózott, Andy Fletcher pedig unalmában lemezlovaskodott, és egy klubban összeismerkedett a két együtt bulizó lánnyal. Andy éppen egy kiadót alapított (Toast Hawaii), és elsoként a két hölgyet szerzodtette le, akiknek sematikus laptopzenébol álló elso lemezük 2003-ban jeleng meg az elmés Client néven. A meglehetosen bugyuta album utódja hamar megérkezett, és világ, láss csodát, a laptop kivirágzott; a City névre keresztelt album kellemes és szellemes, okos, dúdolható popzene. A sodró dalok majd' mindegyike nagy sláger lehetett volna (It's Rock'n'Roll, Don't Call Me Baby), a lassú dalok pedig kevés eszközzel hatásosan borzongattak (Chill Of October, One Day At A Time). A lemezrol kimásolt három kislemez is bravúros választás volt: az ismeros hangeffektekkel telezsúfolt EBM-szeru In It For The Money egy igazi „suttyófeminista” himnusz, a Radio szépséges és elveszett, a Pornography pedig leginkább a Soft Cell aranykorát idézi meg. Ezek után persze szünet következett (Andynak jött a DM lemez, a lányoknak pedig a kiadóváltás), jött a harmadik csaj, és jött a lemez, Heartland címmel. Ezzel az a baj, hogy egy ilyen hangsúlyozottan fagyos csajprodukciónak ez a cím kifejezetten érzelmeskedo, ezenfelül többszörösen foglalt, ráadásul a Client-tol nem is túl távoli kapcsolódásban álló együttesekrol van szó (persze ezzel lehet vitatkozni: a U2 és a Sisters Of Mercy rendelkezik már ilyen címu dallal).
Attól, hogy a két lány három, hogy a ruha élére vasalt kék légiutaskíséro-egyenruha helyett dögösködo borszerkó, és hogy már nincs mögöttük Andy, még lehetne jó a lemez, de sajnos nem az. Eddig valahogy nem éreztem azt, hogy a lányok kétségbeestek, hogy a Ladytron mennyivel nagyobb sikereket ér el a Clientétol alig eltéro zenével, de most olyan buzgón másolják Daniel Huntékat, hogy az már fáj. A lemezrol elsoként kiszivárgó, meglepoen telt hangzású Zerox Machine (eredeti eloadó: Adam&The Ants) már ennek a Ladytron-plágiumnak a jegyében született, és akkor nem gondoltam volna, hogy lazán ez a legjobb szám a lemezrol. A mostanában eroltetni kívánt (értsd: kislemezes) Drive, illetve a teátrális kezdésu, egyszerre Mobyt, Pet Shop Boyst és Marilyn Manson dobalapját megidézo Lights Go Out címu alkotások egészen kiábrándítóak. Visszakanyarodnék az elejére: fárasztó, rossz hangzású, unalmas a lemez, feszességnek, dögösségnek, de még hideg csajpoposságnak nyoma sincs (halkan jegyzem meg: pont, mintha Ladytront hallgatnánk). Ehelyett van egy, NDK lakótelepek hangulatát idézo címadó dal, egy hangon elkántált refrének (Lights Go Out, It's Not Over), egészen megdöbbento eurodance (Someone Tu Hurt), idegesíto jejejejeje-zés (6 In The Morning), és harmadszor elsütött rock'n'roll-os számcím (Where The Rock'n'Roll Gone), az utolsó két szám pedig bármelyik tajvani zenekészíto programhoz tartozó tutorialban az elso lecke második fele lenne. Ez azt jelenti, hogy a lemezen egyetlen darab jó dal van (Zerox Machine), és két egész turheto (Heartland, Monkey On My Back), ami édeskevés. Az elozo két lemezük sem volt agyonhájpolva a médiákban, de a mostaniról szerintem egy hangot nem játszanak még a legelvetemültebb rádiókban sem. Nem is nagyon érdemli meg. Szép volt lányok, foleg a második lemez, de ideje bedobni a törülközot.
**********(3)
szigi
|
 |
2007.05.28.
Kozma Orsi : Az igazi szerep
Warner-MTon
2007.05.21.
Van a honi popszcénának egy szűk szegmense, amely csak kimondottan beteg lelkű hallgatóknak ajánlott. Olyan zenék ezek, amelyek első hallásra hazavágják az embert, főleg ha egy kicsit sérült a lelke is a hallgatónak. Csak néhány előadó tartozik ide, de ők mindannyian olyan magas színvonalú munkát tesznek le az asztalra, amely minden szempontból vállalható. Elgondolkodtató, sőt, egyenesen mély szövegek, amelyek nem nagyon férnek bele a ma rádióbarátnak nevezett dalok által kijelölt sekélyes, felszínes dalszövegek közé. Ráadásul zeneileg is korrektek ezek a lemezek. A stílus koronázatlan királynője Ágnes (Vanilla), de ide sorolható (a sajnos csak egylemezes) Nona vagy a korai Unique.
No és persze Kozma Orsi.
Akinek első szólóalbumáról (Egy szó -2005) már ezeken a hasábokon is szóltunk, lásd az akkori kritikánkat. Most végre itt a folytatás, amely egyben a kezdet is, hiszen most Orsi tényleg szólóban nyomja, míg az előző lemezt még a Cotton Club Singers tagjaként jelent meg, ráadásul a zenekar "házi" kiadója, a Geg Records adta ki. Mintegy fél éve kilépett az anyazenekarból, így most már teljes erejével fordulhatott a szólókarrier felé.
Orsi és zenekara a koncerteken már mintegy másfél éve folyamatosan játszott olyan dalokat is, amelyek nem szerepeltek az első lemezen, így kézenfekvőnek tűnt, hogy hamarosan új lemezzel jelentkezik. A második lemez már egy nagy multinacionális kiadó, a Warner-MTon gondozásában látott napvilágot.
Meglepő módon az albumot bevezető videoklip (és promóciós kislemez) a Túl szép című dalból készült - ez azért volt meglepő, mert a dal az első lemezen is szerepelt. Jó néhányan arra gondoltak, hogy a második album valójában csak az első lemez felturbózott változata lesz.
Szerencsére nem ez történt, csak a Túl szép lett "átmentve" a régi lemezről.
Az új album valójában egyenes ágú folytatása az előzőnek, hiszen ugyanaz a gárda követte el - a munka legjava ismét Szakos Krisztián munkája. Persze most már bátrabban kísérleteztek a felvételek során, így ez a lemez sokkal eklektikusabb lett az előzőnél. És helyenként sokkal ütősebb is, a szövegek továbbra is elgondolkoztatók, nem amolyan hófehérjaguárosok. És ez a lényeg, mert igenis szükség van az olyan zenékre, amelyeket hallgatva elgondolkodik az ember. Mindez persze nem megy a zeneiség rovására, így Az igazi szerep egy nagyon erős alapokon nyugvó, eladható poplemez lett, tele potenciális slágerekkel.
Mert ez a lemez bebizonyította: igenis lehet rádióbarát dalokkal minőségi poplemezt készíteni. Csak a megfelelő gárda, és persze az akarat kell hozzá. Ez utóbbi az, ami a legfontosabb, és ez az, amiben Kozma Orsi nem enged. Legyen szó akár funky-s alapokon nyugvó nótáról (Gyere velem), lírai balladáról (Lélekrabló) vagy dögös rockdalról (Átkozott), mindből árad a belefektetett hihetetlen mennyiségű munka. Ez nem egy olcsó gagyilemez, nem pár nap alatt lett összecsapva, mint oly sok mai album esetében.
Határozottan ajánlott kategória.
**********(9)
josh
|
 |
2007.05.28.
Linkin Park : Minutes To Midnight
Warner
2007.05.14.
Csak egy hajszálon múlt, de a Linkin Parknak nem sikerült megszereznie az "Ezredforduló metal zenekara" címet. Pedig nagyon közel voltak hozzá, még talán meg is érdemelték volna, de valahogy nem jött össze a dolog.
