 |
2010.02.10.
Quimby - Lármanyitó
Úgy tűnik, a Quimby tagjai komolyan gondolják azt az ígéretüket, amit még jó pár éve tettek. Ekkor ugyanis egy interjúban megkérdezték tőlük, hogy szerintük mi a legnagyobb slágerük: meglepetésre nem az Androidő-t vágták rá a kérdésre, hanem azt mondták, hogy a legnagyobb slágerüket még nem írták meg. Azóta megjelent egy zseniális album, a Kilégzés, tele számtalan ragyogó számmal, ám olyan igazán nagy sláger ezen sem volt. Tavaly tavasszal viszont kijöttek az Ajjajjaj című kislemezzel, amelyről a címadó alkotás azonnal hatalmas siker lett, korábban elképzelhetetlen módon játszották őket csaknem minden (!) kereskedelmi rádióban, és koncerteken is remekül működött. Ez a dal aztán olyannyira "bejött", hogy talán túl is esett a másik oldalra, sokan túlzott kommercializálódással vádolták Kiss Tibort és zenekarát.
Az új EP, a Lármagyűjtögető sem tér le erről az útról, a valószínűleg húzószámnak szánt Cuba Lunatica a legkisimultabb, legzökkenőmentesebb slágerrecept alapján készült. Az első versszakokban a tipikus Quimby-szövegvilágot hallhatjuk a reggel felé eszmélő bár belső képeivel, és csak a zseniális bridge-ben lesz egyértelmű, hogy ezúttal nem egy dunaújvárosi lokál a színhely, hanem Kuba, ahol "a cukornád feléd küldi édes illatát". A tisztán spanyol nyelvű refrénről óhatatlanul a Fiesta zenekar ugrik be, ezzel együtt ez a középtempójú dal méltán lehetne az Ajjajjaj utódja. Arról még lesz szó, hogy miért nem lesz mégsem az.
A másik új dal a Haverom a J.J.Cale egy pörgősebb, örömzenélős Quimbyt mutat meg, hangszerelésében némiképp az Ajjajjaj maxi "B oldalasára", az Álmod ébren tart-ra emlékeztetve. Líviusz helyenként bravúros nyelvi megoldásai miatt ez a dal majdnem annyira emlékezetes, mint a Cuba Lunatica. A harmadik eddig nem hallott szám, az Én és a bank egy Kiss Tibi-féle ragyogó pársoros, amit azonban nehéz dalként értelmezni kurtasága miatt. A maradék öt dal néhány régebbi dal újrafeldolgozása, amiket már koncertekről, vagy akár az MTV Ánplágd című műsorából ismerhetünk. Ezek közül a Homo Defektus-t és a Ventilátor Blues-t teljesen újjávarázsolta az új zenei köntös: egy eredetileg idegesítő és egy félkész dalból lett két ragyogó alkotás. A Magam adom softrockos verziója és az Álmatlan dal alig megváltozott hangzása esetében nagyjából ugyanolyan színvonalú maradt az új verzió, mint az eredeti alkotás, az összképet csak az eredetileg szellős, felszabadító erejű Káosz Amigos agyatlan, kétszeres sebességű, négynegyedes ledarálása rontja el.
Az EP-t nagyrészt jó érzésekkel vehetjük ki a lejátszóból, ám két nyugtalanító érzés is bujkált bennem a meghallgatást követően. Először is mindkét teljes értékű számot (Cuba Lunatica, Haverom a J.J.Cale) Líviusz énekli. Kiss Tibi csak pár sort "kap" az Én és a bank-ban, ami még jó esetben is a frontember ihlethiányát, vagy uram bocsá' egy esetleges hatalmi harc lehetőségét sejteti az együttes keretein belül. (a legrosszabb esetet - Kiss Tibi esetleges újra kiújult mentális problémáját. Csak nagyon zárójelben írom le, habár elgondolkodató, hogy Líviusz előző "előretörése" a Káosz Amigos album környékére tehető, amikor a frontember felett éppen erősen beborult az ég.). Könnyen lehet persze, hogy ez csak az ördög a falra festése, ennek ellenére én egy magyar együttesnél - de tulajdonképpen a külföldieknél is - luxusnak érzem a "két frontember-jelenséget". Jó, ha egy együttes egy emberrel azonosítható be: emlékszem, életem első Quimby-koncertjén nem nagyon értettem, hogy a "kongás" miért beszél annyit a frontember helyett. Természetesen azóta nagyjából ismerem ennek a hátterét, a háttérbe húzódó Kiss Tibivel és a kiváló showman Líviusszal, ezzel együtt érdekesnek találom, hogy mindkét új szám Líviusz hangjával szólal meg; azok, akik az Ajjajjaj-jal ismerkedtek meg az együttessel, most a Cuba Lunaticát hallva könnyen lehet, hogy össze lesznek zavarodva.
A másik problémám a Quimby újkori lemezkiadási koncepciójával van. Amikor tavaly bejelentették, hogy csak kislemezeket és EP-ket fognak kiadni, még remélhettük, hogy csak tréfálnak, de most már egyre inkább úgy tűnik, hogy mégsem. Ez pedig nem jó dolog, és az csak az egyik része, hogy nekem megintcsak az ihlethiány ugrik be először (négy év kihagyás után eddig két kislemezen négy és fél (Én és a bank) új magyar nyelvű szám elég kevés), a másik része viszont az, hogy egyszerűen a magyar könnyűzenei bioritmus a nagylemezekre van beállítva, és ezt nem érdemes bolygatni. Nem véletlen, hogy az Ajjajaj kislemez-t szinte nagylemezi "körülrajongással" fogadta a média, ám a Lármagyűjtögetőről alig olvastam kritikákat. A Quimby helyében én mindenképpen erőt, ihletet, és dalokat gyűjtenék egy nagylemezre - akár a koncertek lemondásának érdekében is -, ami mondjuk késő ősszel meg is jelenhetne. Öt év utáni nagylemez két beharangozó EP-vel mégsem hangzik olyan rosszul, mint mostantól akár félévente egy-egy kislemezzel való maszatolás. Mintha az együttes nehezen lépne túl a valóban kiemelkedő Kilégzés-korszakon: nem elég, hogy alig születnek azóta új számok, még koncerteken még mindig erről a lemezről játsszák a legtöbb dalt, ami egyik együttesre sem vet igazán jó fényt.
A Lármagyűjtögető ezzel együtt távol áll az alibi kiadványoktól, sőt, a Cuba Lunatica minden hibájával együtt is az egyik legszerethetőbb dala az együttesnek, amiből nyáron (ha lesz még olyan idén) akár nagy sláger is lehet. Ez az év viszont mindenképpen vízválasztó lesz az együttes életében: ha egy újabb párszámos kislemez következik, ráadásul esetleg nem is igazán jó dalokkal, az a Quimby a magyar könnyűzenében eddig méltán birtokolt trónjának a megingását jelentheti.
**********(7)
Szigi |
 |
2009.08.04.
A-Ha - Foot Of The Mountain
Évekig minden írás úgy kezdődött az A-Háról, hogy a kritikaíró vad bizonygatásba kezdett, hogy ez az A-Ha már nem a nyolcvanas évek butuska jólfésült szintipop együttese, hanem nagy ívű, aprólékosan kidolgozott zenét játszó norvég széplélek-zenekar. Ezt a fordulatot úgy tűnik, el lehet felejteni, mert az új A-Ha ízig-vérig szintipop, a számok nagy része akár 1986-ban is megjelenhetett volna.
Ez elsőre akár ijesztő is lehet, hiszen Morten Harket és csapata pont nem szintipopban volt erős (a nyolcvanas évek retro-bulijainak fő szereplője, a Take On Me egyértelműen az egyik leggyengébb dala az együttesnek), hanem abban a gazdagon hangszerelt, polírozott hangzású, hódító zenében, amit az 1991-es Everly Brothers feldolgozásuk, a Crying In The Rain óta csináltak. Még pár éve is úgy tűnt, hogy ők lesznek az egyetlenek, akik évtizedünk közepén nem a saját nyolcvanas évekbeli hangzásukhoz való szolgai visszatéréssel lesznek képesek a felszínen maradni, hiszen az utolsó lemezük, a 2005-ös Analogue helyenként kifejezetten karcos volt, sőt a tagok utóbbi években született szólólemezei is ezt a lassú-középtempós norvég merengést prezentálták. Annyit azért lehetett tudni, hogy Mortennek nagy álma volt újra egy olyan szintipopos lemez, ami jól megy a huszonöt éve változatlan hunyorgó kölyökképéhez, és az elmúlt évek youtube-os felvételei is arra engedtek következtetni, hogy a gitárokat újra szintikre fogják cserélni. Ehhez képest a nemrég kijött Foot Of The Mountain című dal még pont azt a kilencvenes-kétezres évek míves hangzású A-Háját idézi, amit azóta szénné lopott mindenki Keane-től a Coldplay-ig: sok zongora, finom akusztikus gitár, hódító refrén - szinte látjuk magunk előtt, ahogy a U2 tíz év múlva ezt a refrént fogja lenyúlni legújabb bombasztikus kislemezéhez, ahogy tette azt 2000-ben a Beautiful Day-ben a The Sun Always Shines On TV-vel.
A Foot Of The Mountain névre keresztelt nagylemez aztán sokkal egyértelműbben fordul vissza a nyolcvanas évek közepére. Mindjárt az első hangok a The Bandstandben bántóan élesen idézik a Camouflage-t, a What There Is Modern Talking-hangzására pedig semmilyen mentség nincsen. Szerencsére a többi dalnál a szintihangzás inkább csak körítés azok köré a dalok köré, amelyek egészen kiválóan sikerültek. A címadó dal mellett a Take On Me-t idéző, ám annál százszor jobb Riding The Crest a legkellemesebb meglepetés, de kifejezetten erős az eső utáni tündöklő nyári reggeleket elemi erővel megjelenítő Sunny Mystery és a lemez közepén található két ballada (Real Meaning, Shadowside) is. Chris Martin is találhat a Foot Of The Mountain mellett olyan dalt, amiből meríthet némi ihletet (Nothing Is Keeping You Here, Mother Nature Goes To Heaven). Az előző lemezek novemberi havasesőt bámuló hangulata után ez egy tipikusan nyári hangulatú album, és el nem tudom mondani, milyen jó érzés reggel, munkába induláskor az utca meggyfáit gondtalanul dézsmálni, miközben a Riding The Crest szól a fülemben. A 2009-es nyárról nekem a Cicada és az A-Ha aktuális lemezei fognak beugrani, és ennél többet popzenekar nem kell, hogy elérjen.
**********(7)
Szigi |
> |
2008.04.28.
Depeche Mode - Sounds Of The Universe
Mute Records
2009. április 20.
A Depeche Mode mindig is meglehetősen problémás együttese volt a popzene történelmének. Noha egy angol kisváros szürke hivatalnokaiból és nihilista punksrácaiból alakult meg, és ezáltal minden arra predesztinálta volna őket, hogy valami The Smith-szerű ironikus, tipikus angol popzenét játszanak életük végéig, az első néhány kislemezt leszámítva mégsem sikerült igazán nekik soha az áttörés Angliában. Ezzel szemben viszont sokak számára megmagyarázhatatlan módon mentek a mennybe Németországban és Kelet-Európában, és olyan hatást gyakorolt ennek a térségnek a zenéjére, öltözködésére, és egyáltalán a közízlésére, amit a szigetországban el sem tudnak képzelni. A rejtély megoldása a DM zenéjét, szövegeit, valamint a térség történelmi, és ízlésbeli helyzetét figyelembe véve egyértelmű: a jó értelemben vett hatásvadászat, a bátran használt sötét zenei tónus, és az elidegenítésről, kínokról, vágyakról szóló szövegek sokkal jobban szíven találhatják a közép-európai, szerencsétlen történelmi fejlődésű, két világháborúban vesztes országban felnőtt tinédzserek szívét, mint az ebből a szempontból sokkal szerencsésebb angol fiatalokét. És természetesen ez fordítva is igaz: soha nem lehet nálunk igazán népszerű - a példánál maradva - Morrissey bármelyik produkciója; számunkra ez túl artisztikus, egybefolyó, hiányzik belőle az a hatásosság, az a keménység, amit például a DM, vagy akár pár szinttel lejjebb a Rammstein, a Scooter, vagy más, szinte csak a térségünkben népszerű előadó képvisel. A két közízlés közti egyik legélesebb különbség éppen a napokban vált nyilvánvalóvá: az együttes új kislemeze, a Wrong - amely pont egy hatásvadász, félelmetes, elkeseredett alkotás - zajos ünneplést váltott ki a közép-kelet európai rajongókból, sokan a Depeche Mode abszolút újjászületéséről, egy új, diadalittas DM-korszak eljöveteléről beszéltek. Nos, ez a kislemez a Top 20-ba sem fért be az angol kislemezlistán, ami még a fenti összefüggést figyelembe véve is döbbenetesen rossz teljesítmény, főleg, hogy a DM albumokat beharangozó "első" kislemezei simán Top10-esek szoktak lenni a UK Singles Chartson. És természetesen elintézhetjük az egészet egy legyintéssel, hogy "hülye angolok", csak éppen egy olyan országról beszélünk, amelynek a popzenére gyakorolt hatása elképzelhetetlen mértékű, mind a zenei, mind a kritikai, "hangadói" szempontot figyelembe véve.
És ha már itt tartunk: évtizedünkben a Depeche Mode-ot a magyar zenekritikusi fősodor a szívügyének tekintette, és az utolsó néhány, nem különösebben kiemelkedő lemeznél is elképesztő mennyiségű dicséretet zsebelhettek be a hazai popszakértőktől az idősödő basildoni üzletemberek. Azt persze valószínűleg talán már a death-metal hívők, vagy a ragga-rajongók is tudják, hogy a DM igazi aranykora a kilencvenes évek közepén lezárult, mégpedig a zenei agy, Alan Wilder kiválásával (ez lesz az első kritika a világon, amely nem tesz említést Dave Gahan ugyanebben a korszakban jelentkező problémáiról). A DM azóta különböző producerekre bízza magát, és hagyja, hogy a szakemberek a saját ízlésük szerint készítsék el az albumot. Így játszott az együttes 1997-98-ban belassult, rezignált, "érett" zenét (producer: Tim Simenon; Bomb The Bass), 2001-ben friss, innovatív minimál alkotásokat (producer: Mark Bell, aki a zenei ötleteit egyenlő arányban osztotta el az ekkor általa producerelt lemezek (Björk, Madonna, DM) között), és 2005-06-ban elektronikába oltott sötét, retro rockzenét (producer: Ben Hillier, aki többek között a Blurrel dolgozott együtt). Mivel az együttes tagjai nem tekinthetők zenei virtuózoknak, és a stúdióban sem szeretnek túl sok időt tölteni, így nem is volt csoda a sok különböző produceri ízlést tükröző lemez, amelyek közül a Playing The Angel annyiban különbözött, hogy az addig szinte mindig "előremenekülő", megújuló együttes ekkor kezdte el komolyan ismételni önmagát. Az amúgy jól sikerült lemezen a dalok nagy része mintha a nyolcvanas évek albumairól maradt volna le, ami nagyon kedvező fogadtatásra talált a rajongók körében, viszont aggasztóan előrevetítette a DM legújabbkori koncepcióját: a nagy kétezres-évek közepén dívó "nyúljunk vissza a gyökereinkhez" divathullámot meglovagolandó a régi hangzásra hajazó "új" dalokkal maradni a popzene élvonalában. Ezt bizonyította többek között a legutóbbi kétéves gigaturné is, ahol már - a korábbi évektől eltérően - nem derogált estéről estére játszani az együttes jelenlegi tagjai által eddig szinte letagadott Just Can't Get Enough-ot és Photographic-ot, az 1981 végén a Yazoo-ba és később az Erasure-be átigazolt Vince Clarke szerzeményeit. Némi aggodalomra adott az is alapot, hogy - szokatlan módon - újra Ben Hillier lett az új album producere. A már említett beharangozó kislemez, a Wrong aztán különösebb meglepetést nem is okozott: egy remekül megkomponált, jól sikerült dal ez, amihez ráadásul kiváló, formabontó klipet forgattak és még a mixeit sem rontották el, viszont érezhetően Ben Hillier patikamérlegén lett összerakva: egy kis sötétség, nem kevés múltba nyúlás, fülsértő, ám sodró analóg hangok a háttérben; elöl pedig egy dühös, kifakadó (rossz nyelvek szerint hisztis) Dave Gahan-ének. Mint már említettem, a dal szinte földindulásszerű sikert aratott a DM-rajongók körében, pedig nem olyan jó, mint az utolsó lemezről a nyers Pain That I'm Used To, a sodró John The Revelator, vagy a szépségesen szomorú Precious, ami egyébként úgy tűnik, hogy az utolsó őszinte szövege volt Martin Gore-nak. Ami persze nem tragédia, a popzene egy bizonyos összeghatár felett már ritkán hiteles, még ha ezt is a legnehezebb elfogadniuk a maguk érzéseit minden DM-dalszövegbe belelátó rajongóknak.
A Sounds Of The Universe-nek szörnyű a címe (vö: Queen - Cosmos Rock), és szörnyű borítója: szürke alapokon fekete kör, azon pedig 18 darab színes csík, összevissza. Értem én, hogy a lemezen 13 darab szám szerepel, a bónusz kiadványon pedig 5 további, ami pont 18, de ez akkor is már sorozatban siralmas teljesítmény az erősen hanyatló dizájnfelelőstől, Anton Corbijntól. A riasztó előjelek ellenére aztán nem indul rosszul az album. A DM-lemezek 1987 óta mindig in medias res, egy nagy slágerrel kezdődtek, itt viszont majdnem két percig hosszan kitartott analóg szintihangokat élvezhetünk, mielőtt elindulna az In Chains dal-része. Nagy meglepetés nincs: DM-szöveggenerátorral összeállított, mégis hatásos szövegek a láncokról, a kiszolgáltatottságról, és az örök témáról, a Nőről, minden kínok okozójáról. A lassan építkező, emlékezetes gitárriffekkel tűzdelt dal mintha több tételből állna: kicsit nehezen áll össze a kép, de amikor hirtelen megtelik a hangzás, a háttérben pedig lánccsörgésre emlékeztető hangokat hallunk, akkor mindent megbocsátunk. A második dal, a Hole To Feed dögös dobokkal kezdődik, aztán valami egészen megmagyarázhatatlan dolog történik: Dave a szöveget a Felkelő Nap háza dallamára kezdi el énekelni. Az egész első versszakot az Animals által megírt dallam uralja, csak utána lesz más: a dal keménysége és hangvétele egyértelművé teszi, hogy szó sincs itt iróniáról, hanem csak ötlettelenségről és ihletszegénységről. Nehéz az ilyesmin túlemelkedni, főleg, hogy a dalnak elfelejtettek értékelhető refrént írni; egészen elképesztő módon a kifejezetten keményen induló dal a refrénekre egy akusztikus balladává szelídül, hogy aztán a versszakokra ismét visszatérjen a kemény dob és a nyers Dave-ének. A Wrong jó helyen következik, sokkal összeszedettebb, mint eddig (és ezután...) bármi a lemezről, nem elhúzott, frappáns prezentáció a DM-múltjából. Aztán viszont hosszú, kínos tortúra következik. A Fragile Tension a Ladytront, vagy más hasonló zenekarokat idéz, ahol a dobozhangzás nem ciki, hanem koncepció, ráadásul (remélhetőleg csak a House Of The Rising Sun miatt kialakult paranoiánk miatt) az első hangokat az Oasis Cigarettes&Alcohol című dalának az elejéről találhatjuk ismerősnek. A gyors, idegbeteg, az előző album mélypontját (Lilian) idéző retro-dobalapra mellesleg a lassú ének igencsak disszonánsnak hat, pedig ha jól értem, itt valami ars-poetica szerű dalról van szó. A Little Soul már a címével is ijesztő ("Indulnunk kéne, Kicsi szív..."), a dal maga aztán közepes, korrekt, már amennyiben egy pozitív hangvételű kávéházi bossanova korrekt lehet egy Depeche Mode-lemezen. A tortúra viszont még csak most erősödik be, mert jön a lemez egyik mélypontja, az In Sympathy. Elképesztően ötlettelen, üres dobalapok, lagymatag hangzás, ügyetlenke szövegek, ilyen dallal azért már nagyon régen próbálta meg kiszúrni a szemünket a Depeche Mode. Értjük mi, hogy nyolcvanas évek retro most az irányelv, de ettől még nem ártott volna az előző lemez már alapból is gyenge és utánérzéses Suffer Well-jének halotthalvány megidézésénél egy kicsit többet nyújtani a kiábrándult hallgatónak. Ez után az elképesztően gyenge szám után következik a Peace, amely színvonalát tekintve némiképp elmarad az In Sympathy mögött. És akkor itt most az újabb negatív jelzők helyett egy kicsit álljunk meg, mert a Depeche Mode történetének kétségkívül egyik legrosszabb számáról van szó, ami mindenképpen megérdemli a figyelmet. Ez a dal mutatja meg egészen pontosan, hogy mennyire tragikus az, ha a DM nem tesz a rajongók igényeire, hanem megpróbálja kitalálni, hogy mi is tetszhet neki. Az együttes és a producer szerint tehát az átlagos Depeche Mode-rajongó baromira szereti a közhelyes, ezoterikus dalszöveget, az áriázó, agyonhajlított refrént, az egy az egyben a Beatles Across The Universe-éből (értitek, Universe!) átemelt dallamot a versszak alatt, a semmi által nem indokolt üvöltözést a versszakok végén, és az üvöltés és az émelyítően nyálas refrén közti teljesen funkciótlan, ámde nagyon is nyolcvanas évekre hajazó pár másodperces dobszólót. Ez a dobszóló mindenképpen a Depeche Mode pályafutásának legkínosabb pillanata, főleg, hogy előtte még egy pillanatra le is halkul a zene, azaz szinte "ide figyeljetek!" érzése van a hallgatónak, aki már ekkorra elkeseredve próbálja meg kitalálni, hogy miért éppen ebből a gyalázatos Erasure-tribute számból lesz a második kislemez. És itt megint érdemes elgondolkodni, hogy a kilencvenes években, vagy akár még 2001-ben is, amikor a Depeche Mode igenis egyike volt a leghaladóbb popzenekaroknak, gondolta-e volna bárki is, hogy a szeretett együttes a távoli jövőben - 2009-ben - Erasure-t fog játszani nagy büszkén. A Peace még sok rúgást megérdemelne, de most haladjunk tovább. Az agyontorzított Come Back teljesen jellegtelen, ám ezzel együtt felüdülést jelent a két szörnyszülött után, majd jön az 1990 óta az együttes lemezeiről lehagyhatatlan, amúgy teljesen felesleges párperces instrumentális szösszenet, Spacewalker néven, ami már szót sem érdemel. A Perfect negyven hallgatás után is amolyan "egyik fülön be, másik fülön ki kategória", de legalább nem felháborító, mint az album közepe, viszont itt megint meg kell állnunk egy pillanatra. A Fragile Tension-től a Perfectig 7 szám egymás után rossz (vagy legalábbis nem jó), és ilyet a Depeche Mode soha nem csinált. Még 2-3 rossz szám sem nagyon volt egymás után, még a legutóbbi lemezeken sem. Ez a hetes szám viszont sokkoló, megmagyarázhatatlan, érthetetlen, főleg a nagyképű bevezető nyilatkozatok alapján, ahol az együttes tagjai második Violator-ról és a deluxe kiadvány dalaival együtt 18 egyenértékű kiváló számról tettek említést.