Ennek több oka is volt. Ami nem rajtuk múlt, az az volt, hogy nagyjából velük egy időben olyan zenekarok is a világhír felé vették az útjukat, mint mondjuk a semmi egyedit nem produkáló Korn, a divatmajom Limp Bizkit vagy a rockzene legaljára való hányadék Nickelback. Ezen zenekarok közül magasan kiemelkedett a Linkin Park, de pont miattuk nem juthatott el arra a szintre, amelyre igazán eljuthatott volna. Az ezredforduló nu-metal irányzata szalonképessé tette a keményrockzenét, immáron nemcsak a lecsúszott lumpen-elemek közül kerültek ki a hallatóik, mint monduk a nyolcvanas évek Iron Maiden, Metallica, Accept vagy AC/DC rajongói. Divat lett metálosnak lenni - és ezáltal majdnem a lényegét veszítette el az irányzat.
Azért a Linkin Park is hibás, hogy nem ők lettek az új Paradise Lost. Mert amilyen tökéletesek is voltak a koncerteken, olyan rosszul szóltak az albumaik. Valahogy sosem sikerült eltalálni a megfelelő hangzást. Ez persze nem akadályozta meg őket abban, hogy eladjanak vagy 40 millió albumot - ami azért nem rossz eredmény, sőt.
Nincs ez másként a most megjelent Minutes To Midnight album esetében sem - rosszul szól a lemez. Az albumnak két producere volt, ők voltak felelősek a végső hangzásért. Az egyikük a zenekar egyik kreatív agya, Mike Shinoda, a másikuk a Grammy díjas producer, Rick Rubin, aki olyan zenekarok lemezén dolgozott korábban, mint a U2, a RedHot Chilli Peppers vagy a Run DMC.
Végig olyan a hangzás, mintha Dave Farrell basszusgitáros nem is lenne tagja a zenekarnak - egész egyszerűen nagyon halkra van keverve a lemezen a basszus, helyenként szimplán nem is hallható. Olyan az egész, mintha a lemez egy nagy rakás otthoni demofelvételből lett volna összefabrikálva.
Pedig mindezidáig a Minutes To Midnight a Linkin Park eddigi legerősebb anyaga, jólmegírt dalokkal, amiket aztán elrontottak.. Olyan kiemelkedő darabokkal, mint a Leave Out All The Rest vagy az egész egyszerűen zseniális Bleed It Out szimplán bűn azt tenni, ami ezen a lemezen történt. Ennek ellenére az utóbbi mindent visz - az év eddigi egyik legjobb dala.
Sajnos a Linkin Park most sem tudott igazán átütőt alkotni - és most magukon kívül mást nem nagyon hibáztathatnak ezért.
Dalok: **********(7)
Hangzás: **********(4)
josh
|
 |
2007.05.21.
Balkan Fanatik : Hungaricum
Szerzői kiadás/CLS
2007.
Vannak olyan magyar lemezek, amelyek viszonylag nagy publicitást kapnak: a klipjeiket játsszák a zenecsatornák, a CD-jük mindenhol szem előtt van a zeneáruházakban, mégis lehet róluk sejteni, hogy a 80%-uk a csókosoknak, a zenekar körül lebzselőknek fog elmenni ingyen, a maradék pedig 50%-os leárazásban végzi valamelyik CD-kosár alján. És nem azért, mert ezek a lemezek nem lennének jók, vagy hogy ezt a szörnyű szót használjuk: nem lennének "igényesek", hanem inkább valahogy nincs meg a célközönségük; nehéz értük rajongani, mindenki csak úgy "elvan" velük; olyan hiánypótlónak szánt művek ezek, ahol nagy valószínűséggel szó sincs hiányról.
A Balkán Fanatik tipikusan ilyen zenekar. Nehéz elképzelni, hogy túl sok rajongója lenne Magyarországon a balkán hangzással megdobott elektronikus zenének és nem túl valószínű, hogy mondjuk a lakótelepek fiatal gengszterei a Balkán Fanatik rapbetétjeit darálva lopjanak Túró Rudit Rózsika néni sarki ABC-jéből Akik mégis bírják ezt a népzene-rap-elektronika hablagyot, azok pedig valószínűleg inkább Animára lökdösődnek a ZP-ben.
Yorgosz Tzortzoglou és Lepés Gábor ennek ellenére egész jó debütlemezt dobtak össze három éve a Balkán Fanatik project égisze alatt: a csürdöngölős káromkodásokkal tarkított lemezt ugyan már akkor is nehéz volt hová tenni, de a Csináld, csináld, jól csináld című kifejezetten vicces dalt a szívünkbe fogadtuk, és ennek a dalnak a fényében a lemezt is kellemes emlékként tároltuk el az emlékezetünkben. Ami viszont egyszer működött, az nem biztos, hogy másodszor is fog, sőt, amivel első alkalommal elnézőek voltunk, az másodszor már homlokráncolásra ad okot. A kínos rapbetétek és az óvodás mondókák viszont átmentődtek az első albumról, ezen felül továbbra sincs egyetlen sor sem a lemezen, amit meg akarnánk jegyezni, vagy amire azt mondanánk, hogy na igen, ez jól sikerült. Ez pedig elég nagy baj, hiszen egy végigszövegelt lemezről van szó. A másik nagy probléma pedig a Prodigy tíz évvel elkésett felfedezése: a lemez jónéhány dala erősen hasonlít a Prodigy-életmű különböző pontjaira, a lemez legkínosabb pillanatában (Kórus) pedig konkrétan a Voodoo People-t halljuk, más szöveggel. Ez az az eset, amikor még nyúlni sem sikerült jó helyről.
Folytatom a lemez hibáit: az első szám valami hajmeresztően rossz, egészen pontosan a rosszemlékű Pongó szólólemeze elevenedik meg, ahol a latexruhás rendőrelvtárs ezerszer lejárt Brooklyn Bounce-alapokon kiabált kétségbeesetten önmaga fontosságáról. A Tied vagyok című dalban pontosan ugyanezt halljuk, nehéz elhinni, hogy ilyen még létezhet 2007-ben, és létezik. Az Egyedem-begyedemben mintha D.Nagy Lajos selypítené végig a szöveget ("hajdússssogor"), ami egy óvodás mondóka, zavarba ejtően rossz szövegekkel, és a lehető legrosszabb pillanatokban benyögött "oh yeah"-okkal. A Csak azért is Balkán iszonyatosan hosszú, a refrénje sokadik hallgatásra is nagyon idegesítő. A Nincsen a világon népdalos siratódalánál pedig még a NOX-ot is visszasírhatjuk, mert ennél még a méltánytalanul népszerű ugrabugracsapat is autentikusabban idézi meg a magyar népzenét.
És akkor azért pár szó arról, hogy hogy miért nem egy, vagy két csillag: a lemez közepe egész jó,a Fordíts a fény felé például egy remek kis bulizós nóta, ahol még a Prodigy-alap sem zavaró, a Szomorú Blues pedig amolyan vonaton az esős tájra kibambulós kis hangulatvadászat szájharmonikával és finom ütősökkel. Az Itt jön a betyár és az Ördögi kín zeneileg elég jónak mondhatók, viszont a kínrap itt is jelen van, közepesre degradálva a produkciókat. A Devil's Game még érdekes: egyáltalán nem jó szám, de a refrénje elsőre beleégeti magát a hallójáratainkba, aminél többet refréntől nem is várhatunk. A maradék két dal (Azt gondoltam eső esik, Kama Loka) unalmas, poroszkálós szerzemények, ráadásul az elsőt az Eleven Hold is elővette már néhány éve, Egyperces szerelmes címmel. Ez lehet, hogy szőrözés, de szerintem ha magyar népdalokat akarunk feldolgozni, akkor azért elég nagy a választék ahhoz, hogy két közepesen ismert csapat (akik minden bizonnyal jól ismerik egymás életművét) lehetőleg ne ugyanazt válassza.
A helyenként jó pillanatokért és a jó hangzásért legyen gyenge közepes, mert szépen süt a nap odakint és a Devil's Game refrénjét dúdolom továbbra is.
**********(4)
szigi
|
 |
2007.05.07.
Music & Lyrics - Zene és szöveg - Filmzene
Warner
2007.
Meglepő módon ezúttal egy filmzenéről fog szólni ez a lemeztelenítés. Sőt, nemcsak a filmzenéről, hanem magáról a filmről is. Mert anélkül értékelhetetlen lenne a zene.