Aztán mikor már temetni kezdenénk a DM-et, történik valami. A Miles Away/The Truth Is egész korrekt; persze Dave továbbra is borzasztóan közhelyes szövegíró Martinhoz képest (pedig már Martin sem a régi...), de itt a dobok, a helyenként torzított gitár és az éles, magas szintihangok egész figyelemreméltó, ráadásul fülbemászó dalt eredményeznek. Aztán a lemez - szokatlan módon - egyetlen Martin által énekelt dalában, a Jezebel-ben tovább emelkedik a színvonal: ez egy kifejezetten szépséges szám a szövegíró 2003-as szólólemezének modorában: a hangzás végre nem úgy minimalista, hogy elfedje az ötlettelenséget, ráadásul a visszatérő szintiszóló kifejezetten szép, dúdolható. Az album utolsó száma pedig még jobb, már-már szinte a Wrong-gal egyenértékű: a Corrupt - a korábbi DM-lemezek zászószámától eltérően - nem egy hosszú, instrumentális levezetőkkel tarkított ballada, hanem egy viszonylag rövid, összeszedett, igazi sötét, beteg, dögös Depeche Mode-szám. Ízig-vérig a DM aranykorát idéző szöveg, ügyes zenei megoldások, és a refrén utáni visszatérő, félelmetes szintiháttérrel megtámogatott gitáros torokhangú hümmögések pedig egyértelműen a lemez legemlékezetesebb pillanatait jelentik. A Corrupt után néhány percnyi csönd után a Wrong bő fél perces reprise-ja következik; ezekről a reprise-ektől nekem mindig olyan érzésem van, mintha az egyszámos album végén az előadó szeretné még egyszer felhívni a figyelmet az album "nagy slágerére". A Construction Time Again végén lévő Everything Counts reprise talán nem a legjobb példa, hiszen az a korai DM csúcslemeze, viszont például a Bonanza Banzai hideg és ötlettelen Elmondatott-jának a végén is visszatért még egyszer az albumról kiemelkedő címadó szám hódító gitártémája. És bizony ez egy kicsit erre a lemezre is igaz. A Wrong mind slágerességét, mind eltaláltságát tekintve kiemelkedik a lemezről, és a további lehetséges kislemezeket figyelembe véve (Peace, Perfect, In Sympathy - tragédia három felvonásban) ez így is fog maradni: a lemez további jól sikerült dalai (In Chains, Jezebel, Corrupt, esetleg Miles Away) úgy tűnik, megmaradnak albumszámnak.
Noha az album utolsó néhány száma pozitív érzetet hagy az emberben, sajnos nem lehet elmenni a lemez színvonalának erőteljes U-alakja (első három számból kettő erős; utána hétszámos vesszőfutás, a közepén két pokoli gyenge számmal; majd az utolsó három szám megint jó), és ötlettelensége mellett sem. A Sounds Of The Universe-en nincsenek táncolható számok (talán a Wrongot, esetleg a Miles Awayt vagy az In Sympathy-t leszámítva), pedig amúgy több a gyors szám a lemezen, mint a lassú. Vajon mi tartotta vissza Ben Hilliert, hogy például a Peace, vagy a Perfect alá tegyen egy normális, táncos dobalapot? Amilyet tett már a korábbi lemezen több szám alá is (mit nem adnánk itt egy olyan lendületes, húzós számért, mint a Pain That I'm Used To, vagy a John The Revelator). Mi késztette Martint arra, hogy olyan dalszövegeit, mint a Little Soul, vagy a Peace nyilvánosságra hozza? (Dave szövegeiről nem is beszélve). Sajnos minden egy irányba mutat: a DM különösebb ihlet nélkül a megszokott haveri branccsal (Ben Hillier), megfelelő marketingtámogatással összerántott egy Sounds Of The Universe nevű terméket, amellyel aztán hatalmas turnéra fognak indulni (a budapesti koncertre a lemez megjelenése előtti napon már nem lehetett jegyeket kapni). A kassza csörög, a rajongó fizet, és arra gondol, hogy lehet, hogy mégis ezeknek a hülye angoloknak lehet igaza.
**********(4)
szigi |
2009.04.28.
Depeche Mode - Sounds Of The Universe - Special Limited Box Set
Mute Records
2009. április 20.
Mint ahogyan 2005-ben, úgy idén is volt önkontrollom, és nem töltöttem le idő előtt az új Depeche Mode lemezt. Amolyan utolsó mohikánként kivártam a hivatalos megjelenést - ez ma már hovatovább egyedi eset.
Persze a bevezető kislemez, a Wrong megvolt, és bejött, tetszett nagyon.
És itt kellett volna megállnom.
A hazai megjelenés napján ott voltam a Metro-Nómban, és Anti bácsitól megvettem a ... igen kedves olvasó, a limitált díszdobozos kiadást. Mert ugye a DM pénzgyár nem állt meg a normál CDs illetve a limitált, bónusz DVD-t is tartalmazó kiadásnál - meglepték a rajongókat egy díszdobozzal is. Jómagam oldszkúl zenegyűjtő vagyok, így hát nem is volt kétséges, hogy számomra csakis ez a változat jöhet szóba.
(Volt még egy érv a doboz mellett, hogy tudniillik a Sounds Of The Univers borítója szimplán kuka, konkrétan Anton Corbijn mindezidáig leggyengébb munkája - de a díszdobozon szerencsére ez nem látszik.)
Szóval a box tartalma így néz ki: maga az album, egy bónusz CD remixekkel és extra dalokkal (jól előtték az albumhoz tartozó kislemezek B-oldalas dalait), egy harmadik CD régebbi és újabb demo (!) felvételekkel, és egy bónusz DVD (ami - mily meglepő - természetesen nem ugyanazt az anyagot tartalmazza, mint a CD+DVD-s kiadás DVD lemeze).
Van még itt mindenféle csemege, egy kisebb és egy nagyobb könyv, egyik főleg fotókkal a stúdiómunkálatokról, a másikban már olvasnivaló is található, egy összehajtott plakát, két kitűző (általános iskola...), és egy boríték 5 különleges képeslappal. (A képeslapokat 15 különbözőből válogatták össze, így tehát egy box nem elég a full gyűjteményhez...)
Szóval igen exkluzív a díszdoboz, és ehhez képest elég baráti áron adják. Amikor először hírét vettem a dolognak, nagyon lelkesen fogadtam, és már vártam, hogy a kezembe kaparinthassam.
Természetesen magával az albummal kezdtem az ismerkedést - és első hallgatás után teljesen össze voltam zavarodva - és mind a mai napig nem változott meg a véleményem. Nem tudok mit kezdeni ezzel a lemezzel, noha amikor hallgatom, akkor nincs kimondottan nagyon nagy bajom vele - de miután meghallgattam, nincs meg bennem az az érzés, hogy nosza tegyük be ismét. Egy hallgatás teljesen lefáraszt, és ezért nagy nehezen kell rászánnom magam a lemez meghallgatására.
Abszurd, mi? Adott egy rakat egész jó kompozíció, és adott a szörnyű hangzás, ami kvázi totál független a zenekartól, azért a lemez producere felelős. Persze csak részben, mert Martin Gore új mániájának hódolva mindenféle analóg szintetizátorokat meg egyéb kütyüket vásárolgatott, és ha már egyszer ott voltak ezek az eszközök, ragaszkodott a használatukhoz. Itt követtek el nagy hibát, nem kellett volna ezekre alapozni a teljes lemezt. Egy gyors lemez készült, ami azonban lassúnak, hat, unalmas és egyhangú.
A Wrong toronymagasan kiemelkedik a mezőnyből, nincs rajta kívül semmiféle húzószám. Időközben kiderült, hogy a Peace lesz a következő kislemez - hát nem tudom, én biztos nem azt választottam volna.
Emlékeztes még a Jezebel és a lemeznyitó In Chains is - és ennyi.
A második lemezen sem javul sokat a lemez, az extra dalok ugyanabban az analóg szintikre alapozott szellemben készültek, mint az album dalai - egyedül az Oh Well volt az, ami felvillanyozott, nagyon jól sikerült a dal.
A remixek sem igazán különlegesek, de ezt már megszoktam a Depeche Mode-tól. Bár szerencsére most felismerhetőek az eredeti dalok, nem úgy, mint mondjuk az Exciter vagy a Playing The Angel kislemezein hallható remixek többségében.
A harmadik lemez viszont igazi meglepetés. Ez a korong már önmagában elég érv ahhoz, hogy megvegyük a díszdobozt. A korai demo felvételekben nemcsak az a különleges, hogy némely dal, amelyet Dave Gahan énekével ismertünk meg, most Martin hangján szólal meg - hanem az, hogy helyenként teljesen más hangszerelést hallhatunk, mint amit megszoktunk. A Walking In My Shoes és Judas hangszerelése egészen megfogott, azóta csakis ezeket a verziókat hallgatom, az eredetiek már nem tetszenek.
A DVD-n több részletes dokumentumfilm, stúdió session felvételek, a Wrong videoklipje kapott helyet, valamint az album és a bónusz dalok 5.1-es keverésben.
A Depeche Mode mára már sokkal inkább vállalkozás, mintsem zenekar. Van egy szenzációs dalszerző, meg egy karizmatikus énekes-frontember - de ez még nem lenne elég egy zenekarhoz, így aztán egyre inkább külsős emberek alakítják ki a DM hangzásvilágát. Nem vagyok a híve az "Alan Wilder nélkül már nem igazi a DM"-féle megnyilvánulásoknak, de a Sounds Of The Universe lemezesetében nagyon érezhető a Alan hiánya. Az Ultra szenzációs lett nélküle is, de akkor kvázi a semmiből építették újra magukat, az egy újrakezdés volt minden szempontból.
Most viszont elméletileg a topon vannak.
Zeneileg azonban ez nem érezhető.
Album:**********(5)
Díszdoboz:**********(7)
josh |
|
 |
2009.04.21.
Lady Sovereign - Jigsaw
2009.03.23.
"Higgadj le egy kicsit, édes lányom, hidd el, jót fog a zenédnek tenni" - intette 2006-ban a matula.hu-n Bede Márton Lady Sovereign-t az első lemeze után, és Sov megfogadta a tanácsot, a zenéje viszont nem lett jobb. Természetesen ezzel nem a Matulán szeretnénk élcelődni, akiknek a stílusát és meglátásait a magyar nyelvű, popzenével foglalkozó értékelhető weboldalak 70%-a koppintja több-kevesebb eredménnyel, főleg, hogy személy szerint én - és nem hinném, hogy egyedül lennék - nekik köszönhetem, hogy megismerkedhettem Sov első lemezével, a Public Warning-gal. Kétségtelenül katartikus találkozás volt, ráadásul az előadóhölgy cselesen egy közepes, és egy bűnrossz számmal kezdte a lemezét, hogy aztán a harmadik tracktől az arcunkba nyomjon egy egészen valószínűtlen, ezerszínű, hiperaktív, önbizalomtól duzzadó ötlet- és slágerparádét. Azóta is üresnek érzem a napomat, ha legalább egyszer nem hallgatom meg a Random, a Public Warning, vagy a My England című számokat, és akkor még nem is említettem a Missy Elliott-tal közös Love Me Or Hate Me-t, vagy a Basement Jaxx segítségével készült (és némi túlzással a vendégelőadó egyik kreatív csúcspontjának tekinthető) Hoodie-t. A hirtelen jött siker aztán nem tett jót szegény kis Louise Amanda Harman-nek, (aki amúgy se nem néger, se nem gazdag, hanem egy alig több mint másfél méteres prolicsaj egy kelet-londoni lakótelepről), aki 2007 közepétől egy jó ideig eltűnt a nyilvánosság elől. A visszatérés szerencsére nem váratott magára kellemetlenül sokat; a tavalyi kislemez (I Got You Dancing) már egy jó formában lévő Lady Sov-ot mutatott, most pedig a So Human beharangozó kislemez után szinte azonnal kijött a Jigsaw címet viselő album.
A So Human nem egy olyan szám, ami mellett el lehetne szó nélkül menni, mivel ez az idei év egyik csúcsteljesítménye. Semmit sem tartok akkora köcsög-fordulatnak, mint azt, hogy "ez az én zeném!", de nem hiszem, hogy túl sokmindenkinek állna ugyanolyan közel a szívéhez a gabba zene, valamint a The Cure. Hát, én ezek közé a degeneráltak közé tartozom, és nehéz meghatottság nélkül kibírni, mikor egy régóta várt album (Lady Sovereign-é természetesen) beharangozó kislemeze egy olyan dal, ahol a Close To Me alapritmusát a legordasabb rotterdami gabba-hangszínekkel turbózzák fel, és erre szövegel rá Sov, sorokat átemelve Robert Smith remekművéből. A gabba részleges rehabilitásáért (lásd még Public Warning c. szám) már nem lehet nem szeretni ezt a dühös kis darazsat, még akkor is, ha az új lemezén némi csalódást okoz. Ez már nem az a vérbő, pimasz, ugrálós grime, mint három éve, hanem inkább egyfajta befordulós lemez, ráadásul a 35 perc is meglepően rövidnek tűnik. Már az indulás (Let's Be Mates) sem annyira bizalomgerjesztő a monoton elektronikus alapjaival, de aztán a So Human után következő címadó számnál válik nyilvánvalóvá, hogy itt most Louise elénk önti a lelkét; a szám végén még vonósok is feltűnnek, szinte a zsebkendőnket keresgélhetjük. Az ezután következő két szám (Bang Bang, és az már említett I Got You Dancing) még rendben van, a lemez második fele viszont szinte teljes egészében felejtős. A szürke számok a kivételt a lüke, kissé Madnesses lüktetésű Student Union jelenti, amely szerethetően idézi meg a My England-ot, a többi szám viszont sajnálatosan elveszik a nagy elektro-masszában.
A Jigsaw egyfajta terápiás lemez: érezhető rajta a betegség miatti visszafogottság, és talán nem is akar akkorát dobni, mint anno a Public Warning. Az lesz a sorsa, hogy évek múlván majd úgy emlékszünk vissza rá, hogy "tudjátok, ezen volt a So Human", és ennél a címkénél kedvezőbb beazonosítást nem is érdemel.
**********(5.5)
Szigi |
 |
2009.04.14.
Pet Shop Boys - Yes
2009.03.23.
Nem kell popzene-szakértőnek lenni ahhoz, hogy észrevegyük évtizedünk egyik figyelemreméltó popzenei irányvonalát: ez pedig a nyolcvanas évek sztáregyütteseinek látszólagos új erőre kapása. Jónéhány példát említhetünk az R.E.M.-től a Cure-ig, a U2-tól a Depeche Mode-ig arra, hogy a kétezres évek közepén hirtelen mindenki kötelességének érezte felpörgetni a tempót, visszanyúlni a gyökerekhez, és a Nagy Nyolcvanasévek Retro-t meglovagolva még egyszer megmutatni a világnak, hogy ki a legény a gáton. Annál is feltűnőbb ez a tendencia, mivel az említett együttesek az ezredforduló környékén egyszer már szinte letették a lantot; azaz ködös, rezignált, "érett", búcsúhangulatú lemezeket adtak ki, elég csak a DM Ultrájára, vagy a Cure Bloodflowersére gondolni. A gyorsulási versenyt a Depeche Mode kezdte a futurisztikus, meglepően divatos hangzású Exciter-rel, aztán jött a U2 az agresszív atombombás lemeze, és a Cure közel hallgathatatlan, viszont az életművel tekintve kifejezetten tempós utolsó két albuma (és akkor még nem beszéltünk az A-Ha néhány érthetetlenül felpörgetett slágeréről, vagy az R.E.M. egész ügyes tavalyelőtti sikálásáról). Ezek a nagy újrafelfedezések általában elnyerték a rajongók tetszését, amivel nincs is semmi baj, főleg, ha nem a hitelességet tartjuk egy popzenekar legfontosabb fokmérőjének, azaz semmi esetre sem próbáljuk azt hinni, hogy Martin Gore, vagy Robert Smith a szívét-lelkét beleadta mondjuk a Lilian, vagy a Taking Off megkomponálásába.
A hosszú bevezetőből sejthető, hogy ugyanezt az utat járja a Pet Shop Boys is. Ők a nyolcvanas évekbeli sikersorozatukat 1993-ban koronázták meg a pályafutásuk egyetlen angliai első helyezését hozó Very című lemezzel, és ekkor talán még nem is gondolták volna, hogy a későbbi albumukat kétségbeesett küzdelmet fognak vívni a felszínen maradásért. Aztán 2002-ben úgy tűnt, hogy feladják ezt a szándékot, és kijöttek a ködös, borongós, helyenként rockzenét (!) tartalmazó Release-zel, amelynek az egész milliője (eleve az albumcím, viszonylagos slágermentesség, komor hangzás, minimál-klipek) a popzene élvonalából való önkéntes visszavonulást vetítette elő. Azonban a fent említett zenei trend őket sem hagyta hidegen; a 2006-os Fundamentalon már ők is felkapaszkodtak a retro-vonatra, a most megjelent Yes című album pedig az eddigi legtöbb gyors dalt tartalmazó nagylemezük.
Még egy szót azonban érdemel a Pet Shop Boys közelmúltja; ők ugyanis egy azok közül a nyolcvanas évekbeli együttesek közül, akiket feltétel nélkül rehabilitált napjaink hangadó angol nyelvű szaksajtója. Azok a zene-buzik, akik esetleg a PSB egyetlen látszólagos dimenzióját fogták meg ("hülye buzik feldolgozásokat énekelnek diszkóritmusban"), azok csodálkozhattak a Pitchfork, vagy éppen más releváns zenei oldalak (amúgy teljesen helytálló) magasztalásain. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy napjaink popikonjainak legalább a fele bevallottan Pet Shop Boys rajongó (és itt ne csak Robbie Williams már-már tribute-lemezére (Rudebox) gondoljunk, hanem a The Killerstől elkezdve Mikán át a Belle And Sebastianig szinte bármelyik sláger-gyárosra), akkor érthetővé válik előttünk, hogy az öregedő Chris Lowe és Neil Tennant még a nyugdíjkorhatár előtt szeretne egy nagyot dobni az új lemezével. És az sem csoda, ha biztosra szeretnének menni: talán ezzel is magyarázható a Xenomania producer csapat részvétele a lemezen, akik már a Girls Aloud-Sugarbabes-Kylie Minouge vonalon bizonyították popérzékenységüket.