Szóljunk akkor tehát pár szót a filmről. Hugh Grant egy kiöregedett popsztárt játszik, aki POP nevű zenekarával a nyolcvanas években aratta hatalmas sikereit. Mára a siker elszállt, plázamegnyitókon meg vidámparkokban lep fel, ahol az egykori POP-rajongókból mára már kisgyermekes anyákká cseperedett hölgyek leginkább a rá jellemző csipőrázástól őrülnek meg.
De kap egy hatalmas lehetőséget a visszatérésre, kiderül hogy az aktuális übergigasztár énekesnőcske egykoron szintén POP rajongó volt, és rendel főhősünktől egy új dalt. A gond csak az, hogy zeneszerzésben otthon van az ürge, de szöveget nem tud írni. Próbálkozik ugyan mindenféle szövegírókkal, de nem sokra jutnak, mígnem a lakásában bóklászó virágokat locsoló helyettes lányka magában elkezd mormolni a dallamra egy szövegecskét. Jujj de jó, itt az ideális szövegíró - na persze nem ilyen egyszerű a dolog, a leányzó csöppet hipochonder, meg gátlásos, szóval rá kell beszélni, ami meglehetősen nehéz feladat. Mindegy, valahogy sikerül a mutatvány, a dal a megrendelőnek is tetszik, és az frissen létrejött szerzőpáros is közelebbi kapcsolatba kerül egymással. Persze nem lenne teljes a történet konfliktus nélkül, de aztán jön a látványos finálé a kibéküléssel és a többi nyálasság. Mindegy, a történet elég egyszerű és kiszámítható, Hugh Grant hozzá a szerencsétlen flótás alakját, amelytől szemmel láthatóan nem tud megszabadulni. A főhősnőt alakító Drew Barrymore is volt már bájosabb, de nagyon jó a szerepre. A mellékszerplők is tökéletesek. Az itthon leginkább a Szeretünk Raymond sorozatból ismert Brad Garrett tökéletes a menedzser szerepében, a szintén sorozathős Kristen Johnston (Űrbalekok) pedig nagyon jó választás volt a szövegírólány POP-rajongó nővérének szerepére.
De szóljunk végre pár szót a lemezről. Amelynek igazi érdekessége az, hogy 12 dalából hétben maga Hugh Grant énekel, méghozzá nem is rosszul. Mondjuk ha úgy döntene, hogy abbahagyja a színészkedést, és mostantól a hangjából szeretne megélni, nem biztos hogy az életszínvonala növekedne... :-)
A lemez csúcspontja a nyitódal (Pop! Goes My Heart), amely a filmbeli POP legnagyobb slágere - valódi nyolcvanas évekbeli tingli-tangli sláger - elég nehéz lehetett bőkét évtizeddel később hasonló hangvitelű dalt írni és hangszerelni. De a lényeg nem is az, ahogyan szól a dal, hanem ahogyan a filmben megjelenik. A filmnek is a nyitójelent a csúcspontja - leforgattak egy ál-videóklipet, mintha tényleg a 80-as években járnánk, és a POP egy sikeres zenekar lenne. (Lásd még A hét videója rovatunkat!) Na ez a videó egész egyszerűen büntet, annyira oda van rakva.
Van még itt pár dal, ez POP slágerek szólóban előadva, illetve kettő dal Haley Bennett előadásában - ő alakítja a filmben a sikeres énekesnőcskét.
És persze a lényeg, a filmbeli megrendelt dal (Way Back Into Love), amey két változatban is elhangzik a filmben, mindkettő megtalálható a lemezen is. Az első, a demofelvétel, amelyben Hugh Grant partnere Drew Barrymore, illetve a már kész dal, amelyben ismét Haley Bennett hallható.
Végül de nem utolsósorban szót kell ejtenünk a Hugh Grant által a filmben bocsánatkérésnek szánt dalról is (Don't Write Me Off). Egy szál zongorával előadott jó kis szerelmes dal ez, kicsit nyálas, de kellemes.
Összességében elmondható, hogy egy elég tűrhető filmhez egész jó filmzene készült, egypár kiemelkedő dallal. Semmi extra, csak nagyon kellemes hallgatni.
**********(7)
josh
|
 |
2007.04.30.
Heaven Street Seven : Sordid Little Symphonies
Warner
2007. április 12.
Régi adósságunkat törlesztjük most, amikor a hazai gitár pop szcéna egyik vezető zenekara, a Heaven Street Seven régi-új albumáról írunk. Új, mert most jelent meg, régi pedig azért, mert ennek az angol nyelvű lemeznek az eredetije Tudom, hogy szeretsz titokban még 2006 első felében látott napvilágot. A zenekar jelenleg európai koncertturnén van (a legendás ausztrál The Church vendégeként), és ennek kapcsán jelent meg limitált példányszámban a lemez angol nyelvű változata.
Hogy miként fordulhatott elő az, hogy nem írtunk a nagysikerű Tudom, hogy szeretsz titokban albumról, az egy rejtély, mert a HS7 nagy kedvencünk, szeretjük őket és a koncertjeiken is gyakran megfordulunk.
Ez a lemez nem az első próbálkozása a zenekarnak a nemzetközi befutásra. Kezdetben eleve csak angol dalaik voltak, majd két nagylemez után váltottak magyarra. 2000-ben az angol piacra jelent meg a White Lies In HiFi maxi CD, amley három slágerük angol nyelvű változatát tartalmazta, majd 2005-ben az akkor aktuális Szállj ki és gyalogolj lemezük anyagából vettek fel 5 dalt angolul és adták ki promóciós célzattal.
Az 1997-es Goal lemez óta a Sordid Little Symphonies az első angol nyelvű teljes nagylemez.
Nagyon jó lemezt hozott össze a zenekar, nem egyhangú, minden egyes dal rögtön azonosítható. Valódi zenei kalandozást hallhatunk a 60-as évektől egészen napjainkig - mindenféle zenei stílust megtalálhatunk az albumon. Ennek ellenére nem lett összevissza a hangzás.
Szűcs Krisztián továbbra is jó szövegíró, nemcsak magyarul, hanem angolul is. (Ezt a HS7 mellett az első két NEO albumon is bebizonyította már, ha esetleg valaki kételkedett volna.) És ami a legfontosabb: a dalszövegek nem lettek hangoznak erőltetettnek, mint ahogyan azt néhány hazai előadó "angolosított" lemezén már megszokhattuk. Ugyanolyan könnyedek, mint az eredeti változaton. Ez is Szűcs Krisztián kiváló szövegírói képességét minősíti.
Amennyiben rendes promótálásban részesül, ezzel a lemezzel a Heaven Street Seven-nek minden esélye megvan arra, hogy nemzetközi sikereket érjen el. Én személy szerint drukkolok nekik, és ezt a lemezt mindenkinek szívből ajánlom.
**********(9)
josh
|
 |
2007.04.02.
Jean Michel Jarre: Téo & Téa
Warner / Aero
2007. március 26.
Immáron több mint 3 évtizede van a pályán Jean Michel Jarre, akit nyugodtan nevezhetünk az elektronikus zene egyik úttörojének. Emellett elmondható az is róla, hogy a stílusnak valószínuleg o a legsikeresebb alkotója is, hiszen mind lemezeladások tekintetében, mind pedig a teltházas turnék tekintetében nem sok hozzá hasonlóan sikeres muvésszel találkozhatunk.
Ennek ellenére (vagy éppen emiatt), sokan nem kedvelik. Nekem például mindig is túl monumentálisnak hatott az a zene, amit a Jarre lemezeken hallani lehetett - és ehhez csatlakozott az a látványvilág is, ami a hatalmas tömegrendezvénynek nevezheto koncertjein megjelent. Noha mindig is nagy muvészek tartottam, az igazi egyediséget mindig is hiányoltam a munkáiból, és nem utolsósorban ott motoszkált a kérdés is a fejemben, hogy vajon ki tudna-e állni egy rendes élo zenekar élén egy szál zongorával, és egy kis füstös lebujban is tudna-e koncertet adni. Sok mindenbe belefogott az évek során, de ilyet sajnos még nem csinált. Bármihez is nyúlt, az nagystílu volt. Emellett írt zenét filmekhez, más eloadóknak, különleges helyeken lépett fel, és mellesleg az UNESCO nagykövete is.