A Yes megjelenése előtt Neil azt nyilatkozta, hogy az új lemez sokban hasonlít a már említett Veryre. Talán néha már furcsálljuk, ha egy popsztár igazat mond a beharangozandó alkotásával kapcsolatban, de az énekes ebbe tökéletesen beletrafált: minden ízében egyértelműen az 1993-as nagy sikert idézi az új album. Ami persze nem feltétlenül jelent jót, mert a legnagyobb siker a Pet Shop Boysnál sem jelenti automatikusan a legjobb alkotást is. A Very a színvonalát tekintve az együttes életművében a középmezőny alján helyezkedik el, elsősorban fröccsentett műanyag hangzása, néhol érthetetlen felpörgetettsége, valamint feltűnően gyenge lassú számai miatt. Ezek után talán már le sem kell újra írni, hogy mik a legfőbb problémák az új lemezzel. Az egyetlen lassú (King Of Rome) egyértelműen a leggyengébb dal az albumon (ez különösen érthetetlen az előző lemez ragyogó balladái fényében), a többi dal alatt pedig ott zakatol az egyforma, felpörgetett dobgép, helyenként teljesen összemosva a trackeket; nem hiszem, hogy néhány hallgatás után túl sokan meg tudták különböztetni egymástól mondjuk a Vulnerable és a The Way It Used To Be című számokat. Sok kitartó hallgatás után aztán engedni kezd a lemez töménysége, és kitűnik a Pet Shop Boys megkophatatlan erénye, miszerint még mindig ők szállítják a legjobb, elsőre dúdolható dallamokat. A beharangozó kislemez, a Love Etc. (amely játékos lovaglós dobalapjával amúgy is kitűnik a többi dal közül) az együttes legszebb korszakát idézi, és szinte biztos, hogy az év végén ott lesz az öt legfontosabb 2009-es dal között. Kifejezetten jó még a Csajkovszkij Diótörőjének dallamára épülő All Over The World, valamint a kifejezetten hódító Did You See Me Coming is, és ha nem vagyunk szigorúak, akkor túlemelkedhetünk a helyenkénti Modern Talking-megidézéseken, a teljesen kaotikus, bár élvezetes musicalszerű lezáráson (Legacy), vagy az Edwin Collinsos kezdésű Beautiful People című dalon is.
Noha a Yes a negyedik helyen nyitott a brit listán, és ez holtversenyben az együttes legjobb helyezése - hát persze, hogy a - Very óta, nem valószínű, hogy a régi dicsőséget sikerül újra megidézniük; ehhez egy jobb arányérzékkel megáldott, emészthetőbb szerkezetű lemezre lett volna szükség, valamint arra, hogy a legjobb számaikat ne megint a B-oldalakra és a bónusz kiadványokra pakolják rá. A Yes így sem lett rossz, de ajánlatos számonként hallgatni: egyben kicsit megfekszi az ember gyomrát.
**********(6.5)
Szigi |
 |
2009.03.11.
U2 - No Line On The Horizon
2009.március
Ami már jó pár éve gyanús volt, az most végleg beigazolódott: a U2 szórakozik velünk. Egyre hosszabb ideig várat minket, hogy aztán egyre silányabb dalcsokorral szúrja ki a szemünket; Az albumok egyre középutasabbak, és egyre pofátlanabb hazugságokkal felturbózva próbálják őket lenyomni a torkunkon. A U2-ra kíváncsi közönség pedig egyre nehezebben nyeli le mindezt, a zenekar meg valószínűleg nem érti, hogy miért fog ez a lemez lesújtó kritikákat kapni, és hogy a bő tíz éve még a kúlság mintaképének számító Bono miért csak megalázó, bélsárral foglalkozó South Park-részekben kaphat helyet, mint "legnagyobb szar". És sajnos a U2 most jutott el végképp arra a pontra, hogy meg is érdemli a fikadömpinget.
Egy kis U2-történelemóra, a sarokpontokat úgyis mindenki ismeri: ugye volt a punkos, Cure-hatású, lendületes kezdés (Boy), ami először keresztény-rockba (October), majd kifejezetten sokszínű, fülbemászó dalokkal operáló ír nemzetieskedésbe ment át (War). Ekkor történt egy fontos váltás: Steve Lillywhite helyett Brian Eno érkezett a produceri székbe, a hangzás pedig jóval lekerekítettebbé vált. Az 1984-es Unforgettable Fire már kitermelte minden idők legjobb U2-számát, a Pride-ot, majd az 1987-es Joshua Tree-vel az együttes megérkezett a legnagyobb sztárok társaságába. Amikor viszont úgy tűnt, hogy az együttes megmarad a simulékony, stadiontöltögető himnuszoknál, egy váratlan fordulattal még inkább nyakig merültek az amerikai könnyűzene gyökereibe, és kihozták a blues és gospel hatásokból bátran merítő, a kritikusoknál megbukó, viszont zseniális Rattle And Hum-ot, majd pedig egy huszáros váltással megalkották a kilencvenes évek egyik legfontosabb lemezét, a korábbiaktól teljesen eltérő, csikorgó, effektezett, szexi rockzenét tartalmazó Achtung Baby-t. Nagyjából ekkor vált világossá, hogy a U2 nemcsak a cowboykalapos ömlengésekben ragyogó, hanem a zsigeri, dögös, elektronikával kokettáló rockzenében is. Innentől Bonoék a kilencvenes években nem tudtak hibázni: még az Achtung Baby zseniális turnéja közben kiadták a Zooropa című lemezt, ami annak ellenére hibátlan, hogy elvileg az Achtung Babyről lemaradt resztliket tartalmazta, majd egy fantasztikus, nagy sikerré váló filmzene után (Hold Me Thrill Me Kiss Me Kill Me) 1997-ben megalkották a Pop-ot, ami a rockzene és az elektronika találkozásának talán legzseniálisabb lenyomata. Ez ma már hihetetlennek tűnhet, de a 90-es évek végén a U2-ról a zenekedvelőknek csillogó, érzéki, elektronikával fűszerezett gitárzene, valamint önirónia (!!!), futurista, vicces klipek, a fogyasztói társadalom csillogására rájátszó, zseniálisan megalomán turnék, és kifejezetten eklektikus lemezek ugrottak be.
Hogy ezek után mi történt évtizedünkben, az talán örök rejtély marad. A 2000-es All That You Can't Leave Behind ugyanis az egész kilencvenes éveket zárójelbe téve, nagyjából a Joshua Tree B oldalasainak a stílusában vezetett elő egy szellős, középutas rocklemezt, amelyről viszont legalább volt néhány emlékezetes szám, elsősorban a Tomb Raider filmmel összekapcsolódó Elevation, valamint a bődületes A-Ha nyúlást tartalmazó Beautiful Day. Aztán négy évig kellett várni a következő "nagy dobásra" (miközben a stúdiólemezek között eltelt idő felénél mindig kijött egy-egy különböző elgondolás alapján összeállított best of-lemez). A 2004-es How To Dismantle An Atomic Bomb nagy U2-megújulásnak volt beharangozva, ehhez képest egy újabb középutas rocklemezt kaptunk, a szokásosnál valóban több fülsértő gitárral és felpörgetett ritmussal. Ennek a lemeznek az emblematikus száma a szövegében a U2 minden közhelyét összehordó, zeneileg pedig konkrétan a Tankcsapdát nyúló (?!?) Vertigo volt, és bizony itt már nagyítóval kellett keresni a nem idegesítő számokat (nekem erről a lemezről mindig az All Because Of You-t, minden idők legrosszabb U2-számát elindító fülsértőre hangosított gitárhang ugrik be, hogy tört volna el a hangmérnökük keze). A lemez minden létező Grammy-díjat besöpört, de néhány kritika már bizony jelezte, hogy nem ártana egy kicsit megújulni a látszólag sikerei csúcsán lévő zenekarnak. Aztán jött 5 év szünet, ami egyrészről pofátlanul sok, másrészről - lehet, igazságtalanul - megnöveli a lemezzel szembeni elvárást. Ráadásul a két korábbi legendás producer, Lillywhite és Eno (valamint Daniel Lanois) együttes erővel segítették Bonoékat a lemezkészítés rögös útján. A beharangozók ezúttal afrikai hatásról és a Zooropa-hangulat megidézéséről beszéltek, így a beharangozók alapján valami eklektikus, elektronikával kacérkodó, világzenei hatásoktól sem mentes lemezre számíthatott az, aki még hitt az ilyesmiben.
Viszont hogy a lemez ennyire unalmas, középutas, lelketlen, flegma és fárasztó legyen, arra nincs semmilyen ésszerű magyarázat. Először is tegyük helyre ezt a Zooropa-dolgot, mert ezt a U2-körökben jól hangzó jelzőt még néhány rajongó is szajkózza, és ez a hasonlat a legfelháborítóbb. Szóval: nemhogy nyoma sincs a Zooropa zseniális, minden pillanatában izgalmas hangzásának, hanem ez az a lemez az együttes tekintélyes diszkográfiájában, ami a lehető legtávolabb áll ettől. Még az amúgy meglehetősen túlértékelt Joshua Tree kipolírozott hangzásában is több izgalom rejlik, mint ebben a közhelygyűjteményben. Az afrikai hatást is említették a beharangozóban, nézzük tehát ez az állítást: az égvilágon semmilyen afrikai hatás nem szerepel a lemezen. Ez itt kérem a U2 unalmas, közhelyes és lehangoló évtizedének legunalmasabb, legközhelyesebb, leglehangolóbb darabja. Egy pillanatnyi izgalom nélküli, középutas rock-kliséket és nagyívűnek szánt hétperces, elordibált, silány balladákat felvonultató lemez. Már akkor lehetett sejteni, hogy baj van, amikor kijött a bemutatkozó dal, a Get On Your Boots, amelyből például kihagyták a dobsávot; de ott még lehetett értékelni a U2-hoz mérten kedvesen bugyuta dalszöveget. A lemezen aztán ebből a szempontból sincs kellemes meglepetés: ugyanazok a százszor elkoptatott képek villannak fel a dalszövegekben. A hangzás is ugyanaz, mint ami az utolsó lemezek gyengébb pillanataiban; Edge gitárja csilingel, Adam basszusai maszatosak, Larry pedig még mindig pontos dobos, csak néha mintha nem is lenne szükség rá az elfolyós, masszaszerű lemezen. Ha esetleg nagy néha jönne valami üdítő pillanat (Moments Of Surrender eleje, Breathe vége felé vonósok), azonnal jön Edge, és azonnal visszaránt minket a U2 újkori szürkeségébe. A gyors számokban Bono üvöltözik (őt is elérte a Robert Smith betegség; viszont furcsa, hogy Dave Gahannak sincs már hangja, ezt a stúdiólemezeken mégis jól tudják leplezni, a Cure és a U2 viszont ezt meg sem próbálja), lassú meg így is túl sok van (hogy a nagyon hosszú és nagyon lassú hármas szám után miért jön az ugyanolyan hosszú és ugyanolyan lassú négyes, az megint egy jó kérdés).
Kár is erről a lemezről sokat beszélni, pedig akkor még nem beszéltem Bono dolgairól, meg a (végül fel nem épült) U2-toronyról Dublin felett, pedig ezekről is lehetne elég sokat. A U2 büszkén már nem tud visszavonulni, makulátlan életművel meg pláne nem; és az a legrosszabb, hogy nem is akar. Jön majd a gigaturné a megszokott számokkal, valami jellegtelen amerikai városban felvett koncert DVD, ahol a tökéletesen fogalmatlan közönség nem tölti olyan proletár dolgokkal az idejét, mint ugrálás, vagy tánc; jönnek a kislemezek, a Grammy-díjak, az újabb best of lemez, és aztán 2015-ben az új U2-lemez, amely előtt a reklámszöveg az Achtung Babyhez való bátor visszatérésről fog szólni, a lemez pedig ugyanaz a középutas, fáradt rockzene lesz, mint ahogy azt utolsó három lemeznél megszokhattuk. U2, született 1976, meghalt 1997.
**********(2)
Szigi |
 |
2008.12.23.
Odett és a Go Girz - Pontos
2008.október
CLS records.
Milyen kritikára számítotok, nyájas olvasóim, ha azt mondom, hogy a Megasztár 3-ban az elődöntőben kiesett, helyenként idegesítően énekesnő szólólemezéről fogok írni? Amelynek a második felén az ugyancsak Megasztáros Takáts Eszter, valamint Varga Zsuzsa segít be? Ráadásul úgy, hogy az énekesnő, Polgár Odett dalszövegírója felerészt egy zalaegerszegi magyartanárnő, felerészt pedig személyesen Müller Péter, és az általa újonnan írt szövegek mellett Kontroll Csoport és Sziámi-feldolgozások találhatók a lemezen? Ráadásul ezek utóbbiak közül kettő a kilencvenes évek eleji, erősen hanyatló ("Mr. Pornowskys") korszakból? Hát persze, hogy egy lelkendező kritikára, mint ahogy igazatok is van.
Először is, hogy kerül a képbe Müller Péter? Úgy, hogy Odett apukája Polgár Tamás, aki a kilencvenes évek eleji zala-megyei "kocsmazenei" Sziámi-felállásban vett részt, így már nem meglepő, hogy a három Sziámi-feldolgozásból kettő ebből a korszakból származik. Azt hiszem, ideje, hogy kissé helyre tegyük a Müller Péter-jelenséget is: a közhiedelemmel ellentétben csak az utolsó két munkáján látszik meg egyértelműen, hogy beleőrült a náciktól való állandó rettegésbe, a korábbi (amúgy mindigis egyenetlen színvonalú) munkái azért mindig tartogattak kiemelkedő pillanatokat. Az Odett lemezére választott három dal a Sziámi-életmű csúcspontjai közé tartozik: a Két krumpli közérthető filozofikussága, a Belépek egy helyre bájos kocsmahangulata és az Odett által a Megasztárban már előadott Halandzsa könnyeden szuicid szövegvilága a Pontos legjobb pillanatai közé tartoznak. A Kontroll Csoport paranoid Kicsinek látszol innen átirata pedig megmutatja, hogy az anyazenekar helyenként ragyogó dalszövegei mennyivel jobban tudn(án)ak működni egy átgondoltabb, modernebb zenei alappal.
Müller Péter két dalhoz új szöveget is írt; a címadó Pontos és főleg a 97-es Kiki című alkotásra emlékeztető Mólón jobb, mint bármi, amit az egykori underground antisztár az elmúlt években letett az asztalra. Figyelemre méltó az is, hogy a bevezetőben említett magyartanárnő (Karáth Anita) szerzeményei is csont nélkül illeszkednek a lemez kellemesen alteros hangulatába. Anita írta az album slágerdalát, a Találkozás a Logosszal című alkotást, aminél bájosabb, fülbemászóbb dalt nem gyakran hallani a magyar könnyűzenében.
A zene nem okoz nagy meglepetést: korrekt, középutas gitárzenét hallhatunk,melyeknek zenei alapját az apuka, Polgár Péter szerezte. A legnehezebb dió az érdeklődő számára Odett hangja lehet. A hölgy ugyanis - ahogy Hofi mondaná - furcsán veszi a levegőt, és néhány dalban olyan szélrohamszerű sóhajai vannak, hogy Unique Gabitól Németh Jucin keresztül az Eleven Hold Zsófijáig sokmindenki eszünkbe juthat. Különösen a Mólón keserédes története egyensúlyoz a modorosság határán, és noha nálam éppen nem esik át rajta, egy percig sem fogok vitába szállni azokkal, akik szerint igen.
Nekik ajánlanám a lemez második felét, ahol Takáts Eszter a főszereplő, profibb, kiszámítottabb és kevésbé bájos hanggal. A szövegek és a hangulat itt is nagyjából rendben van, de hiányzik a lemez első felének szerethető alteros esendősége. Itt már nincsenek nagy meglepetések, és még a visszatérő Odett és Varga Zsuzsa újabb, lemezt záró bluesos Sziámi-feldolgozására (Halandzsa) is inkább a csak korrekt jelző illik. Ezzel együtt azonban - főleg a feltűnően erős első hat dalnak köszönhetően - az év általam hallott legjobb magyar nyelvű lemeze lett a Pontos, és mivel debütáló albumról van szó, nem marad más feladatom, mint fényes karriert jósolni a fiatal énekesnőnek.
**********(8)
Szigi |
 |
2008.10.28.
The Cure - 413 Dream
Alig akad olyan ma is aktív együttes, amelyik fontosabb hivatkozási pont lenne évtizedünkben, mint a The Cure. Az elmúlt tíz évben induló együttesek közül számos formáció (csak néhányat említve: Interpol, Killers, Black Kids, She Wants Revenge) tartja bevallottan a kedvencének, és inspirálójának Robert Smith idősödő alakulatát, és az évtized Joy Division basszusmeneteiben fürdő zenéi, (sőt még a megerősödő emo-mozgalom is) Smithék malmára hajtja a vizet. A Joy Division-Cure párhuzam pedig egyértelmű: néhány korai Cure lemez egyértelmű tiszteletadásnak tekinthető a tragikus sorsú Ian Curtis együttese előtt. Hőseink aztán a nyolcvanas évek eleji, egyre sötétebb, gyászosabb és erőszakosabb lemezek után a szinte levegőben lógó Curtis-féle életút helyett váratlan fordulattal a bohókás popdalok felé fordultak, aminek következtében az évtized közepére nem nagyon volt náluk innovatívabb, sokszínűbb, szerethetőbb banda a világon. Olyasvalakik, akik egyszerre tudnak !hitelesen! előadni olyan káprázatos, élettel teli popdalokat, Why Can't I Be You-t, a Just Like Heaven-t, vagy a Hot Hot Hot!!!-ot, és ugyanezen a lemezen (!) ugyanezzel a hitelességgel a fojtogató The Kiss-t, vagy az őrjöngő Shiver And Shake-et, azokat talán nem túlzás zseniknek nevezni. Ekkor úgy tűnt, hogy a biztos kézzel elővezetett hibátlan slágerek és ezek sötét, fenyegető ellepólusai a Cure-t a zenetörténelem legjobb együttesei közé fogják emelni.
Aztán sajnos nem így történt, mert Robert Smith egy idő után a legfőbb inspirációjának saját bandáját kezdte tekinteni, ami a lemezek színvonalának konstans csökkenéséhez vezetett. Az 1989-es Disintegration még szerethetően idézte meg az 1981-es Faith fagyos kriptahangulatát, az 1992-es Wish tompított gitárgerjedelmei között megbúvó sokszínű dalok pedig még elfogadhatóan citálták a nyolcvanas évek közepének ezerszínű hangzását. A Wish azonban szomorú fordulópontot jelentett Smithéknek: az itt található bájos Friday I'm In Love az utolsó sláger az együttes történelmében. És - többek között - ez az újkori Cure tragédiája: az az ember (Smith), aki korábban annyi imádnivaló, dúdolható, pattogós slágert írt, hogy azok szinte mindegyike kislemezért kiáltott, az elmúlt 15 évben egyetlen épkézláb szerethető, dúdolható, slágerlistát megmászó dalt sem tudott összehozni (ha mégis akadna valami popos érzékenységet hordozó, bizsergető dal, akkor az rejtélyes módon a kislemezek B oldalán végzi). Az 1996-os (amúgy alulértékelt) Wild Mood Swings-ről a csúcsbéna Mint Car című viháncolás lett (volna) a húzószám (igaz ezt még játszották a rádiók), aztán a 2000-es rezignált, öreges Bloodflowersen már egy ilyen dal sem akadt.
Ezzel elérkeztünk az évezredünkhöz, amikor lelkes nyolcvanas években szocializálódott zenészek újra piedesztálra emelték a Cure-t, a váratlan fényben sütkérező együttes pedig fakezű hangmérnökök által kevert, nyers, hangos, túlvezérelt, fárasztó lemezekkel döntögeti le a saját szobrát. Sajnos igen, "lemezekkel", mert ha a hangzást nézzük, a négy évvel ezelőtti, The Cure című lemez idegbeteg nyersessége, kiegyensúlyozatlan hangzása csont nélkül megvan a most megjelent, 4:13 Dream című korongon is. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Smith nemcsak a slágerérzékenységét, hanem a hangját is elvesztette az elmúlt években, és ezt sokszor öncélú óbégatással próbálja elfedni, akkor valószínűleg nem csinálok sok kedvet ehhez a lemezhez. Pedig akkora tragédia nincs: a lemezen a legrosszabb számok is megütik az elfogadható szintet, néhány pedig kiemelkedő: különösen a második kislemeznek kihozott húzós basszusokkal operáló Freakshow jelent üdítő színfoltot. Van még néhány jó dal, ezek viszont elég lehangoló módon szolgai kópiái a fénykor emlékezetes pillanatainak: a nyitó méltóságteljes Underneath The Stars feltűnően emlékeztet egy végül ki nem adott 2000-es demóra; az első kislemezként befuttatott The Only One csont nélkül nyúlja a 92-es High dobalapját, ráadásul az egészet a Just Like Heaven gitárdallamának hű másával fejeli meg; a zaklatott Scream zenei alapja pedig szinte egy az egyben a csak koncerteken előadott 1984-es Forever című improvizáció. Sőt, a sodró, slágeresnek szánt, ám ehelyett idegesítő Sleep When I'm Dead bevallottan egy 1985-ös demó leporolása, így tehát jogosan merülhet fel a kérdés, hogy az előző lemez óta eltelt négy évből vajon mekkora volt az az időszak, amikor a kreativitás és az ihletettség szállta meg az együttes egyre inkább zombikra emlékeztető tagjait (az igazsághoz hozzátartozik, hogy a lemez előtt (!) kiadott négy kislemezen volt négy B oldalas szám is, ezek közül kettő nemhogy csont nélkül mehetne az albumra, hanem még potenciális húzószámnak is beválna - sajnos egyre inkább úgy tűnik, hogy a Cure immáron 15 éve sorshúzásszerűen választja ki a B oldalakra szánt dalait).