És most itt van ez az új album, a Téo & Téa, amivel szerintem sokan nem fognak tudni mit kezdeni. Nem az a tipikus Jarre lemez, eltunt a monumentalitás, és a végeredmény egy könnyed zenei anyag.
Úgy érzem, kicsit késon jött ez a lemez. Az ehhez hasonló minimál-techno és os-trance lemezek divatja a 90-es évek közepén jutott el a csúcsra - és mára már mondhatni senki nem készít ilyen lemezeket. Egész egyszeruen kiment a divatból, akkor jó páran meglovagolták az éppen aktuális divathullámot, de a francia szintetizátor-mágus nem volt köztük.
Pedig ha ez a lemez úgy 12 évvel ezelott születik meg, akkor egy igazán korszakalkotó koronggal lennénk gazdagabbak, de így "csak" egy erosen retro érzéseket kelto, kellemes lemez lett.
Szerencsére nemcsak légbekapottan dolgozott a mester, a lemeznek van tematikája, ez pedig nem más, mint a szerelem, egy férfi (Téo) és egy no (Téa) kapcsolata, és minden, ami egy szenvedélyes kapcsolatba belefér.
A dalcímek magukért beszélnek, van itt minden, Beautiful Agony, Partners In Crime meg hasonlók. És természetesen a címadó Téo & Téa, ami ráadásul két változatban ismegtalálható a lemezen, zárásként, mintegy bónuszként rátették a korongra a dal remixét - ami azért elég kreténül néz ki, hiszen a dal eredetije maga is mintha egy remix lenne, csakúgy mint az egész album, amelyet végigkísér a tucc-tucc hangzás.
Fura egy lemez a Téo & Téa. Az nem mondható el róla, hogy jó, de mégis azt veszi észre az ember, hogy napokig nem képes mást hallgatni. Elsore persze nagyon egyhangúnak tunik, és szó mi szó, az egyes dalok igencsak monotonul hangoznak, de ezt az egész albumra nem lehet elmondani. Könnyed esti zenehallgatásra ideális. Jarre mesternek mintha lett volna egy jó napja, amikor is minden összejött, virágoztak a fák, csiripeltek a madarak, és felidézte az ifjúkorát, majd pedig hipp-hopp összefabrikálta ezt a lemezt. Minden bizonnyal nem az a lemez, amelybe a legtöbb munkát fektette, de a dolog muködik. És ez a lényeg.
**********(7)
josh
|
 |
2007.03.13.
Laibach - Volk
MUTE
2006. október. 23.
Bár a szlovén kultusz-banda legújabb albuma már mintegy fél éve megjelent, a februárban az A38 állóhajón adott fergeteges koncertjük alkalmat nyújt arra, hogy bemutassuk a lemezt. Azt a lemezt, amely a maga nemében egy nagyon különleges zenei anyagot tartalmaz, ráadásul olyan bátor anyagot, amelyet a Laibachon kívül nem sok zenekar engedhetett volna meg magának.
Már maga a Volk címválasztás is elég bátor húzás volt, ez a szó a német nyelvben a nép, nemzet kifejezést jelenti - és ugye a német történelemben nem a legszebb idoszak volt az, amikor ez a szó gyakorta került elotérbe.
Ezek után már-már nem is meglepo, hogy az albumon különbözo országok nemzeti himnuszait dolgozta át a Laibach. Ehhez kellett az a fajta pofátlanság, ami rájuk mindig is jellemzo volt - provokálni a maximumig, de mindezt úgy, hogy ne essenek át a ló túloldalára. Volt ahol az eredeti himnusz szövegét vették át, volt ahol a zene maradt meg, de volt olyan is, ahol minden át lett írva.
A dalok alapnyelve angol, de minden egyes dalban szerepel egy vendégeloadó az adott nemzetbol, aki az eredeti nyelven teszi hozzá a részét a dalhoz.
(Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a lemezt a Laibach egy másik szlovén zenekarral, a Silence-szel együtt készítette. Nem tudni, ki volt az ötletadó...)
Ha a hallgató túlteszi magát az album tematikája által okozott elso sokkon, máris ári a második. Ugyanis ez a lemez nem kimondottan a Laibach rajongók ízlésének megfelelo zenei irányvonalat képvisel. Noha továbbra is fellelheto a zenekarra eredetileg jellemzo indusztriál vonulat illetve a legutóbbi albumot meghatározó minimál-techno hangzás, az album egy teljesen új irányt képvisel zeneileg.
A lemezen olyan országok himnuszainak átdolgozásai hallhatók, amelyek ilyen-olyan módon meghatározóak a világban. Ha az átlagember kinyit egy napilapot, szinte biztos , hogy ezen országok legtöbbjével találkozni fog a külpolitikai hírek között.
Kezdetnek itt van ugye a német himnusz átdolgozása. Teljesen darabjaira lett szedve, jól összekuszálták, majd összerakták a maguk módján, belecsempészve egyfelol egy adag 'Deutschland Deutschland über Alles'-t és egy jó nagy adag kritikát a németekkel szemben.
Nem ússzák meg jobban az amerikaiak sem - itt már nyíltan aktuálpolitikáról van szó, amikor ilyeneket hallunk, hogy 'Bebiztosítjátok csak magatoknak a szabadságot', illetve hogy 'Isten óvjon minket a Ti szabadságotoktól, a Ti igazságosságotoktól, a Ti békétektol' stb.
Következik az angol himnusz...Nem a Laibach az elso zenekar, aki feldolgozta az eredetileg John Bull által jegyzett dalt, elég, ha a Sex Pistols elso, azonnal betiltott kislemezére gondolunk. Na a Laibach verziója übereli az os-punkokét.
Ha már a nagyhatalmakról beszélünk, az orosz himnusz sem hiányozhat. Ennek különlegessége, hogy egy egész orosz gyermekkórus énekli a refrént oroszul - tisztára az az érzése az embernek, mintha 20 évet visszamentünk volna az idoben.
Eddig viszonylag gyors, bár a Laibachtól megszokotthoz képest lassú dalokkal találkozhat a hallgató, a következo francia és olasz himnuszok feldolgozása azonabn ha lehet, még lassabbra sikeredett, bár a végére mind a ketto kicsit felgyorsul, lehetoséget adva ezáltal a zenekarnak, hogy a lemez élo bemutatóján átmenjenek egy kis zúzásba.
Majd következik az album egyik zenei csúcspontja, a spanyol himnusz átdolgozása. Hihetetlen pergo ritmusban szól a dal, teljesen átjön az igazi latin temperamentum a hangzáson. És itt zenei szemtelenséget is megengedtek maguknak, hiszen befejésként mindenki vár egy leütést, nagyon is illene oda, de nem történik semmi, hagyták, hogy egyszeruen vége legyen és elszálljon a szélbe a dal vége.
A következo dal az izraeli himnuszként van jegyezve, de itt ismét bátrak voltak, hiszen refrénként azért a palesztin himnusz egy strófáját is beleszotték a dalba. Hihetetlen energia árad a dalból, egész egyszeruen elképeszto a hangzás.
Csakúgy, mint a következo török himnusz, amelyben ütemesen hallható az 'Ata-Atatürk, Ata-Ataürk' rigmus.
A kínai himnuszba természetesen az eredeti hangzásvilág is bele lett szove, ezáltal igazi kontrasztot teremtve a dark indusztriális és a hagyományos kínai népzene között - és ez az, ami az album egyik legkülönlegesebb felvételévé teszi ezt a dalt.
A japán himnusz is jellegzetesen keleti hangzással operál - ez az album leglágyabb, legcsendesebb felvétele is.
A szlovén himnuszt kvázi kötelezo volt feldolgozni, csakúgy, mint a Vatikánét, illetve lemezzáró dalként a Laibach és a zenekar ideológusai által létrehozott virtuális állam, az NSK (Neue Slowenische Kunst) himnuszát is. Ez utóbbi a klasszikus himnuszok hagyományait követve leginkább egy indulóra hasonlít, bár a vége az egész zenekarra jellemzo, egyben az egész albumnak egy kiváló zárása: 'We shall defend our state, we shall never surrender'.
A lemez kétféle kiadásban látott napvilágot; a hagyományos, muanyagtokos verzió bookletjében a dalok szövege olvasható, míg a limitált verzióban egy olyan keményfedeles kiskönyvecskében található a lemez, amelyben a minden dal története olvasható, a Laibach által alkotott festményekkel körítve.
Hihetetlen bátorság kellett ennek a lemeznek az elkészítéséhez, és talán a Laibachon kívül nincs is olyan zenekar, amely megengedhette volna magának ezt a bátorságot. Sajnos a magyar himnuszt nem dolgozták át, így nem tudjuk úgy hallgatni a lemezt, mint ahogy mondjuk egy német vagy amerikai hallgató teheti. De talán jobb is így. Egyfelol a magyar himnusz szinte egyedülállóként a világban nem elsosorban a nemzet dicsoítésérol szól, sokkal inkább egy fohász, egy ima, másfelol emlékezzünk csak, milyen eroltetett politikai muvihart kavart az, amikor az Anima Sound System kicsit belenyúlt a Himnuszba. Erre a Volk kapcsán semmi szükség nem lett volna.
**********(10)
josh
|
 |
2007.02.02.
Basement Jaxx - Crazy Itch Radio
CLS
2006. október.
Egy hosszú munkanap után kocsikázom haza. Jólesően fáradt vagyok, a város barátságos fényei vesznek körül, nyomom a gázt, és valami ellazító, változatos háttérzene-szerűségre vágyom. Bekapcsolom hát a rádiót, ahol pont ilyesmi szól: ízléses mix, minden stílusból egy kicsi, finoman adagolva a hangulatokat, hol férfi, hol női előadó, hol húzós diszkó, hol elegáns soul, hol sejtelmes lassú szám, de mindenhol ugyanaz a kellemes, egységes, jókedvű hangulat - ez kell most nekem! Mikrofonnál a búgó hangú DD Cherry, aki valami imádnivaló műanyag funkyt halkít le, miközben beszél: "itt van valami kellemes a számodra... dőlj hátra, lazíts és élvezd!". És hátra is dőlök, rábízom magam DD Cherryre, érzem, hogy nem tévedhet és nagyon kellemes utam lesz hazafelé...
Talán sejthető az első bekezdésből, hogy megszületett az évtized autós lemeze. Tökéletes aláfestő esti-éjszakai hazafelé kocsikázásokhoz: nem odafigyelős, bonyolult zene, viszont így még könnyebben ivódik be a tudatalattinkba, és okoz kellemes perceket. A Basement Jaxx rádió-koncepcióra épülő Crazy Itch Radio című lemeze elsőre is követhető és szerethető, szemben a duó korábbi, elsőre kissé fárasztó, meglepő fordulatokkal telezsúfolt korábbi albumaival (Remedy, Roots, Kish Kash).
A kislemezek persze a bulizós, funk-house vonalat erősítik, ezek közül a Hush Boy mindent visz és a vicces bendzsóval díszített slágerszám, a Take Me Back To Your House is rendben van. Ezenkívül még egy party-himnusz van, az idétlen keleties vokállal színesített Everybody, aztán a többi szerzemény maga az elszabadult eklektika. A teátrális, kissé nagyképű Intro kétszer is felbukkan a lemezen (jobb lett volna albumnyitóként a Zoomalude, DD Cherry érzéki felvezetője), aztán van egyszerű négynegyedes bájos popmelódia, amelynek hátterében az orosz tangoharmonikásra román fúvósok kontráznak (Hey U), fülledt hangulatú, sodró soul (On The Train), kissé vásári hangulatú latinkodás a kilencvenes évek közepének hangulatával (Run 4 Cover), és legfőképpen finoman kattogó lassabb szerzemények (Smoke Bubbles, Lights Go Down, Keep Keep On, U R On My Mind). A közreműködők ezúttal kisebb nevek, mint a korábbi albumokon, habár az album egyik csúcspontjának számító sejtelmes Lights Go Down-ba Lily Allen is énekel néhány sort. A lényegen azonban nem változtat: három jól sikerült lemez és egy összegző best of után a lehető legjobb irányba ment tovább Felix Buxton és Simon Ratcliffe.
Emlékezetes, sokrétű, elegáns és laza lemez, ami még a magamfajta esküdt rádióelleneseknek is szinte kedvet ad a rádió bekapcsolásához, hogy aztán valamelyik magyar adó néhány értékelhetetlen száma és 20 perces reklámblokkja után visszakapcsoljak a kedvenc rádióállomásomra, a Crazy Itch Radio-ra. Sit back, relax, and enjoy!
**********(8)
szigi
|
 |
2006.12.08.
Pet Shop Boys - Concrete
Parlophone - EMI
2006. oktober 23.
A Pet Shop Boys idén tavasszal megjelent Fundamental című lemezéről még nyár elején írtam egy fél kritikát, aztán megnéztem Sopronban a VOLT Fesztiválos fellépésüket, majd hazamentem és fél évig hallani sem akartam róluk, nemhogy kritikát írni. Sopronban ugyanis egy olyan vérlázítóan gagyi gay-haknit tolt az arcunkba az együttes, amire a jobb érzésű ember is csak káromkodni tud végig a hazafelé úton. Súlyos gellert kapott tehát a rajongásom, mert nem tagadom, hogy közel áll a szívemhez a két korosodó úriember, Neil Tennant és Chris Lowe muzsikája. Nagyon kedvelem azt az elegáns, hűvös, minden ízében angol tánczenét, amit játszanak - és nagyon nem bírom elviselni azt a vásáriságot, amit néha koncert címén elénk raknak. Ezek után nem is csoda, ha hetekig nem voltam képes még csak ránézni sem a PSB vadonatúj koncertlemezére.
Ha már itt tartunk: a Fundamental egy egész jó lemez, amely szinte semmilyen sikert nem ért el, köszönhetően annak, hogy a három leggyengébb dalát választották kislemezre. Még ha a nyálas I'm With Stupid, a még nyálasabb, vokoderes Minimal, valamint a hihetetlenül modoros Numb mellett a GP4 nevű számítógépes játék zenéjének mormogását lenyúló Twentieth Century-t is kihozták volna kislemeznek, akkor lenne csak igazán balkezes a kislemez választás. Pedig van ezen a lemezen minden szép és jó: vérbő, életigenlő indulók (The Sodom And Gomorrah Show, Integral), szépséges balladák (I Made My Excuses And Left, Luna Park, Casanova In Hell, Indefinite Leave To Remain) és szikár, Kraftwerket megidéző elektronika is (Psychological), nem beszélve a remek mellékelt remix kiadványról, a Fundamentalism-ről. A lemez viszont a három "kiváló" kislemeznek és a szinte nulla promóciónak köszönhetően nyom nélkül süllyedt el az idei kiadványok között.
Most meg itt van ez a koncertlemez Concrete címmel, ami meg minden előzetes várakozással szemben nagyon jó. Élvezetes, összerakott, sokszínű, slágereket szinte teljesen mellőző klubkoncert jórészt élő hangszereléssel. A helyszín a London Mermaid színház, a dátum május 8.-a, a Fundamental megjelenése előtt járunk 2 héttel, a nagyközönség csak itt ismerte meg az új dalokat. Játszanak is sokat az új lemezről, viszont érdekes és örvendetes módon a kislemezek közül csak a Numb-ot. A többi dal is elképesztő: képzeljük el a Pet Shop Boys első koncertlemezét, hogy a következő dalok nincsenek rajta: Suburbia, Heart, Always On My Mind, So Hard, Being Boring, Go West, Se A Vida E, New York City Boy. Van viszont sok más finomság, sőt, a lemez a maga furcsa, slágertelen dalcsokrával szépen átíveli az együttes több, mint 20 éves pályáját a slágeres indulástól a komolyodó évtizedfordulón és a kilencvenes évek hol latinkodó, de leginkább idétlenkedő korszakától a jelenkor szinte teljesen visszhangtalan alkotásaiig.