A 2004-es lemez hatalmas csalódást okozott nekünk, Cure-fanoknak (hoppá, micsoda elszólás), és sajnos az új lemez is csak annyival emelkedik ez fölé, hogy a színvonal egyenletesebb, és a lemez egésze - leszámítva talán az említett Scream-et, illetve a trashes gyorsaságú It's Over-t - jóval befogadhatóbb. A folyamatosan három óra körüli koncerteket adó együttes bizonyára újra hatalmas turnéra indul, ami ahhoz képest remek hír, hogy 10-15 éve még állandóan fel akartak oszlani; viszont a mostani várva várt nagy dobás megint csak épphogy átment a félpályán.
**********(6)
Szigi |
 |
2008.10.28.
Ágnes - A Gömb
CultureMission / Hammerworld
2008. október 6.
Egy hónappal az eredetileg ígért szeptemberi dátum után megjelent Ágnes vadonatúj lemeze, amelyre igencsak sokáig kellett várni - de az eredményt hallgatva úgy gondolom, hogy megérte a várakozás!
Az új album, A Gömb című korong ugyanis Ágnesnek, a magyar zenei élet egyik legkiválóbb szerző-előadójának eddigi legkiforrottabb, legkimunkáltabb, legsokatmondóbb lemeze.
Persze azok, akik az első két Ágnes Vanilla lemezen (Örök nyár - 1999; Déjá vu - 2001) szocializálódtak, illetve az egyszerűen tökéletes József Attila (2005) lemezt veszik alapul, igencsak meg fognak hökkenni az új lemezt hallgatva - ugyanis itt már szó sincs holmi poplemezről, ez bizony kőkemény rocklemez, egy kis ambient hangzással megspékelve. A régi hangzás mintha eltűnt volna, "csak" a sokatmondó szövegek és az igényes kivitelezés maradt meg.
Tizenkét dal - köztük a korábban már megismert kislemez-sikerdalok, az Ígéret, a Titkaid és a Titkaid minden nap - mindez bő egy órányi terjedelemben. A lemezindító Intermezzo pedig a már említett József Attila lemez egyik dala (Óh Szív! Nyugodj!) vonóstémájának továbbértelmezése és radikális átdolgozása - kiváló átvezető az új hangzásvilágba!
A legmeglepőbb az, hogy a váltás őszintének tűnik, nincs benne semmi erőltetettség - elhisszük ennek a törékeny nőnek, hogy így érzi jól magát, ebben a korábbi énjétől igencsak eltérő zenei környezetben.
Ágnes persze nem Ágnes lenne, ha egyszerűen egy rocklemezt csinált volna - van itt minden más is, csodaszép szerelmes balladától (Ahogy nem lehet) a bolygónk jövőjéért aggódó protest-songon át (Beteg a Föld) egészen Szent Pál Korintusiaknak írt 1. levelének megzenésített változata (A szeretet himnusza). Ez utóbbit manapság gyakran idézik egyházi esküvőkön, és emiatt eléggé elcsépeltté vált, de Ágnes új töltetet adott neki, újjáértelmezte ezt az igazán csodaszép szöveget.
Ami a szövegeket illeti, mára egyértelműen kijelenthető, hogy Ágnes a legnagyobb magyar szerzők közé immáron végérvényesen beírta a nevét - és itt most nem az Adamis Anna - Sztevanovity Dusán irányvonalra gondolok - Ágnes felnőtt az olyan dalszövegírók közé, mint pédául Ákos, vagy Szűcs Krisztián. Talán nem véletlen, hogy a Beteg a Föld című szerzeményre a Greenpeace is felfigyelt, és hamarosan a kampányaikban is találkozhatunk a dallal.
A lemez csomagolása is igen gazdagra sikerült, a booklet mellett egy kétoldalas plakát, és négy könyvjelző is helyet kapott a tokban. Ez utóbbiakra Ágnes válogatta az idézeteket, mintegy útmutatóul a mindennapi élet során felmerülő nehézségek túléléséhez. (Negatívum, hogy amint a Titkaid kislemezre, úgy erre a lemezre sem került fel a Titkaid videóklipje.)
Erre a lemezre igencsak szüksége volt a világnak - Ágnes elindított egy kultúrmissziót, és ez az első jelentős lenyomata ennek a munkának. Csak így tovább! Pár nap múlva, október 31-én lesz a Petőfi Csarnokban a lemezbemutató koncert - a kultúrmisszió következő felvonása mintegy 4 órában (!) - mindenkinek ott a helye.
Nehezen befogadható zenei anyag A Gömb, adni kell neki egy kis időt, hogy munkálkodjon az emberben a zene, de amint megtaláljuk azt a pontot, ahol ráérzünk a mondanivalóra, onnantól már nincs megállás. Megkockáztatom: Az év magyar lemeze.
Mindenkinek szívből ajánlom.
**********(9)
Josh |
 |
2008.10.15.
The Verve - Forth
1997-ben éppen a Neu Bei Viva című műsort néztem a szüleimmel (ez a mondat egymaga felér egy szociográfiai elemzéssel), amikor egymás után bemutatták Janet Jackson Together Again című dalát, valamint az általam korábban ismeretlen The Verve együttes Bittersweet Symphony című alkotását. A két klipet elnézve countryfüggő édesapám megállapította, hogy mennyi harmatgyenge, semmitmondó alkotás van manapság, amelyek nagy részére már két hét múlva sem fogunk emlékezni. Bezzeg Jim Reeves meg Charley Pride, azok aztán tudnak valamit.
Aztán úgy alakult, hogy nemcsak a Together Again-t idegbetegen végiglihegő Janet Jackson, hanem a Verve is emlékezeteset alkotott, sőt, a Megasztár-szignálnak köszönhetően még akár ugyanaz a célközönség is szeretheti a két, egymástól homlokegyenest különböző dalt. Janet az elmúlt bő tíz évben cici-villantásokkal próbálja feldobni egyre szánalmasabb szólókarrierjét, a Verve pedig szépen csendben feloszlott kilencvenes évek végén, és azóta is a legfőbb hír csak annyi volt róluk, hogy továbbra is becsületesen fizetik a Bittersweet Symphony lekoppintott vonóstémájának a díját az eredeti előadó Rolling Stones bankszámlájára, valamint hogy minden várakozással ellentétben a morózus frontember, Richard Ashcroft mégsem halt bele a kábítószerezésbe.
Most viszont váratlanul itt a visszatérés (ha rosszmájúak lennénk, gyanakodhatnánk, hogy az említett jogdíj miatt, ha még rosszmájúabbak, akkor a drogokat emlegetnénk), és az első kislemez, a Love Is Noise mindjárt a legszebb kilencvenes éveket idézi, amikor még a gitárzene és az izgalmas elektronikus effektek házassága nem feltétlenül eredményezett jelentéktelen diszkópunkot. A számot végigkísérő ragyogó effekt persze önmagában mit sem érne, viszont maga a dal is a legtutibb slágerreceptek alapján készült, és mint ilyen, azonnal bele is ragad az ember fülébe.
Az album többi száma aztán még inkább időutazás, összességében pedig meglepően pontosan idézi az Oasis 1997-es Be Here Now című albumát. Hosszú számok, kilátástalanság, drogok, szálldosás jellemzik a Forth-ot is, ami a jelenlegi, hirtelen télbe fordult időjárásban a legnagyobb tutiság tud lenni, cserébe viszont meglehetősen lenyomja az ember hangulatát. Ennek a hangulatnak a legjobb példája a Numbness című alkotás, ami leginkább a Cure elborultabb pillanatait idézi, de a többi dal sem egy lakodalmas menet. A legemlékezetesebb darabok érdekes módon a leginkább egyértelmű Oasis-megidézések: a Valium Skies már-már arcpirító módon plagizálja a Gallagher-testvérek bepunnyadtabb pillanatait, de a Rather Be is simán felfért volna valamelyik ezredforduló környéki Oasis-lemezre. A többi szám pedig pont olyan, mint amilyent egy lassan középkorba forduló drogostól el is várhatunk. Aki szerint ez rendben van, és szerette annak idején az All Around The World-öt, vagy a D'You Know What I Mean-t, az kajálni fogja az albumot. Én ilyen vagyok, nálam rendben van ez a lemez. Márciusig pont jó lesz.
**********(7)
szigi |
 |
2008.10.08.
Coldplay - Viva La Vida Or Death And All His Friends
2008. június 13.
Parlophone / EMI
A legújabb, ha jól számolom, akkor már a negyedik (Uramisten, már a negyedik?!) Coldplay lemezt hallgatva egyre inkább kezd elhatalmasodni rajtam az, az érzés, hogy a Coldplay bizony a világtörténelem egyik legtúlértékeltebb zenekara, úgy ám! Már korábban is érthetetlen volt számomra, hogy miként érhettek el olyan hatalmas sikereket, amelynek köszönhetően Chris Martinék unokáinak sem lesznek megélhetési gondjaik, de a szép hosszú című Viva La Vida Or Death And All His Friends lemez után már a meggyőződésem, hogy ez bizony egy jó nagy lufi, aminek már rég ki kellett volna pukkannia!
Szó se róla, nem rossz ez az album - de korántsem olyan színvonalú, mint amit egy a média által ekkora sztárnak tekintett zenekartól elvárna az ember. Ha egy lelkes amatőrökből vagy félprofikból álló zenekar első lemeze lenne ez az anyag, akkor már padlót fogtam volna a gyönyörűségtől, de egy Coldplay szintű bandát már önmagukhoz, vagy a velük egy szinten levő más előadókhoz kell hasonlítani. És ha így tekintünk a lemezre, akkor máris más képet kapunk. Így már nem lehet megbocsátani azokat a hibákat, amiket az amatőröknek elnéznénk. Már nem lehet elnézni a túlságosan kimódolt hangzást, a koncept-albumnak álcázott koncepció-nélküliséget, az énekhang háttérbeszorítását - és még folytathatnám a sort.
Persze a legnagyobb probléma továbbra is az, hogy a Coldplay továbbra sem találta meg a saját hangját - talán nem is keresték. Van itt minden, a U2-tól kezdve Peter Gabriel-en át egészen Moby-ig - és ez az eklektikus hangzás csak nem akar összeállni, hiányzik belőle az összetartó erő.