A Pet Shop Boysnak pont ez áll a legjobban, amit itt hallunk: színházi környezet, musicales hangulat (volt már egy ragyogó musicaljük is 2001ben, Closer To Heaven címmel, ami ugyancsak bizonyítja a sokszínűségüket), és az együttes múltjában nem túl nagy gyakorisággal, de azért elő-előforduló kellemetlen slágerek teljes mellőzése. Van három vendég is: a Casanova In Hell-t Rufus Wainwright, a fent említett musicalről előadott Friendly Fire-t a musical egyik sztárja, Frances Barber, az egyik legfelzaklatóbb Pet Shop Boys alkotást, a Jelaousy-t pedig nem más, mint Robbie Williams adja elő, aki már számtalanszor adta tanújelét a Pet Shop Boys iránti rajongásának. Az új lemezén az egyik feldolgozásának címe We're The Pet Shop Boys, de dolgozott már fel más PSB dalt is (I Wouldn't Normally Do This Kind Of Thing).
A BBC 2 Radio által rendezett koncertlemez gerincét azért természeten a slágerek adják: ezek közül a Left To My Own Devices és az It's Alright nem sok változáson ment keresztül az eredeti verziójukhoz képest (habár a Left To My Own Devices-nek a hosszú verzióját adják elő, az operaénekes Sally Bradshaw vokáljával). A BBC Concert Orchestra vonósai által feldobott It's A Sin és a fúvósokkal megtámogatott, lemezt záró West End Girls viszont a stúdióverziójuknál sokkal élőbben, erőteljesebben szólalnak meg. A még nem említett dalokat átnézve megállapítható a lemez egy kis hibája: erősen túltengenek rajta a lassú dalok. Az új lemezről előadják a már említett Casanova In Hell-en és Numb-on kívül a Luna Park-ot és az Indefinite Leave To Remain-t is, de a régebbi dalok között is a lassúak dominálnak. A meghívott vendégek által előadott Friendly Fire és Jealousy is lassú, de a teljesen átírt Rent, a Dusty Springfield-nek írt Nothing Has Been Proved, és a Very album egyik idénre előszedett dala, a Dreaming Of The Queen is a visszafogott tempójú alkotások közé tartozik.
Van még négy dal, amikről nem beszéltem: a tavalyi Battleship Potemkin című filmhez írt album egyik dala, az After All, amelyről leginkább egy kissé hosszúra nyúló hajós diszkóparty ugorhat be, valamint a lemez legkellemesebb meglepetése, az 1999-es Nightlife album táncossá gyúrt keserédes balladája, a You Only Tell Me You Love Me When You're Drunk. A másik két dal pedig az újkori Pet Shop Boys két legkellemesebb meglepetése, a Fundamental két fénypontja, az ezúttal "sárga tengeralattjárósan" induló The Sodom&Gomorrah Show és a leginkább a 93as Shameless-t megidéző Integral.
Összességében az idei év egyik legkellemesebb meglepetését okozta a Pet Shop Boys ezzel a rendhagyó koncertlemezzel, és ha azt a soproni rémálmot feledni tudnám, akkor azt is mondhatnám, hogy a 2006os évben a Pet Shop Boys vitte számomra a prímet. Így azonban "csak" azt mondom, hogy idén volt egy korrekt stúdióalbumuk és egy remek koncertlemezük, ami azért még így sem kevés.
**********(9)
szigi
|
 |
2006.11.18.
Megjelenés előtt!
Faithless - To All New Arrivals
Sony-BMG
Várható megjelenés
2006. november 27.
A Faithless háza tájáról nem sokat hallhattunk az elmúlt időkben. A 2004-es No Roots nagyot durrant, de azóta nem volt túl nagy dobása a brit zenekarnak. Megjelent ugyan egy, az albumra épülő mini album Everything Will Be Alright Tomorrow címmel, amely instrumentális felvételeket tartalmazott, egy új dallal, és volt egy kiadó által erőltetett, de nulla promócióval kísért válogatáslemez is (Forever Faithless), de ezek nem kavartak sok vizet a zeneiparban. Pedig az Everything Will Be Alright Tomorrow megérdemelt volna egy kis odafigyelést, hiszen egy nagyon ügyesen összerakott kis lemez volt, és az új dal, a közel tízperces Blissy's Groove nagyon ott van a szeren.
Ne is rágódjunk a múlton, most 2006-ot írunk, és itt az új Faithless lemez. Ami sajnos meg sem közelíti azokat a magasságokat, amelyeket megszokhattunk tőlük.
Az albumot a Bombs kislemez vezette be (ez a lemez induló dala is), és ez alapján sok jóra számíthattunk. A dal hátterében egy 1984-es Simple Minds dal, a Book Of Brilliant Things hangmintája hallható. (Úgy látszik, mostanság nagyon felkapták a skótokat, egyre több zenekar nyúl vissza a munkásságukhoz.) Hihetetlen jó üteme van a dalnak, a zenekar állandó MC-je, Maxi Jazz és a vendégénekes Harry Collier totál eltérő hangja elképesztően lett keverve, a különbözőség adja a dal egyik alappillérét a szenzációs háttérzene mellett.
Majd következik egy igazán meglepő felvétel, Spiders, Crocodiles & Kryptonite címmel. Ebben a Cure frontembere, Robert Smith hangját hallhatjuk, a Lullaby hangmintáját használták fel, alig lehet ráismerni az eredetire, de nagyon ügyesen át lett alakítva. (Az első hírek alapján Lullaby is lett volna a dal címe.)
És ezzel ki is merítettük az új albumon az ütős felvételek listáját. Innen fogva csak középszerű, a Faithlesshez méltatlan dalokat hallhatunk a lemezen. Hiába a vendégénekesek sora (One Eskimo-tól kezdve, Cass Fox-on át Harry Collier-ig, és beleértve már-már természetesen Dido-t is), a lemez nem túl továbblépni egy viszonylag alacsony színvonalon. Olyan az egész, mintha Rollo és Sister Bliss magasról tettek volna az egészre, és a dalok megírása után félgőzzel álltak volna neki a felvételeknek.
Pedig hallatszik a lemezen, hogy próbálkoztak, hiszen olyan hangzásvilágot kapunk, amely korábban nem volt jellemző a Faithlessre. Helyenként a jazz világából ismert hangszereléssel próbálkoztak, a lemezt záró két dalban, a The Man In You-ban és az Emergency-ben például olyan szaxofon-betétek hallhatók, amelyek bármelyik nu-jazz lemezen megállnák a helyüket. A The Man In You-ban ráadásul világzenei elemeket is felfedezhetünk.
A címadó To All New Arrivals egész ígéretesen indul, de egy idő után már nagyon unalmas a monoton, a világ kegyetlenségéről szóló híreket felolvasó hang.
Az egyik legnagyobb csalódás számomra a Dido által énekelt Last This Day volt a lemezen. Ez tipikusan az a dal, ami egy Dido lemezen bármikor elment volna, de erre az albumra nagyon nem illik rá. Eddig Rollo mindig el tudta találni, melyik Didonak írt dalát melyikük lemezére tegyék fel, de most ez nem sikerült. Pedig nem lenne rossz a dal, sőt, magában még meg is állná a helyét, de nagyon rossz a körítése az album közepén. Ráadásul egy Dido albumon lemezzáró dalnak lenne ez az igazi, nem egy album közepén. Kár érte.
A legfőbb probléma az ezzel az új Faithless lemezzel, hogy tejesen hiányzik belőle bárminemű koncepció. Nem látszik az eleje, és nincs vége. Nincs a lemeznek egy, a dalok által alkotott íve, és a dalok is teljesen szedett-vedettek lettek, ebből kifolyólag az egész album is teljesen össze-vissza lett.
Mivel eddig minden Faithless albumot követett egy, az aktuális lemez anyagára épülő minialbum, most is számíthatunk egy ilyenre. Kíváncsi vagyok, hogy az a lemez milyen is lesz, mert ez a mostani munka nagyon nem lett meggyőző.
**********(6)
josh
|
 |
2006.11.09.
Unique - Más világ
Warner
2006.09.15.
A Unique mindent megtesz, hogy félreértsék. Az egyik oldalon ott vannak a gyönyöru, spirituális beütésu szövegek és a helyenként ragyogó zenei megoldások (+a nem titkolt DM és Delerium-rajongás), a másik oldalon pedig a sokszor béna klipes dalok és a kendo harcosok. Ez utóbbiakról Josh kolléga már hosszasan értekezett a korábbi kritikában, részemrol csak annyit, hogy kevés dologról lehet elore sejteni, hogy három év múlva mega-ciki lesz, de a kendo harcosok klipekben való szerepeltetése biztos, hogy ezek közé tartozik. A kislemezes dalok meg persze nem mindig büntetnek, de azért a Mozaik, a Képzeld el, vagy akár az új lemezt beharangozó Én alaposan kiveri a biztosítékot a jóérzésu Unique rajongóknál.
Pár szó az együttes múltjáról: az eros Delerium és Depeche Mode hatásokat mutató kezdés 2000re datálható, amikor is a Végtelen álom címu alkotás azonnal az elektromos underground szintér egyik meghatározó együttesévé tette a csapatot. Ok persze nem elégedtek meg ennyivel, hanem készítettek egy focímdalt az elso magyar realityshow-hoz, a Bár-hoz (Mi van a nevedben?), és aztán learattak mindent egy általuk egyébként rendkívül rühellt gigaslágerrel (Csillagtenger). A nagylemez (Úttalan utakon) ezek után kellemesen hozta azt a vegyes felvágottat, amit a kislemezek alapján sejteni lehetett, ráadásul az egyik legerosebb dal lett a negyedik single (Angyal). A második album beharangozója ijesztore sikerült (Mozaik), aztán a hasonló nagylemez nagyon kellemes meglepetést okozott: elsore laposnak és unalmasnak találtam, most meg már simán ez a kedvencem. Megnyugvás, révbeérés, és meglepoen szívhez szóló szövegek jellemzik ezt korszakot - egyedi (hehe) íz, egyedi hang és egyedi szövegek a magyar zenei palettán. A kislemez választás felemás volt, hiszen míg az Úton, vagy az Itt vagy simán Top5ös az együttes munkásságában, addig a Képzeld el-nek az amúgy figyelemre méltó szövegét olyan primitív dobalapra bírták helyezni, ami menten hazavágta az egész dalt.
Aztán most itt van az új produkciós iroda és ki van adva a parancs: jöjjön a kendo! Nyilván rengeteg új rajongót szerez, akár még kendo edzéseken is lehet oktatófilm, szóval lehet szívbol gratulálni az ötlethez. Az Én címu dal olyan, mint a Képzeld el: lehet, hogy a szöveg még szól is valamirol, de egyszeruen a zene (ami leginkább a Darude-ra emlékeztet, ha még dereng valakinek is ez a csodacsapat) teljesen rátelepszik a mondanivalóra. Ezek után a leheto legsötétebb eloérzetekkel vártam a lemezt, hogy aztán - mondjuk ki - kellemesen csalódjak.
Pedig rosszabb a lemez, mint a Mozaik, ez nem is vitás, és talán a megbocsátható tévelygésekkel tarkított Úttalan Utakon-nal van egy szinten. De már ez is egy szint, mivel a Unique eddigi mindkét albuma jól sikerült, a Mozaik meg nagyon jóra. Szóval nincs nagy gáz. Egy lemez, ami úgy kezdodik, mint a Más világ, azzal nagy gond nem is lehet. Az Árral szemben inget-gatyát leszed a hallgatóról, Unique-hoz (de bármilyen más magyar elektronikus popzenei eloadóhoz) mérten rendkívül agresszív hangzásával. Iszonyat jól összerakott szám, iszonyat nagy szövegek: félo, hogy nem lesz kislemez, az meg biztos, hogy a rádiók nem fogják játszani, de ha egy normális elektro-klub gazdája lennék, ki nem hagynám a "minden-esti-tracklist"bol semmi pénzért. Aztán sajnos hamar kiesünk a lendületbol, jön a langyosrefrénu Én, majd a címadó Más világ, ahol hallatszik, hogy nagyon igyekeztek a kifejezetten tetszetos szövegek alá jó zenét tenni, de ez nem igazán sikerült. Egy kicsit féllábas marad a dal, keletlen, mint a Tesco-kalács, bár ezzel együtt még nem rossz. Aztán jön a csoda, az úgynevezett "Unique-lúdbor" verseny méltó képviseloje, a Gyönyöru vagy és az Ismeretlen idegen méltó követoje: ez az Életem könyve. Magasztos pillanat, amikor összeáll a zene, a szöveg, a hangulat, a Test, a Lélek az Ég és a Föld: ülök, hallgatom a számot és kész, ráz a hideg, meg vagyok véve, és már tudom, hogy megint van egy szívfacsaró, emlékezetes hatperces, amihez bármikor jó lesz visszatérni, mert mindig ugyanazt fogja adni. Ahogy a Megasztárban mondták: köszönjük az élményt! A folytatás is élvezetes, a Tökéletes pillanat egy szépséges ballada, aztán jön a kislemezes Bölcsek útján, ami különféle Delerium-számok összeollózása, de ez megint egy olyan dal, ahol semmi ilyesmi nem érdekel minket. Megint spiritualitás, a világot átölelo szeretet magasztos ereje - ilyenek miatt nem tudom nem szeretni ezt a három embert, egyem a kendo harcosaitokat. Zseniális ez is.
Aztán sajnos innentol neccezni kezdenek a srácok-lányok: a Tükör egészen kiábrándító, mintha szándékosan disszonáns lenne, csak ahhoz meg béna. A Mindegy már komor, részeges keringoje még egészen rendben van, aztán jön a feketeleves, mert három darabos, egy kaptafára készült "popdallal" zárul a lemez (itt a popdal szitokszó, pedig nem kellene annak lennie, nagyon nem). A Lassan elhiszem még legalább húzós valamennyire, bár az "így lesz valamikor" rész dallama biztos, hogy szerepel valamelyik Betli Duó nagylemezen. Aztán jön a Megtaláltam, aminek a refrénje egyszeruen rossz, ráadásul még Bikinis is cefetül, és itt megint az a helyzet, hogy ha csak a szöveget olvasom, akkor oké a dal, de ha meg is hallgatom, akkor - fogalmazzunk így - elmúlik a varázs. A lemezt záró Újra meg újra aztán megint nem valami szép, kiteljesedo ballada (mint például az Itt vagy, aminek nem egyezik ám az album- és a klipverziója), hanem ismét egy szeletelos, indokolatlanul sietos alkotás. Ez mondjuk még egész eros a B oldalhoz képest, a szövegekbe belekötni nem nagyon lehet, a zenében pedig vegyük észre az ügyes kis vonósokat, és ne firtassuk, hogy miért kell a lemez három leggyorsabb dalát a három utolsó helyre tenni. Ok így érezték.
Josh írt az együttes új rajongóiról is, én csak szerényen jelezném, hogy mindenben egyetértek vele. A Unique pedig továbbra is ott marad a kedvenceim között, és talán nem fog sokszor eszembe jutni az Életem könyve hallgatása közben, hogy a refrén utolsó sora akár az egész lemezre is vonatkozhatna: "ahogy kellett volna... ahogy kellett volna".
**********(7)
szigi
|
 |
2006.11.04.
Ákos - Még közelebb
Falcon records - Warner
2006.10.20.
Ákosnak évrol évre nehezebb dolga van. Talán sosem voltak még ennyire divatosak az egyszer használatos, a pillanatnak szóló zenét játszó együttesek, amelyek nem látnak tovább a "lazaság" és a "táncolhatóság" kulcsszavaknál. Ákos ezzel szemben lassan 20 éve szerepel a popbizniszben, komolyan veszi önmagát és a szövegeit, nem átall vonóskarokkal dúsítani a lemezei hangzását - csupa-csupa korszerutlen tulajdonság.
Az új lemeze személyesebb, mint valaha: ez nem is csoda, hiszen ezúttal a szövegek mellett ketto kivételével mindegyik dal zeneszerzoje is o maga. Talán emiatt is szorult ki az album készítésébol Kékkoi Zalán, valamint - és ez a nagyobb meglepetés - az os-tag Lepés Gábor, aki ezúttal "csak" hangmérnökként vesz részt a produkcióban.