Ha mindehhez hozzáadjuk azt, hogy a Coldplay zenéjét hallgatva tisztességes ember elalszik, akkor ugye megfordul a fejünkben, hogy valami nagyon nincs rendben a világgal, mert valami miatt ez a zenekar mégiscsak az utóbbi évtized egyik legnépszerűbb (de szerencsére nem a zeneileg legmeghatározóbb) bandája.
Ez csak azért nagy baj, mert pl. a Yes az év egyik legkiemelkedőbb felvétele, minden apróbb hibája ellenére nagyon jó kompozíció - csak rossz környezetbe került. A dal a maga 7 perces hosszával alapból túl hosszú lenne, de a gond az, hogy ez valójában két dal - az első fele a már fentebb említett kiváló nóta, majd pedig utána következik vagy három percnyi instrumentális sikálás - gagyizmus a köbön.
De lehet, hogy ez a titok és a mai világ igénytelenségét kihasználva bárki sztár lehet.
Az azért kis reménysugár, hogy az utóbbi évtizedekben a nagy előadók már a karrierjük csúcsa után szoktak Magyarországra jönni koncertezni - nos, ez év szeptember 23-án a Coldplay a Budapest Sportarénában lépett fel. Rajongóknak kötelező volt, én pedig jó messzire elkerültem a helyszínt és reménykedem, hogy előbb-utóbb a világ is ráébred a nagy titokra, és kipukkasztja a lufit.
**********(4)
josh |
 |
2008.08.05.
Ágnes - Titkaid
2008. június 16.
CultureMission / Hammerworld
Ritkán írunk kislemezekről, mondhatni soha. Ennek több oka is van, de a legfontosabb az, hogy az elmúlt években kiment a divatból a kislemezek kiadása, illetve ledegradálódott egy olyan szintre, amelyről beszélni sem érdemes. Magyar kislemezek megjelenése pedig hovatovább igazi ritkaságnak számít.
Most mégis kivételt teszünk, mert a minap napvilágot látott egy igazán értékes, tartalmában pedig igen gazdag kislemez. (EP is lehetne, ha elérné azt a hosszt, de ez most mellékes.)
Ágnesről legutoljára akkor hallhattunk, amikor 2005-ben, a költészet napján megjelent a megzenésített József Attila verseket tartalmazó, a költő nevét viselő szenzációs albuma, amely hatalmas siker volt. Sajnos élőben csak pár koncerten sikerült bemutatni a lemez anyagát, és a kiadó is elég mostohán bánt a lemezzel, az óriási érdeklődés ellenére nem nyomta újra, így az már évek óta tartós hiánycikk lett a lemezboltokban. (A minap új kiadónál, új címmel, újból megjelent.)
Azután nagy csend következett, végül 2006 decemberében szinte a semmiből felbukkanva Ágnes ismét előkerült. Ekkor jelent meg az új zenei stílust bemutató dala, az Ígéret. A dalhoz készült kiváló videóklip is nagy siker lett, a honi zenetévén igen sokat játszották - de Ágnes ígéretei ellenére a dalból készült kislemez (a dal két verziója) csak digitálisan letölthető formában jelent meg, ami sokaknak csalódás volt. A gyűjtő ugyanis nem pár fájlt szeretne a polcán látni, hanem egy kézzelfogható kislemezt. (Azt már csak zárójelben jegyezném meg, hogy a magenta színű cégcsoporthoz tartozó online zeneáruház több esetben is hibás licenszet adott a DRM másolásvédelemmel ellátott fájlokhoz, tehát hiába vásárolta meg a dalokat a tisztelt júzer, nem tudta meghallgatni a dalokat. Ekkor szépen felment egy torrent oldalra, és szépen letöltötte magának az immár illegális fájlokat. Öngól ezerrel.)
No mindegy, az elmaradt Ígéret kislemez után ismét nagy csönd következett, majd a nagy hallgatás után június 15-én, az idei Hey June! fesztivál keretében Ágnes koncert volt a Művészetek Palotájában, amire hónapokkal a koncert előtt elfogytak a jegyek, szinte hirdetni sem kellett nagyon az eseményt.
A koncert utáni napon jelent meg hivatalosan Ágnes új kislemeze, de a szerencsésebbek már a helyszínen is megvásárolhatták a Titkaid maxit.
A címadó dal, a Titkaid (Ne higgy nekem) a Szerelem első vérig című kultfilm betétdala, Dés László és Berencsik Attila (Bery Ari) közös szerzeménye. A szerzők nem szívesen adták beleegyezésüket a feldolgozáshoz, hiszen az utóbbi években jó pár kimondottan gagyi feldolgozást követtek el honi zenei szakmunkások - de amikor bekapcsolódtak a munkába, már látták, hogy itt érték készül. Olyannyira megtetszett nekik a végeredmény, hogy ajánlót is írtak a kislemez borítójára.
Amely kislemez, mint már említettük igen gazdagra sikeredett. Kezdetnek itt van ugye a címadó dal, máris két változatban, az eredeti mellett egy C64 Remix is található rajta. (Szerencsére a C64 "hatás" nem olyan direkt módon van jelen, mint a korai Bonanza Banzai demókon, ahol pontosan lehetett tudni bizonyos daloknál, hogy melyik C64-es játék prüntyögő effektusait hallhatjuk...) Megtalálható a lemezen az Ígéret mindkét változata is - így tehát végül csak-csak megjelent CD-n is az Ígéret. Ágnes és Havasi Balázs zongoraművész közös szerzeménye,a Déja vu korábban megjelent több verzióban, angolul is és magyarul is, de az egy szál zongorával kísért változat eddig csak angolul látott napvilágot - bónuszként most végre magyarul is megjelent.
Végül, de nem utolsósorban (sőt!), van a lemezen még egy dal is.
Bary Ari anno, évekkel a film bemutatója után írt a dalhoz egy új szöveget is, amely azóta ott hevert a fiókjában. A mostani felvételeken felbuzdulva odaadta Ágnesnek ezt a szöveget, majd át is hangszerelte a dalt, végül pedig a hangját is adta a felvételekhez - a végeredmény pedig a Titkaid minden nap című duett lett, amely, ezt nyugodtan kijelenthetjük, Ágnes karrierjének egyik csúcspontja. (A szerencsések a koncerten hallhatták a dalt Ágnes egyedüli előadásában is.)
Akinek pedig még ez sem lenne elég, a multimédia mellékleten megtalálható Ágnes két legutóbbi klipje, az Óh szív! nyugodj! és az Ígéret is. No de nem akárhogyan, hanem DVD minőségben - sőt, ami végképp meglepő egy CD esetében, DVD formátumként - ilyenről azelőtt még nem is hallottam.
A Titkaid kislemez nagyon ütősre sikeredett, példás bevezetője a szeptemberben megjelenő vadonatúj Ágnes albumnak. A kislemezt Ágnes saját kiadója, a Hammerworld-del közösen alapított CultureMission adta ki - nem véletlen a Hammerworld szerepe, hiszen az új stílus (erről a koncerten már megbizonyosodhattunk) igencsak rockos lett.
Egyetlen apró kifogásolnivalóm van - tudniillik hogy nem készült el időben a Titkaid videóklipje, így az nem került fel a CD-re.
Ezzel együtt is, kötelező darab.
**********(9)
josh |
 |
2008.07.08.
Morten Harket - Letter From Egypt
2008.05.
-
Szólólemezt három esetben szokás készíteni. Az egyik, ha az "anyazenekar" éppen szünetelteti a tevékenységét. A másik, ha az alkotó a kreativitását nem tudja kiélni a fő projekten belül, és egyéniségének valami markánsan más szegmensét szeretné megvillantani. A harmadik eset pedig ha az illető az együttesben háttérbe van szorítva, és azt akarja, hogy most aztán egyedül csak neki csápoljanak a csajok. Morten Harketre ezek közül egyik sem igaz, de ez nem akadályozta meg abban, hogy szólólemezt adjon ki.
Az A-Ha frontembere nem először tesz ilyet; 1993 óta jelennek meg Morten-szólólemezek, igaz akkor az A-Ha éppen kilencvenes-évekbeli álmát aludta. Ezek a helyenként norvég, helyenként angol nyelvű albumok korrekt módon vitték tovább az együttes által képviselt úgynevezett "míves popzene" irányvonalát, sőt, nemcsak Morten, hanem a másik két csapattag (Paul és Magne) szólólemezei sem tértek el szinte semennyire az anyazenekar hangzásától. Az A-Ha 2000-es reinkarnálódásától kezdve ezek az egyéni próbálkozások háttérbe szorultak, egészen mostanáig: most ismét Morten érezte úgy, hogy a előadói ötleteinek publikálása nem várhatja meg a kora őszt, az új A-Ha lemez elkészülésének időpontját. Mert egyébként Morten egyáltalán nincs kiszorítva a zenekar kreatív műhelyéből, sőt jónéhány sikerszám az ő nevéhez fűződik. A dolog külön pikantériája, hogy a szólólemez dalainak nagy része csont nélkül rákerülhetne bármelyik A-Ha lemezre.
Nehéz túl sokmindent írni erről a lemezről, nem is fogok. A Letter From Egypt csak azoknak okozhat meglepetést, akik azt hiszik, hogy az A-Ha még mindig valami vicces szintipopot játszó tinicsapat, nekik meg utoljára 1988-ban volt igazuk. Itt ugyanaz a szépséges, és helyenként kissé unalmas, kilencvenes évektől érvényes A-Ha hangzás van megidézve: poroszkáló dalok, gitár, vonósok, és bánatos sorok az esőről vagy a hűtlen norvég lányokról, esetleg némi életbölcsességgel fűszerezve. Az első két dal (Darkspace, Send Me An Angel) még tempós, a Darkspace refrénje még némi jóleső popos idétlenséget is megvillant, de aztán öt (!!!) lassú szám következik, ami nagyjából el is dönti a lemez sorsát. A pontosság kedvéért még említsük meg a többinél ritmusosabb és meglepően eltalált refrénű Movies-t és Shooting Star-t, de aztán az utolsó három szám - nem fogjátok kitalálni - megint lassú, így az album végére végképp lebegésszerű félálomba merülhetünk.
Nincs ezzel a lemezzel semmi gond, de például autóvezetéshez, vagy bulizás előtt erősen ellenjavallt. Ha viszont egy sarkkörön túli norvég halászkunyhóba kellene költöznöm, akkor csak ezt hallgatnám, miközben szomorú szemmel bámulnék ki a reménytelenül havas tájra.
**********(6)
szigi |
|