Ezek után rejtély volt számomra, hogy milyen lesz az új lemez, foleg, hogy Ákos a végigünnepelt Andante-turnéja után azt nyilatkozta, hogy a siker kijelölte az eloadómuvészi útját az elkövetkezendo évekre, majd két évvel késobb a hasonlóan sikeres "zúzdaturné" után már helyenként "dörgedelmes rockhangzásról" beszélt. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a muvész az elmúlt 4 évben hangsúlyosabban hallatja a hangját közéleti és politikai kérdésekben (és hogy a legutóbbi, Új törvény címu lemezre rá is nyomta a bélyegét a helyenként túlzott aktuáliskodás), akkor végképp nem lehetett elore eldönteni, hogy az új albumon melyik irányvonal lesz a mérvadó.
Jelentem, mindketto, mégpedig hangsúlyosan elkülönülve. A lemez elso felén csakis olyan szerzemények találhatók, amelyek akár tíz éve is megjelenhettek volna a napsugaras, pozitív, puritánabb hangszerelésu Indiántánc lemezen. A hetedik számtól viszont éles váltás következik be: hirtelen a jelenbe ugrunk, a hangulat elkomorul, és a 2002es Új törvény témái (társadalom -és médiakritika, politikai áthallások, szakrális hatások) kerülnek elotérbe. Azonban amíg a négy évvel ezelotti albumon sokszor ügyetlen, sot méltatlan sorokba fulladtak a fenti témák prezentálásai, ezúttal Ákos hallatlanul profin oldotta meg, hogy negyedannyi támadás se érje majd, mint négy éve, annak ellenére, hogy az iróniája és a jobboldali elkötelettsége erosebb, mint valaha.
A lemez elso dala az Ennyi nem elég, ami amennyire harciasnak hangzik, annyira slágeres, kedves alkotás. Fülbemászó refrén, ragyogó háttérvokálokkal, borszagú, felszabadult szerzemény - furcsa kezdés egy Ákos lemezen, hiszen megszokhattuk eddig, hogy valami kemény, programadó dallal kezdodik az album, ami ráadásul gyakran a címadó dal is (Beavatás, Ikon, Huség, Új törvény). A versszakok alatti elektronikus "urhang" kissé disszonánsan hat, ám ezt remekül ellensúlyozza az ízléses zongora és az akusztikus gitárjáték. A Minden most kezdodik el címu dalról nekem elsore a Kozmix 1997es slágere ugrott be, foleg, hogy Ákos ugyanolyan ritmusban énekli ki e szavakat, mint Lala. Ez a lemez elso felének csúcspontja. Szenvedélyes, sodró, átérezheto - régen nem volt ilyen szép "lassú" száma Ákosnak. Vonósok, spanyolgitár, a háttérben indusztriális jellegu effektek - merész hangszerelés! A dal végén még a vonósok játékában gyönyörködünk, amikor minden átmenet nélkül következik az aktuális slágerszám, az Adj hitet. Bájos hatnyolcadok, musicalesen pattogó alapritmus - az Ace Of Base utolsó néhány száma (pl. C'est La Vie) született hasonló stílusban. Ez elég ijesztoen hangozhat, pedig errol szó sincs: felszabadult, jókedvu dalról van szó. Ákos hosszú ido után talán itt eloször nem veszi igazán komolyan önmagát, és ez nagyon jót tesz a dalnak. A könnyedség néha eloremutatóbb, mint a legszigorúbb zúzda... A lemez címadó dala, a Még közelebb következik, ami (Ákos által is bevallottan) egy "nehéz" szám. Jézus Krisztus szenvedésérol szóló, kissé döcögos szövegu dal, amely azonban gyönyöruen kiteljesedik a végére. A hangszerelés legjellemzobb része a Vivát Bacchus énekegyüttes férfikórusa. A következo, Oszi tájkép címu szám adja talán a legtipikusabb "Indiántáncos" életérzést. Akusztikus hangszerelés, "sietos" alapritmus. Tíz éve hunyt el Ákos édesanyja, akkortájt két dal is született az emlékére (Mum's Dying, Tudom, hogy merre jársz), most pedig újra elokerül a téma. A visszaemlékezés azonban nem komor, inkább szelíden merengo, és a végkicsengése megnyugvást hozó. A Lepkegyujto egy picit modoroskodó lassú dal, Ákos újra megcsillogtatja énektudását. Az elmúlt és soha vissza nem téro pillanatokat számba vevo alkotás vége újra pozitív: "az öröm talán ittmarad".
Innentol gyökeresen megváltozik a lemez hangulata, hangzása és szövegvilága. A Gépszabadság egyszeruen tökéletes: ez 2006 1984-e. Ennél jobb társadalomkritikus dalt még nem hallottam, ennél tökéletesebb áthallás talán nem is létezik. "Éljen a gépi demokrácia, éljen a gép egyszeru fia" - énekli Ákos a kemény, húzós elektronikus alapokon, tuéles kontrasztba állítva a két egymás következo szót: "micsoda rabság - a gépszabadság!" A refrén a dal csúcspontja, Ákos kiabálja a szám címét, a gitárok és a vokalisták pedig sötét rockoperai atmoszférát teremtenek. Az album legaktuálisabb dala az 1956. Vészjósló, feszültségtol szétpattanó hangulat, minimalista zongorajáték, halkan puffogó dobok, hidegrázós effektek és felemelo szöveg a "béketurés népérol", amely "maga ment a sorsának elébe". A refrén emlékezetes: az 1956 szót csak suttogja Ákos (hiszen "rólad beszélni sem szabad"), ám könnyen elképzelheto, hogy koncerteken ezt a részt a közönség fogja énekelni - nem kis élmény lesz, mikor egy sportcsarnoknyi közönség üvölti együtt a magyar történelem egyik legfontosabb dátumát... A kemény, sötét zenei lezárást követoen hamar feloldódik a lemez hangulata (mondhatjuk hogy "a tempó szörnyen felpörög"), és egy Bikinis felütéssel jön a Mondj igent!, ami egy ironikus, aktuálpolitikai kikacsintásoktól sem mentes dal "Minél tisztább igazság, annál inkább vitatják" énekli Ákos, és szavai könnyen ráilleszthetok a mai politikai közegre. Az Ébredj (Szent Márton köpenye) a lemezen az egyetlen dal, melynek zenéjét Szakos Krisztián szerezte. Ringatózásában kissé egy másik Szakos-szerzeményt, a Gondolnék Rád-ot idézi. A szöveg hasonlóan szakrális jellegu, mint az utóbbi évek Ákos dalai közül jónéhány: "ébredj (...), és ha fáj is, nyisd ki a szemedet!". Zeneileg kellemes dal, de egy kicsit hosszabb az indokoltnál. A Tu a vénán rendkívül stílustalan címe ellenére a lemez egyik legjobb szerzeménye, szigorú Rammsteines zúzdájával és megintcsak társadalom- és médiakritikus szövegeivel. Ismét meg kell említeni, hogy az Új törvényen megjeleno radikálisabb szövegvilág fényévekkel fejlodött az azóta eltelt 4 év alatt: most már nincsenek olyan "rém kellemetlen" sorok, mint például "torzan látják a nagyvilágot egyes újságokba író srácok". Az album záródala az Egyetlen hívó szó elég, amely hangszerelésében erosen hasonlít az elozo lemezt záró Altató-ra, ám még annál is törékenyebb. A minimalista gitárjáték és a széteso dobok felett Ákos egy élet három állomását írja le elénk: a fiatalkort ("pattant új rügyek"), a felnottkort ("hevült ösztön ég") és az idoskort ("mindent felad a búcsúzó tudat"). Talán az eddigi lemezek egyik legintimebb, legszebb szövegu dala ez. A lemezt ötszámnyi csönd után a Még közelebb akusztikus verziója zárja (tizenkilencedik dalként), hogy aztán a pontosan 56 percnyi lemez lejárta után ez legyen látható a lejátszók kijelzojén: 19:56:00...
Azoknak, akik a tévé kékes bársonyából úgy gondolják, hogy csak a mindennapi gépzsír legyen meg, és akkor semmi gond nem lesz, azoknak nem fog tetszeni a lemez. A többieknek viszont igen. A Beavatás óta ez a legjobb Ákos-album.
**********(9)
szigi
|
|
